Zsiráf

Szophoklész – Oidipusz király – Elemzés

Szerző:

Szophoklész Oidipusz király című tragédiájának elemzése

 

Az elemzést Esszina készítette, ha hasznosnak találtad, kérlek nyomja egy lájkot a bejegyzés alatt! Köszi: Zsiráf

Az Oidipusz király olvasónaplóját itt találjátok!

Az elemzés vázlata:

    • Bevezetés
    • A mű keletkezésének történelmi háttere
    • A dráma alaphelyzete
    • A cselekmény kezdete
    • A konfliktus kibontakozása
    • Késleltető jelenetek
    • Tetőpont
    • A dráma végkifejlete
    • Jóslatok a görög tragédiákban
    • A dráma értelmezési lehetőségei:
      1. Analitikus dráma
      2. Sorstragédia
      3. Az önmegismerés drámája
      4. Ödipusz-komplexus: a freudi értelmezés
    • A bűn értelmezési lehetőségei
    • A mű fogadtatása és utóélete

Bevezetés

A kolónoszi születésű, Athénben alkotó Szophoklész (i. e. 496 – i. e. 406) kora legsikeresebb drámaírója volt, aki 24 alkalommal győzött a Dionüszosz-ünnepkor tartott drámaversenyen és élete folyamán több, mint 120 művet alkotott.

Több király is meghívta udvarába, de ő nem hagyta el az athéni közönséget, amely emberi és írói kiválósága miatt is nagyon szerette.

Számos újítást vezetett be az ókori görög színház működésében, mint például a fellépő színészek számának háromra növelése, vagy a díszletezés. A kórus taglétszámát is felemelte 12-ről 15 főre.

Színészként sem volt utolsó: szépségét, lant-és tánctudását korabeli elbeszélések méltatják. Két legemlékezetesebb szerepét – a labdázó phaiák királylányt, Nauszikaát, és egy mitikus énekmondót, Thamüriszt – olyan hatásosan játszotta, hogy Polügónotosz állítólag őt kérte fel modellnek a lanton játszó Thamüriszt ábrázoló festményéhez.

Hangja azonban nem volt elég erőteljes ahhoz, hogy saját darabjaiban beszélő színészként is fellépjen, így az ő újítása volt a színészmesterség és a költői tevékenység szétválasztása is.

Az ókori görög dráma fejlődésében Arisztotelész szerint Szophoklész művei jelentik a csúcspontot.

Legkiválóbb darabjának tartják az i. e. 420-as évek elején bemutatott Oidipusz királyt, amely a thébai mondakörbe tartozik, s kb. 20 évvel az Antigoné után keletkezett, de annak előzményeit meséli el.

Már Arisztotelész is ezt a drámát tekinti tragédiaelmélete mintadarabjának, Poétikájában legtöbbször erre a műre hivatkozik. Szerinte tele van sikeres, művészileg szerencsés megoldásokkal; főleg a jellemábrázolást és a szerkezeti felépítést dicséri.

A mű keletkezésének történelmi háttere

A mű olyan történelmi időszakban született, amely vérzivatarával hozzájárult a szerző világszemléletének elkomorulásához, a műben érzékelhető pesszimizmushoz.

Ez az időszak ugyanis a peloponnészoszi háború ideje, amely i. e. 431-ben robbant ki. A háború a két legnagyobb görög városállam, Athén és Spárta között folyt, melyek féltékenyek voltak egymás politikai befolyására. A társadalmi rétegek közül az arisztokraták Spártát, a demokraták Athént támogatták.

Volt egy kis dór város, Megara, amelyet Athén blokád alá helyezett, így Megara az Athénnal rivális Spártához fordult segítségért, amelyet meg is kapott. Spárta többször betört Attikába, feldúlta a szántóföldeket – ezért a nép a városba, Athénba menekült, ahol pestisjárvány tört ki.

