Odüsszeusz ellenfelei a kalandok során

Az Odüsszeusz 10 kalandjáról szóló posztban már volt szó a nehézségekről, amikkel Odüsszeusznak szembe kellett néznie bolyongásai során.

Azonban abban az írásban csak Odüsszeusz szempontjából néztük végig az eseményeket, azzal nem foglalkoztunk, hogy kik is voltak az ellenfelek, mit lehet róluk tudni.

Erről fogunk most monitorra vetni néhány infót.

A kikónok földjén

Trója sikeres ostroma után Odüsszeusz 12 hajónyi legénységgel letarolja a kikónok földjét és beveszi fővárosukat, Iszmaroszt.

Mit lehet tudni a kikónokról?

Nos, tulajdonképpen nem sokat. Az biztos, hogy a területük Trója érdekszférájába tartozott, az Iliász szerint részt is vettek a trójai háborúban, természetesen Trója oldalán.  Így mondjuk már az is érthető, hogy Odüsszeusz miért támadta meg őket.

Abban már az ókori források is megegyeznek, hogy egy trák népről van szó, sőt, később a római költők gyakran a trák szó szinonimájaként használták a kikónt.

A görög mitológiában egyszer jutnak még fontosabb szerephez, amikor kikón nők tépik szét Orpheuszt, a dalnokot.

Orpheusz trák származású, legendás dalnok, a líra feltalálója, egyes források szerint ő tanította meg az emberiséget az írásra, az orvoslásra és a földművelésre.

Héthúrú líráján (a líra a lanthoz hasonló húros hangszer) olyan elbűvölően játszott, hogy táncra perdültek a kövek és megszelídültek a vadállatok, értette továbbá a természet és az állatok nyelvét.

Kedvesét Eurüdikének hívták, és amikor a lány meghalt, Orpheusz annyira bánatos volt, hogy utána ment az alvilágba, ahol zenéjével úgy elbűvölte Hádészt és feleségét, Perszephonét, hogy azok elengedték az alvilágból Eurüdikét.

Egyetlen feltételük volt, hogy Orpheusz a lány előtt menjen, és ne nézzen vissza rá. Orpheusz erre nem volt képes, így végleg elvesztette a szerelmét.

Ovidius szerint Orpheusz ezután a kikónok földjén telepedett le, ahol a kikón asszonyok folyamatosan ostromolták a szerelmükkel. A dalnok azonban nem tudta elfelejteni Eurüdikét, ezért nem foglalkozott a kikón szépségekkel, akik végül dühükben darabokra tépték.

Platón továbbviszi a történetet, mert úgy tudja, hogy ezután Orpheusz egy hattyú képében éledt ujjá.

Odüsszeusz további bolyongása szempontjából csak egy kikón papnak, pontosabban annak borának lesz jelentősége.

Ugyanis a kikón főváros, Iszmarosz kirablása során Odüsszeusz életben hagyta Apollón papját, Marónt. Marónt cserébe kincsekkel halmozta el Odüsszeuszt és 12 korsó nagyon erős bort is adott neki.

Ez lesz az a bor, amivel Odüsszeusz később leitatja a küklopszot, Polüphémoszt, hogy ki tudja szúrni egyetlen szemét.

A lótuszevők szigete

A kikónoktól való vereséget követően, többnapi hajózás után érkeznek Odüsszeuszék a lótuszevők szigetére. Lássuk kik is ők?

A lótuszevők (lotophagoszok) egy békés, mitológiai nép, akik, amikor éppen nem lótuszt esznek, akkor az év felét alvással töltik.

Táplálékuk – nem meglepő módon – a lótusz, aminek fogyasztása okozza a lakosság barátságosságát és békességét, gyakorlatilag az egész sziget ennek köszönhetően kellemes bódultságban tölti a mindennapjait. Már amikor nem alszik, ugye.

Az Odüsszeia szerint a lótuszevés mellékhatásaként a fogyasztó minden korábbi célját elfelejti. Feledi hazáját, családját, úti célját, vágyait, csak a lótusz érdekli.

A probléma ott van, hogy a görög lótusz szó egy gyűjtőfogalom, azaz többféle növényt is magában foglal, tehát nem teljesen világos, hogy Homérosz valójában milyen növényt is nevezett lótusznak.