A járványnak Periklész is áldozatul esett, és maga a társadalmi rend is válságba került. Thuküdidész (i. e. ?460-?396) történetíró szerint a háború az emberi természet legtorzabb oldalát hozta felszínre: a háború alatt Athénban siralmas erkölcsi és biztonsági állapotok voltak – az emberek minden törvényt kezdtek semmibe venni, mert úgy érezték, életük és vagyonuk csak egy pillanatig lehet az övék.

Ez az oka, hogy az Oidipusz király c. tragédiában ennyire sötét életérzés szólal meg. Az Antigonéval összevetve azt látjuk, hogy míg az Antigonéban észlelhető némi pozitív végkicsengés is – igaz, hogy a hősnő meghal, viszont az általa képviselt értékek győznek és a zsarnok is megbűnhődik –, addig az Oidipusz király végén nem villan fel semmilyen reménysugár. Csupán az élet szomorúságába való beletörődést érezzük.

Bár feltételezni lehet, hogy a dögvész véget ér, erről egy szó sem esik már a darabban, melynek végkicsengése az, hogy az ember sorsa végső soron tragikus és boldogtalan.

Az élet olyan, mint az árnyék vagy a pára: ingatag és bizonytalan. Még boldog időszakainkban is mindig ott les ránk a boldogtalanság – ami nem bűneinkért van ránk mérve, hanem mert a sorsunk alapvetően szenvedés s szerencsétlenség.

Ez a komor világkép a háború valóságából nőtt ki: ahogy az athéni társadalom belső ellentmondásaira fény derült, s a szép látszat mögött felszínre jöttek a feszültségek, úgy hatja át a drámát is a ragyogó felszín mögött megsejtett tragédia.

Szophoklész arra figyelmeztet, hogy ne üljünk fel a látszatnak, a hamis illúzióknak, hanem bátran, következetesen nézzünk szembe a rideg valósággal, mint Oidipusz, s ne ámítsuk magunkat.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10

Az Iliász és az Odüsszeia embereszménye

Szerző:

Embereszmény az Iliászban és az Odüsszeiában

A elemzést Esszina készítette, ha hasznosnak, érdekesnek találtad, kérlek ismerd el a munkáját egy lájkal a bejegyzés alatt! Köszi: Zsiráf

Az írás vázlata:

  • Bevezetés
  • Az arisztokratikus ideológia virágzása és hanyatlása
  • Milyen a két mű főhőse?
  • A két mű felfogása életről és halálról
  • A szerző világképe és a főhős által képviselt emberideál
  • Az új korszak ideológiája
  • A példaadás két útja
  • Az eltérő embereszmény jelentősége

Bevezetés

Az európai irodalom, az egyetemes európai kultúra kezdetét az ógörög irodalom jelenti, hiszen az antik eposzok világ- és emberszemlélete fontos hatást tett a későbbi korok szerzőire.

Talán legnagyobb felfedezésük, hogy minden élőlény közt az ember a leghatalmasabb (ebből az emberközpontúságból fakadóan isteneiket is emberi formában ábrázolták).

A két homéroszi eposz, az Iliász és az Odüsszeia valószínűleg eltérő időpontban keletkezett: a trójai háborút elbeszélő Iliász az i. e. 8. században, a háború utáni időszakban játszódó Odüsszeia viszont, úgy tartják, egy emberöltővel később.

Ennek a feltételezésnek többek között az a tény szolgáltat alapot, hogy a két mű között jelentős világnézeti különbségek vannak: a bennük ábrázolt embereszmény annyira eltér, hogy nem lehetnek ugyanannak a kornak a termései.

Ha összehasonlítjuk a két művet, világossá válik, hogy az Iliász az arisztokrácia hősi világát képviseli, míg az Odüsszeia egy új, demokratikusabb, polgáribb életideált közvetít.

Az arisztokratikus ideológia virágzása és hanyatlása

Abban a korban, amikor az Iliász született, az arisztokrácia abszolút hatalom birtokosa volt, mely azon a meggyőződésen alapult, hogy ők a „legjobbak” (aristoi), vagyis – mivel harcok során, tettekben bizonyították vezetésre való rátermettségüket – családjuk presztízzsel rendelkezik.

Közösségükön belül nemzedékről nemzedékre öröklődött tekintélyük, s szemléletük szerint a nemes származás egyenlő az uralkodás jogával és képességével.

Lovas-harcos előkelőségek lévén a gazdasági és a katonai fölény is a kezükben volt: anyagi erejük miatt ők adták a katonaság legütőképesebb részét, a lovasságot, amellyel szemben a gyalogság szerepe akkor még elenyésző volt.

Tehát sok tényezőnek köszönhetően az arisztokrácia feltétlen hatalommal bírt a köznéppel szemben, s ennek folytán eleinte szokás alapján, később törvény szerint kizárólagos közfunkciók illették meg, vagyis előjogokkal, kiváltságokkal bíró rendként emelkedett ki a köznépből.

Az arisztokrácia szilárd helyzetét, a viszonylagos társadalmi egyensúlyt az segítette elő, hogy az arisztokraták érdekei egybeestek a nép érdekeivel. Hősiességük a közösség érdekeit szolgálta, ezért a közösség mind anyagi, mind erkölcsi elismeréssel adózott nekik: a zsákmány elosztásakor a hősök külön tiszteletajándékot kaptak.

Ez azt is kifejezte, hogy az adott arisztokrata felülemelkedett az átlagos emberi színvonalon, s ezáltal méltó lett arra, hogy híres legyen, s nevét dalokba foglalva örökítsék tovább az utókorra. A hírnév ugyanazt jelentette erkölcsi értelemben, mint a tiszteletajándék anyagi értelemben.

Szintén az arisztokrácia uralmi igényét támasztotta alá a dicső ősöktől való leszármazás, akikhez méltónak kellett lenniük.

De kik voltak ezek a dicső ősök? A mükénéi kor ragyogása és az utána következő „sötét kor” viszonyai olyan kiáltó ellentétben álltak egymással, hogy a mükénéi kor utólag visszanézve megszépült, s a dicső múltat jelentette: példakép és vigasz volt.

Az arisztokrácia korában tehát hittek az emberek abban, hogy létezett egy hőskor, s az akkor élő emberek sokkal különbek voltak a későbbieknél. Ezt a hagyományt a költészet tartotta fenn, s az egész közösség tisztelte az ősöket, a hőskor csodált alakjait.

Aki megközelítette az ősök nagyságát, hősiességét valamilyen tette folytán, ugyanolyan elismerés illette meg, mint az ősöket, így a hírnév döntő jelentőségű volt az arisztokrácia hatalmának szempontjából.

Értékrendjükben olyan súllyal bírt, hogy fontosabb volt az életnél is: a hősi halál a nyirkos és sötét alvilágba való leszállást hozza ugyan, amitől borzadtak, de még mindig inkább választották ezt, mint a dicstelen életet. Uralkodásra való joguknak ugyanis előfeltétele volt, hogy méltók legyenek a dicső ősökhöz.

A hősi epika társadalmi szerepe természetesen az volt, hogy az arisztokrácia kiváltságos helyzetét igazolja: magasztalja a közösség által tisztelt ősöket, bizonyítsa a mai hősök tőlük való leszármazását, és példaképet állítson az arisztokrácia elé. Ezt a feladatot az epika addig tudta ellátni, amíg a nép és az arisztokrácia érdekei egybeestek.

Igen ám, de amikor a társadalom fejlődése folytán bekövetkezett egy szakadás, s az arisztokrácia és a nép érdekei már nemcsak eltértek egymástól, hanem szemben is álltak egymással, akkor ez a két társadalmi réteg távolodni kezdett és értéknek is már más dolgokat tekintett.

A hősi ideológia tehát már csak az arisztokrácia szemében érték, már nem tudja betölteni korábbi társadalmi funkcióját, s egy átmeneti kor következik, egy korszakhatár: az i. e. 8. század.