A megoldást már Hérodotosz sem tudta, de azért volt néhány tippje, szerinte is több növény jöhet szóba, pl az egyiptomi kék liliom , egy vízililiom fajta, vagy a csalánfa. A kérdés ma sem eldöntött, és valószínű, hogy soha nem is fogunk rá pontos választ találni.

A sziget elhelyezkedése is vitatott, Hérodotosz szerint Líbia partjainál volt, de emellett még számos másik sziget is szóba jöhet. Sőt, a mai Tunéziában lévő Dzserba szigetének lakó meg vannak győződve róla, hogy bár ma már alig van a szigeten lótusz, a teljes lakosság Odüsszeusz és társainak leszármazottja. Ki tudja…

Az írásnak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Odüsszeusz 10 kalandja

Az előzmények

Az Odüsszeia történetének egyik legfőbb sajátossága, hogy az események nem időrendi sorrendben következnek – azaz a cselekmény nem lineáris vonalvezetésű.

Ez azt jelenti, hogy a történet ugrál az időben és változik az elbeszélő személye is. Ez főleg az Iliászhoz képest jelent újdonságot, amiben egy elbeszélő van – Homérosz –, aki az eseményeket időrendben egymást követve meséli el.

Az Odüsszeiában eggyel bonyolódik a dolog: a történetet hol a narrátor, azaz Homérosz, hol pedig maga Odüsszeusz mondja el, és az események sem követik a szigorú időrendiséget, időben előre, hátra ugrálunk.

Odüsszeusz kalandjait maga Odüsszeusz meséli el a 9., 10., 11. és 12. énekben. De hogy jutunk el idáig?

Az eposz első négy énekében meg sem jelenik személyesen Odüsszeusz. Ezek a részek nagyrészt Ithakán, Odüsszeusz otthonában, vagy annak közelében játszódnak, és azt mesélik el, hogy milyen következményei vannak annak, hogy Odüsszeusz lassan 20 éve van távol.

Ebből ugye 10 év volt maga a trójai hadjárat, majd újabb 10 év bolyongás (kalandozás) következik.

Ezeket az éneket a mesélő mondja el, Odüsszeusz csak az 5. énekben jelenik meg személyesen, de az elbeszélés továbbra is Homérosznál marad.

Odüsszeusz ekkor már hetedik éve tartózkodik Kalüpszó nimfa szigetén. Kalüpszó, ha tehetné, soha nem is engedné el őt, hiszen beleszeretett a férfiba, de megkapja az isteni parancsot: haza kell engednie Odüsszeuszt.

Érdekesség, hogy az Odüsszeia szerint Kalüpszó „elvarázsolja” Odüsszeuszt, azaz fizikailag nem kényszeríti ugyan maradásra, de tesz róla, hogy Odüsszeusznak évekig eszébe se jusson a hazamenetel. Vannak azonban más ókori források is, amik szerint Odüsszeusz nem egyedül, hanem néhány társával vetődik a szigetre, ahol Kalüpszó beleszeret, de a férfi látványosan elutasítja szerelmét, mire a feldühödött nimfa 7 évre bezárja Odüsszeuszt és társait, és csak az isteni parancs hatására engedi el őket.

Az Odüsszeia szerint azért nem volt ilyen durva a helyzet, Odüsszeusz viszonozza a nimfa szerelmét, bár nem önként, hanem „isteni ráhatásra”, de legalább nem zárják be.

Odüsszeusz tehát Kalüpszó segítségével négy nap alatt tutajt készít, az ötödik napon útra kel és 17 napig hajózik.

A phaiákok földje már látótávolságra van, amikor Poszeidón összetöri a tutajt, és hősünk csak nagy nehézségek árán, félig megfulladva, meztelenül ér partot.

A 6., 7. és 8. ének meséli el Odüsszeusz találkozását a phaiák király lányával, Nauszikaával, majd azt, ahogyan kisebb csellel bejut a királyi palotába, az ezt követő vendéglátást, végül azt, amikor Odüsszeusz felfedi magát a phaiák király, Alkinoosz előtt.

Így jutunk el a 9. énekhez, amiben Odüsszeusz – immár egyes szám első személyben – kezdi elmesélni a kalandjait, azaz, hogy mi történt vele addig, amíg végül meztelenül a phaiák király szigetének partjára került.

Odüsszeusz 10 kalandja:

  • A kikónok földje
  • A lótuszevők szigete
  • A küklopszok szigete
  • A szelek királyának (Aiolosz) szigete
  • Az emberevő óriások szigete
  • Kirké szigete
  • Az alvilág
  • A szirének szigete
  • Szkülla és Kharübdisz
  • Heliosz szigete

Lássuk most a kalandokat egy kicsit részletesebben! (Ha ennél bővebben van szükséged a kalandok leírására, akkor használd az Odüsszeia olvasónaplóját!)

Odüsszeusz 10 kalandja leírásnak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Homérosz – Odüsszeia – Olvasónapló

Homérosz Odüsszeia című eposzának részletes olvasónaplója énekenként

Első ének: Az istenek gyűlése. Athéné intése Télemakhoszhoz.

Az Odüsszeia olvasónaplójához kapcsolódó, ajánlott bejegyzés:

 

Az eposz – szokás szerint – segítségkéréssel, invokációval indul, Homérosz a Múzsától kér segítséget műve megírásához.

Ezután a történet in medias res, azaz a dolgok közepébe vágva kezdődik. Megtudjuk, hogy a trójai háború után már minden fontos hős hazatért, csak Odüsszeusz az, aki Ógügié szigetén rekedt Kalüpszó nimfa „fogságában”.

Azért idézőjeles a fogság, mert a szó szoros értelmében nincs bezárva Odüsszeusz, de Kalüpszó megbűvöli őt, hogy ne tudjon hazamenni.

Arra is választ kapunk, hogy miért nem térhetett még haza Odüsszeusz. Ennek oka, hogy nagyon kihúzta a gyufát Poszeidónnál, a tengeristennél azzal, hogy megvakította a fiát, a küklopsz Polüphémoszt. (Erről a kalandról később még lesz szó.)

Odüsszeusznak természetesen azért van pártfogója is az istenek között, nem más, mint Pallasz Athéné.

Poszeidón éppen az aithiopoknál vendégeskedik, ami éppen ideális ahhoz, hogy Pallasz Athéné kérésére Zeusz összehívja az istenek gyűlését.

A gyűlésen Pallasz azzal a javaslattal fordul apjához, hogy engedjék, hogy Odüsszeusz végre hazatérhessen Ithakába Kalüpszó nimfa szigetéről. Emlékezteti Zeuszt, hogy Odüsszeusz milyen sokat és sokszor áldozott az isteneknek, és már milyen sok viszontagságon ment keresztül.

Zeusz egy kicsit elmorfondírozik azon, hogy miért is van Odüsszeusz Kalüpszó nimfánál, és hogy érdemes-e magára haragítania miatta Poszidónt, végül persze arra jut, hogy mégiscsak ő a főisten, azt tehet, amit csak akar. Pallasz Athéné pedig a kedvenc lánya, Poszeidón meg éppen távol van, miért ne teljesítse hát lánya kérését.

Pallasz Athéné kérésére Zeusz Hermészt, az istenek hírnökét küldi Kalüpszóhoz, hogy megvigye neki az isteni gyűlés határozatát: haza kell engednie Odüsszeuszt.

Pallasz pedig elhatározza, hogy Ithakába megy Odüsszeusz fiához, Télemakhoszhoz, hogy egy kicsit felrázza az apjára való várakozásba már belefáradt fiút.

Pallasz meg is jelenik Ithakában, Odüsszeusz háza előtt Mentész, Taphosz fejedelmének alakjában, aki Odüsszeusz barátja volt.

Odüsszeusz házában éppen a kérők mulatoznak. A trójai háború ugyanis már tíz éve véget ért, de Odüsszeusz nem tért haza, senki sem hallott róla semmit.

Mindenki azt hiszi, hogy Odüsszeusz már régen meghalt és a korabeli társadalmi elképzelések szerint egy még viszonylag fiatal nőnek, mint amilyen Odüsszeusz felesége, Pénelopé, nem illik sokáig özvegyen maradnia.