Ebben az átmeneti korban, a régi és az új eszmények határán születtek Homérosz eposzai.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8

A trójai faló története

Szerző:

A trójai faló története

Ha megkérdezünk 10 „utca emberét”, hogy mit tud az Iliászról, akkor heten a görögök falovas cselét fogják kiemelni. A maradék háromból ketten közlik, hogy Brad Pitt, a harmadik meg bután fog nézni és max. kér egy cigit, de ebbe most ne menjünk bele…

Ez azért érdekes, mert a trójai falóról mindenki hallott már, és annak ellenére kapcsolják az Iliászhoz, hogy abban nincs konkrét leírás a falóról és a görögök cseléről.

Az Iliász története ugyanis – bár Trója ostromát írja le – még a görög győzelem előtt befejeződik azzal, hogy Akhilleusz kiadja Hektór holttestét az apjának, Priamosz trójai királynak.

Az Iliász cselekménye tehát a falovas csel előtt játszódik, a történetben csak néhány utalás van a görögök majdani győzelmére, amit a falónak köszönhetnek.

A Homérosznak tulajdonított másik nagy eposz, az Odüsszeia pedig már bőven a görögök Trója felett aratott győzelme után játszódik. Viszont ebben a műben már van két komolyabb utalás is a falóra.

Az egyik a negyedik énekben található, amikor Szép Heléna elmeséli a látogatóba érkezett Télemakhosznak, Odüsszeusz fiának, hogy a trójai ostrom alatt neki, mármint Szép Helénának is volt köze a görögökhöz.

Egyszer akkor, amikor Odüsszeusz kilopta a várból a Palladiont (erről később még lesz szó), egyszer pedig akkor, amikor a trójaiak már bevontatták a falovat a várba, és Szép Heléna majdnem leleplezte a ló belsejében ücsörgő Odüsszeuszéket (erről is).

A másik utalás pedig a nyolcadik énekben van, amikor Odüsszeusz Alkinoosznál időzik és az ottani dalnok, Démodokosz énekli meg a történetnek azt a részét, amikor a trójaiak bevontatják a falovat a várba.

Tehát a trójai faló legendáját mindenki ismeri, csak éppen azt nem tudják, hogy honnan ismerik. Ahhoz, hogy megfelelő forrást is találjunk a történethez, Vergilius Aeneisét kell kézbe vennünk, aminek második énekében egészen korrekt leírást találunk a falóról.

Lássuk akkor kicsit részletesebben ezt a falovas dolgot.

Tudjuk, hogy a görögök 10 évig ostromolták Tróját. Más kérdés, hogy ezt valószínűleg rosszul tudjuk, nem maga az ostrom tartott 10 évig, hanem a trójai hadjárat.

Vagyis az Agamemnón vezérlete alatt egyesült görög seregek 9 évig Trója szövetségi rendszerét és hátországát zargatták és csak a 10. évben fordultak Trója városa ellen.

Ettől azonban még nem volt könnyebb dolguk, Trója ostroma kemény diónak bizonyult. Eleinte nem is bírtak vele a görögök, tehát kénytelenek voltak cselhez folyamodni. Ez a csel lett a faló.

A faló ötlete Odüsszeusz fejéből pattant ki, de ne szaladjunk ennyire előre, ugyanis a trójaiak birtokában volt valami, ami bevehetetlenné tette Trója várát/városát, legalábbis addig, amíg a trójaiak birtokolták.

Ez a valami pedig az Odüsszeia negyedik énekében is előkerülő Palladión volt.

A Palladión egy Pallasz Athénét ábrázoló szobor, amely az istennőt az egyik kezében lándzsával, a másikban pedig orsóval ábrázolja. A trójaiak hittek abban, hogy amíg a Palladión náluk van, addig a városuk bevehetetlen.

A trójai faló történetének még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Oldalak: 1 2 3

Létezhetett-e a trójai faló?

Szerző:

Egy másik posztban már foglalkoztunk a trójai faló történetével, most pedig azon fogunk egy kicsit elmélkedni, hogy létezett, vagy létezhetett-e egyáltalán a görögök legendás falova.

Ha egyetlen szóban kellene válaszolni, akkor az valószínűleg az lenne, hogy: nem. Ha kicsit bővebben akarjuk kifejteni, akkor azt mondhatjuk, hogy: aligha, esetleg azt, hogy: nem valószínű.