Ezért Ithaka főbb nemesi családjaiból, illetve az Ithaka körül szigetek fejedelmi családjaiból sokan érkeztek Pénelopéhoz, hogy megkérjék a kezét. A tét nem kicsi, aki elnyeri Ithaka királyának, Odüsszeusznak a feleségét, az elnyeri az ithakai királyi trónt.

Az egyetlen azonban, aki – még valamennyire – hisz Odüsszeusz hazatérésében nem más, mint éppen Penelopé, ezért nem hajlandó választani a kérők közül.

Ez mondjuk olyan túlzottan nem zavarja a kérőket, tudják, hogy a társadalmi elvárás és nyomás az ő oldalukon áll, Pénelopénak előbb-utóbb választania kell közülük.

Pénelopé egyébként nem akárki, a trójai mondakörben szereplő két fontos hölgy, Szép Heléna és Klütaimnesztra unokatestvére. Szép Heléna az, aki miatt egyáltalán kitört a trójai háború, róla írtunk már korábban az oldalon. Klütaimnesztra pedig Agamemnónnak, a Tróját ostromló görög seregnek a fővezére, róla pedig később lesz még szó.

Addig is minden nap megjelennek Odüsszeusz házában és reggeltől estig esznek, mulatoznak, és különböző játékokkal szórakoztatják magukat. Még ez sem lenne túl nagy baj, de ennek minden költéségét Pénelopé – azaz Odüsszeusz – háztartásának kell állnia.

Vagyis a kérők Odüsszeusz birkáit, malacait, gabonáját eszik, az ő borát isszák.

Odüsszeusz fia, Télemakhosz – aki még a trójai hadjárat előtt született ugyan, de túl sok emléke nincs az apjáról – lassan kezdi elunni, hogy a kérők fokozatosan felélik azt a vagyont, amit neki kéne örökölnie.

Az elmúlt tíz évben azonban hiába vált férfivá Télemakhosz, a kérők nem veszik komolyan, nem számítják férfinak, nem tekintik az Odüsszeusz-ház urának.

Ilyen körülmények között látogatja meg Pallasz Athéné Mentész alakjában Télemakhoszt.

Télemakhosz kedvesen vezeti be a számára ismeretlen látogatót a házba – a korabeli görög világban nagy hangsúlyt fektettek a vendégszeretetre – és a zajosan mulatozó kérőktől kissé távolabb ülteti le.

A kérők persze nem zavartatják magukat, éppen Phémíosz, a lantos játszik nekik.

Mielőtt még egyáltalán Télemakhosz megkérdezné a Mentész képében megjelent istennőtől, hogy ki ő és mi járatban van, rögtön elpanaszolja neki a kérők szemtelenségét, ahogy napról napra a házba gyűlnek és pusztítják, felélik apja vagyonát, az ő örökségét.

Végül azért eszébe jut a házigazda kötelessége és megkérdezi az istennőtől, hogy ki ő, honnan és miért jött.

Pallasz pedig elmondja a fedő sztoriját: Mentésznek hívják, Ankhialosz fia, Taphosz fejedelme. Éppen átutazóban van Ithakán, Temeszába szállít vasat, hogy ott rézre cserélje.

Azért jött Odüsszeusz házába, mert út közben úgy hallotta, hogy Odüsszeusz már hazatért. Szomorúan tapasztalja, hogy ez mégsem igaz, de meggyőződése, hogy már nem sokáig marad távol, hamarosan megérkezik.

Az istennő ezután Télemakhosztól érdeklődik, hogy ő kicsoda, hiszen még ő sem mutatkozott be, de mivel nagyon hasonlít Odüsszeuszra, ezért nyílván nem lehet más, mint a fia.

Télemakhosz ezt persze nem is tagadja, mint ahogy azt sem, hogy mennyire szomorú apja távolmaradása miatt.

Az istennő azonban bátorítja Télemakhoszt, reményt ad neki, miszerint apja hamarosan hazatér. Addig is azonban feladatokkal bízza meg az ifjú Télemakhoszt: másnap hívja össze az akháj gyűlést, a kérőket küldje haza, anyjának, Pénelopénak pedig mondja meg, hogy ha valóban újra férjhez akar menni, akkor költözzön vissza az apja házában, ott majd elrendezik az esküvőjét.

Télemakhosz pedig üljön fel egy húszevezős gályára és menjen először Püloszig, ahol Nesztórtól érdeklődjön Odüsszeusz felől, majd pedig hajózzon Spártába, ahol Meneláosztól kaphat esetleg hírt az apjáról, mert Meneláosz volt az utolsó, aki hazatért Trójából.

Ha akár Nesztórtól, akár Meneláosztól azt hallja, hogy az apja él, akkor várjon még türelemmel egy évet a megérkezésére.

Ha azonban kiderül, hogy már meghalt, akkor utazzon haza, emeljen sírdombot apja emlékére.

Pallasz Athéné szerint Télemakhosz már felnőtt, ideje úgy is viselkednie, mint egy felnőttnek.

Télemakhoszt először meglepi, hogy egy számára idegen parancsokat osztogat neki, de megsejti, hogy nem akárki van Mentész alakjában, valószínűleg egy isten. Ezért beleegyezik, hogy mindent úgy tesz, ahogy az istennő mondta.

Miután Pallasz Athéné elvégezte a dolgát, gyorsan elbúcsúzik és otthagyja Télemakhoszt.

Eközben a kérők tovább mulatoznak, Phémíosz éppen az akháj hősök Trójából való hazatéréséről énekel, amikor megjelenik Pénelopé is, akit kicsalt a dal a szobájából.

Pénelopé megkéri a lantost, hogy mást énekeljen, ne a Trója alól hazatérő görög hősök történetét, mert az kellemetlenül érinti Pénelopét, aki még mindig várja haza Odüsszeuszt.

Télemakhosz azonban nem felejtette el Pallasz Athéné szavait, miszerint ő már felnőtt, hát most úgy is viselkedik: keményen rászól anyjára, hogy nem az ő dolga az, hogy a férfiak között miről énekel a lantos. Pénelopé inkább vonuljon vissza az asszonyok részébe és foglalkozzon a szövőszékkel.

Pénelopé meglepődik a fiától szokatlan hangnemen, de teljesíti fia parancsát. Télemakhosz ekkor a kérőköz fordul:

Kijelenti, hogy a kérők egyenek csendben és hallgassák a dalost, majd másnap menjenek el arra a gyűlésre, amit Télemakhosz fog összehívni. Télemakhosz előre megmondja azt is, hogy a gyűlésen azt fogja követelni, hogy a kérők végre hagyják el a házát, mielőtt felélik az összes vagyonát.

A kérők egyik hangadója, Antinoosz felel Télemakhosz szokatlan erős és pimasz szavaira: úgy találja, hogy Télemakhosz túl gőgösen beszélt a nála idősebb kérőkkel, ami illetlenség. Úgy tűnik neki, hogy maga Télemakhosz pályázik az ithakai királyi címre.

Télemakhosz pedig ezt nem is tagadja, de kijelenti, hogyha mégsem így lenne, Odüsszeusz házának mostantól akkor is ő az ura, a kérők menjenek haza!

Még mielőtt eldurvulna a helyzet, a kérők másik vezetője, Polübosz csitítja le a kedélyeket, ugyanis Télemakhosz korábbi látogatójára tereli a beszélgetést, ki volt és mit akart az ismeretlen.

Télemakhosznak azonban van annyi esze, hogy ne árulja el se a sejtését, miszerint egy isten látogatta meg, sem azt, hogy van esély még apja hazatértére.

Ezért csak annyit mond, hogy Taphosz fejedelme járt itt, aki Odüsszeusz barátja volt régen.

A kérőket ez már nem érdekli, visszamerülnek a mulatozásba, majd vacsora után hazamennek, de csak azért, hogy másnap reggel újra a házban legyenek.

Télemakhosz pedig egész éjszaka Mentész szavainak lehetséges jelentésén töpreng.

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Simonyi József életrajza

Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regényében visszatérő szereplő Simonyi József, azaz Simonyi óbester, akiről Nyilas Misi balladát készül írni.

Simonyi ezredes még csak mellékszereplőnek sem nevezhető a regényben, azonban élete szerintem megér egy posztot, két okból is: egyrészt, mert egy hihetetlen figura volt, aki bátorságának köszönhetően gyors és fényes karriert futott be a Habsburg hadseregben, hogy aztán ugyanolyan gyorsan és mélyre bukjon, másrészt pedig a Légy jó mindhalálig olvasónaplójának megírása nem csak Nektek fárasztó, hanem nekem is, gondoltam kikapcsolódásként írok egy kicsit más témában.