Ha viszont már elhatároztuk, hogy írunk erről a témáról, akkor nyilván nem ér lerendezni az egészet egy-két szóval, vizsgáljunk meg legalább néhány lehetőséget a falóval kapcsolatban.

A trójai faló a nyugati kultúrkörnek egy olyan megkerülhetetlen motívuma, amit mindenki ismer.

A fogalom átkerült a mindennapi beszédbe, sőt, tovább is fejlődött, újabb jelentést is kapott, elég, ha csak a trójai (azaz álcázott) vírusokra gondolunk. Nem beszélve a majd’ minden városban megtalálható „Trójai faló” nevű kajáldákról, ehhez jön még a nem túl bonyolult lelkű embertársaink „Valóban? Görög van a falóban! Hehehe” megnyilvánulása.

Próbáljuk meg magunkat a görögök és/vagy a trójaiak helyébe képzelni, milyen érveik és ellenérveik lehettek a támadóknak és a védőknek, hogy kitalálják, illetve, hogy elhiggyék a falovas cselt.

Nyilván egy ilyen eszmefuttatás csak elméleti lehet, hiszen itt nagyrészt mitológiáról van szó. Azt pedig tudjuk, hogy a görög mitológiában minden lehetséges és annak az ellenkezője is.

A trójai faló egykori létezésének legfőbb kritikusai éppen ezt az érvet szokták hangsúlyozni. Vagyis, hogy ez csak mitológia, mítosz, mese, kitaláció, esetleg, hogy ez csak allegória, metafora, utalás.

Ha elhinnénk azt, hogy a faló történelmi tény, akkor ennyi erővel hihetnék az alakváltó istenekben, Odüsszeusz kalandjaiban, Briareuszban, a százkarú óriásban, vagy az al- esetleg a túlvilágban.

Ezzel a gondolatmenettel az a baj, hogy egyrészt nem nagyon lehet vitatkozni vele, másrészt pedig Trója városáról is sokáig azt gondolták, hogy mitológiai hely, aztán jött Heinrich Schliemann német régész a XIX. században és bebizonyította, hogy Trója igenis létezett.

Tételezzük fel, hogy a faló valóban létezett. Mi vihette rá a görögöket arra, hogy elkészítsék a lovat?

Tudjuk, az oldalon is sokszor volt már szó róla, hogy a görögök trójai hadjárata 10 évig tartott, magának a városnak az ostromára pedig valószínűleg az utolsó évben került sor.

Ezalatt a 10 év alatt a görögöket érték sikerek és kudarcok bőven. A modern XX., XXI. századi háborúkat már olyan hadseregek vívták/vívják, ahol a katonák rendszeresen időközönként eltávozást kapnak, tehát hazamehetnek szeretteikhez pihenni, regenerálódni.

Az ókorban erről szó sem lehetett, tehát a támadó görög sereg katonái között bizonyára jócskán voltak olyanok, akik a trójai ostromkor már 9-10 éve távol voltak az otthonuktól. Természetesen nem mindenki, hiszen a görögöknek is kellett utánpótlást, friss csapatokat kapniuk a hátországból.

Ha már eljátszunk azzal a gondolattal, hogy a trójai háború és faló létezett, akkor a korabeli logisztikát és távolságokat is figyelembe kell vennünk.

Az írásnak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Oldalak: 1 2 3

Bornemissza Gergely élete

Szerző:

Mostanában a történelmi háttér menüpontot egy kicsit hanyagoltam, ezért időszerű, hogy ide is kerüljön fel új anyag.

Mivel pedig az oldalletöltési statisztikák szerint a Dobó István életrajzot eléggé szeretitek, ezért úgy döntöttem, hogy maradjunk az Egri csillagoknál, és nézzünk utána egy kicsit főhőse, Bornemissza Gergely életének.

Akit érdekel még a téma, az bővebben olvashat az Egri csillagokhoz kapcsolódóan Tinódi Lantos Sebestyénről itt, a Héttoronyról itt, az Egert ostromló török sereg létszámáról pedig itt.