Következzék tehát Simonyi óbester „balladája”.

Barbácsi és vitézvári báró Simonyi József valószínűleg 1771. március 18. született, valószínűleg Nagykállóban. A két valószínűleg azt jelenti, hogy elég nagy katyvasz van a születési éve és helye körül, amit nem ritkán maga Simonyi okozott, katonai papírjain időnként más és más helyet és időt megadva.

Játszik még 1770. április 8., 1773. március 18. és 1777. február 28. is, születési helyként pedig Nagykálló mellett Hajdúszoboszló és Tass is. A születési körülményekben egyetlen dolog egyezik meg minden forrásban, ez pedig a vallás: a Simon család római katolikus volt. Ebből is látszik, hogy a korabeli okmányirodák nem voltak olyan hatékonyak, mint a maiak.

Elégedjünk meg tehát annyival, hogy emberünk valamikor az 1770-es években született – csak hogy mindenki megnyugodjon, a halálozásának ideje és helye legalább biztos: 1832. augusztus 23., Arad – egy köznemesi származású mészáros mesternek, Simon Pálnak és Hetesényi Zsuzsannának az 1760-as évek második felében kötött házasságából.

Mint látjuk Józsefet eleinte nem Simonyinak, hanem Simonnak hívták és sima köznemes volt, azaz nem bárónak született, ezt a magas rangot később harcolta ki magának. Egyébként szó szerint.

Ez egyben azt is jelenti, születésekor még „csak” barbácsi Simon Józsefnek hívták, a vitézvári előnevet a bárói címhez kapta. A barbácsi Simonok pedig 1637. december 24-én nyertek címeres nemeslevelet III. Ferdinánd magyar királytól. Szerintem azért ez egy korrekt karácsonyi ajándék.

Simon Pálnak és Hetesényi Zsuzsannának összesen 11 gyermeke született, de ebből csak hárman élték meg a felnőtt kort: az 1768-ban elsőként született János, a mi Józsefünk és az 1782-ben született Zsuzsanna. József két testvére egyébként tisztes – és a korban szokatlan – öregkort éltek meg, nem mellesleg mindketten bőven túlélték híres testvérüket: János 1858-ban halt meg 85 éves korában, Zsuzsanna pedig 1862-ben, 81 évesen.

Simonyi József 16 éves és éppen Kecskeméten próbálja elsajátítani a családi mesterséget, azaz apja egyik kollégájánál mészáros inaskodik, amikor egy hazaútja során megáll Debrecenben, ahol érdeklődve értesül arról, hogy a városban éppen toborzás folyik a császári- királyi Wurmser huszárezredbe.

A szerény, de tisztes megélhetést biztosító mészáros mesterségnél az ifjú Simonyi számára vonzóbbnak tűnik a kalandosabb és több lehetőséggel kecsegetető huszárság, így beáll a seregbe.

Az életrajznak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Az ókori görög dráma

Az írást Esszina készítette, ha tetszett és hasznosnak találtad, akkor kérlek nyomj egy lájkot a bejegyzés alatt! Köszi: Zsiráf

A írás vázlata:

  • Bevezetés
  • A Dionüszosz-ünnepek
  • A drámaelőadás kialakulása és fejlődése
  • A dráma műnem sajátosságai az ókorban
  • A drámák szerkezete
  • A drámaversenyek
  • A tragédia műfaja
    • A tragédia felépítése
  • A komédia műfaja
  • Az ókori drámák jelentősége

A dráma, mint műnem kialakulása az i. e. 5. századra tehető, amikor a demokrácia megerősödött a görög városállamokban (poliszokban) és a polgárság (démosz, amely a „népet” jelentette: parasztokból, iparosokból, kereskedőkből állt) megerősödésével új életforma alakult ki, mely a kultúra virágzását is magával hozta.

Ennek az életformának része volt az ünnepek megülése is, mint pl. Dionüszosz, a bor és mámor istenének ünnepe, amelyből évente többet is rendeztek.

A Nagy Dionüsziát minden év márciusában-áprilisában tartották, és ennek részeként az isten dicsőítése céljából dithüramboszokat (Dionüszosz tiszteletére zengett énekeket) adtak elő. A görög dráma a történészek szerint ebből az ünnepből, ill. a dithüramboszból alakult ki.

A Dionüszosz-ünnepek

Ezek az ünnepek lényegében istentiszteletek voltak, ha nem is úgy zajlottak, mint a mai, keresztény istentiszteletek.

Zajos-vidám, mulatozós ünnepségekről van szó, melyeknek gyakran orgiába forduló rituális szerepjátékok is részét képezték.

Mivel Dionüszosz szent italát, a bort a görögök isteni nedűnek tartották, melynek segítségével levethetjük gátlásainkat és bepillantást nyerhetünk az isteni lét titkaiba, ezek a rituális szerepjátékok nem önmagáért való részegeskedést jelentettek.

Az ókori ember hite szerint a bor hatásaként fellépő révület és mámor lehetőséget nyújt az istenséggel való találkozásra, így lényegében vallásos eseményként élték meg ezeket az orgiaszerű, rítusos szerepjátékokat, melyeket – Dionüszosz isten római mitológiában használt nevéből (Bacchus) – bacchanáliáknak is szoktunk nevezni.

Az ünnep első napján felvonultak a Dionüszosz-szoborral, amelyet körmenet vitt ki a városon kívüli szentélybe. Itt bikaáldozatot mutattak be az istennek, utána pedig vidám lakomákat tartottak, majd este fáklyafénynél visszavonultak a városba, és felállították az isten szobrát a színházban.

A második napon zajlott le a komédiaverseny, a 3-5. napon pedig a tragédiaverseny (azért tartott 3 napig, mert egy nap csak egy szerző műveit adták elő).

Eleinte csak a tavaszi Nagy Dionüszosz-ünnepen tartottak drámaelőadásokat, 442-től azonban már a Lénaiának nevezett januári Dionüszosz-ünnepen is játszottak vígjátékokat, majd 432-től tragédiákat is.

A drámaelőadás kialakulása és fejlődése

Eleinte 50 ifjúból álló kórus énekelte meg Dionüszosz oltára előtt az isten tetteit, szenvedéseit, halálát és újjászületését, később pedig kivált közülük egy karvezető (ún. koriphaiosz = élen álló), aki szóban mondott el egy-egy részletet Dionüszosz életéből, amelyre a kar többi tagja hódoló énekkel válaszolt.

Később kivált a karból még egy személy, az első „színész”, aki főként a kar énekét és táncát magyarázta a közönségnek, és olykor válaszolgatott a karnak – pontosabban a karvezetővel folytatott párbeszédet. Felléptetése Theszpisz, a legendás attikai tragédiaköltő-színész nevéhez fűződik.

Később más szerzők is bevezettek újításokat: Aiszkhülosz például kettő színészt állított ki, Szophoklész pedig már hármat.

A két színész kiemelése azt hozta magával, hogy a kar szerepe csökkent, a párbeszédes részeké pedig megnőtt. Három színész kiemelése pedig azzal az eredménnyel járt, hogy a párbeszédekben már bonyolultabb cselekményt is elő lehetett adni.

Ennek következtében a kórus szerepe még jobban lecsökkent, a színészeké viszont jelentősen megnőtt.

A legfontosabb újítás tehát kétségtelenül Szophoklészé, aki a színészek számának növelésén túl még a díszletezést is bevezette. A korábbi színpadi szabályok egyébként később annyira fellazultak, hogy Euripidész már annyi színészt szerepeltethetett darabjaiban, amennyit jónak látott.

A művek témája is megváltozott: már nem Dionüszosz istenről szóltak a darabok, hanem a trójai, mükénéi vagy thébai mondakörök tragikus sorsú hőseiről.

Tudomásunk szerint Aiszkhülosz volt az első szerző, aki már nemcsak Dionüszosz-történeteket dolgozott fel, hanem más mítoszokat is színre vitt. Az ő drámáiban azonban még nagyon hangsúlyos a vallásos elem, míg Szophoklész már függetlenedett az istentiszteletek hatásától, így lényegében a dráma általa vált önálló műfajjá.

Az ókori görög drámáról szóló írásnak még nincs vége, kattints lejjebb az oldalaknál a folytatáshoz!