És persze ne felejtkezzünk el az Egri csillagok olvasónaplójáról sem! 🙂

Csendben jegyzem csak meg, hogy azért nem véletlen, hogy eddig nem készült poszt az Egri csillagok főszereplőjéről, ugyanis túl sok egyértelmű és hiteles ingformációnk nincs Gergelyről. Ebből a szempontból különösen figyelemre méltó Gárdonyi fantáziája, amivel teljesen hihető hátteret szőtt a karakternek, neki ugyanis még kevesebb háttérinfó és kutatási anyag állt rendelkezésére.

Úgy tűnik, hogy ez a poszt rekord mennyiségben fogja tartalmazni a „valószínűleg”, „feltehetően”, „úgy tűnik” és egyéb feltételezésre épülő szavakat és szókapcsolatokat, ami nem túl szerencsés egy életrajzzal kapcsolatban, de hát mit tehetünk?!

A problémák rögtön Gergely származásával és gyermekkorával kezdődnek, ugyanis ezekről az ég világon semmit sem tudunk. Bizony. Ebből a szempontból csak az a biztos, hogy egy pécsi kovácsmester fia volt.

Bornemissza Gergelyre vonatkozó első, hiteles levéltári adatunk 1549. július 5-éről van, amikor is Habsburg Ferdinánd egy királyi adománylevelet bocsátott ki a részére, ebben Gergelyt nemesnek és pécsinek nevezik.

Kevéssé valószínű, hogy a nemességet Gergő kovácsmester apja szerezte volna, tehát valószínűleg ezt már Gergely a saját érdemeinek köszönheti.

Érdekes módon életének korábbi szakaszával nem az a baj, hogy nincs róla adat, hanem az, hogy túl sok adat van. Pontosabban, mivel a korszakban sem a Bornemissza, sem a Gergely név nem volt ritka, ezért, bár vannak korábbi oklevelek is, amik említik Bornemissza Gergely nevét, csak éppen azt nem tudjuk bizonyítani, hogy a „mi” Gergelyünkről van szó.

További érdekesség, hogy Gergely csak 1553 februárjáig használja a „pécsi” előnevet, vagyis addig minden hivatalos iratot úgy ír alá, hogy pécsi Bornemissza Gergely. Egy ezen év szeptemberében kelt adománylevélben azonban Habsburg Ferdinánd már kálnói Bornemissza Gergelynek nevező őt, és fiai, György és János is megtartották ezt az előnevet.

Gergely korai éveiről tehát nincsenek hiteles levéltári források, de az igen valószínűnek látszik, hogy nem volt teljesen ismeretlen a király udvarban. Erre utal egy 1549. március 3-án kelt királyi utasítást, amelyben Habsburg Ferdinánd arra utasítja a pozsonyi Magyar Kamarát, hogy folytasson egyeztetést Bornemissza Gergellyel a gimesi és komjáti prefektusi tisztség betöltése érdekében.

Egy későbbi levélből pedig azt is tudjuk, hogy Gergely el is nyerte ezt a tisztséget és egészen 1550 májusáig tölti be.

Innentől azonban ismét hiányosak a források, tehát azt nem tudjuk, hogy mit csinált Gergely 1550 májusa és 1552 nyara között, amikor megérkezett Egerbe.

Az azonban valószínűleg látszik, hogy a kérdéses időszakban is valamilyen királyi tisztséget töltött be, mert van egy kérvényünk tőle 1551 májusából, amiben arra kéri Habsburg Ferdinándot, hogy évi fizetését emelje fel 400 rajnai forintra.

Ferdinánd a kérvényt továbbküldte intézkedésre a Magyar Kamarának, amiből arra lehet következtetni, hogy az uralkodó figyelemmel kísérte Gergely pályafutását, amire ő minden bizonnyal királyi szolgálattal rá is szolgált.

A 400 rajnai forint egyébként a korszakban igen combos fizetésnek számított, és általában várkapitányok kaptak ekkora összeget.

Az életrajznak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Oldalak: 1 2 3 4 5