Casanova élete

Viszonylag kevés olyan ember van a történelemben, akinek a neve az idők folyamán különvált egykori viselőjétől és önálló életre kelt. Ezek egyike Casanova, akinek a neve mára egyet jelent a csábítóval, a nők elbűvölőjével, a jóképű, gáláns férfiéval, a szerelmi kalandok és kalandozások mesterével.

Ha valakire azt mondjuk, hogy „egy igazi Casanova”, akkor ebből mindenki tudja, hogy a kérdéses illető valószínűleg sűrűn váltogatja a partnereit, és számos sikert ért el a nők körében, vagy legalábbis ezt állítja magáról.

Pedig a valóságos Casanova ennél jóval bonyolultabb személyiség volt, ráadásul az általa – saját bevallása szerint – elcsábított mintegy 120 hölgy tulajdonképpen nem is olyan bődületesen nagy szám, pláne, hogy később azért látni fogjuk, hogy hősünk a csábítást néha egészen furcsán, sőt kiábrándítóan értelmezte.

Mata Hari után ezúttal tehát ismét egy ellentmondásos figura életútját fogjuk végigvenni, és látni fogjuk, hogy talán nem is különböztek olyan nagyon sokban egymástól.

Casanova kicsit más és sokkal több volt, mint amit manapság szokás tudni róla: kalandor, nőcsábász, diplomata, író, jogász, pap, szerencsejáték-függő, egyházi tisztviselő, szabadkőműves, álgróf, gyáros, hegedűművész, katona, könyvtáros.

Csak néhány olyan szakma és tevékenység, amibe hősünk élete 73 éve alatt belekóstolt, de olyan sok mindent csinált, hogy mindennel nem is fogunk tudni foglalkozni egyetlen bejegyzésben, bár azért igyekszünk megragadni a lényeget!

Ja, és egyáltalán nem volt jóképű…

A mai posztban tehát Casanova élettörténetét fogjuk körbejárni, egy különös és különleges emberét, aki minden kétséget kizáróan zseni volt, és simán benne volt a pakliban, hogy ma világhírű jogászként, politikusként vagy íróként tekintünk rá. A lehetőségei és a képességei mindenképpen adottak voltak ehhez, aztán mégis másképp alakult az élete.

Vajon miért és hogyan?

Ezt fogjuk most pár ezer soron keresztül boncolgatni, remélem, érdekesnek találjátok majd, nem is húzom tovább az időtöket, lássuk a lényeget!

Giacomo Girolamo Casanova 1725. április 2-án született a Velencei Köztársaságban. Erre, mármint Velencére, később majd még visszatérünk, mert a város nagyban befolyásolta hősünk személyiségét és életét.

Velence az 1730-as években

Édesanyja egy Giovanna Maria Farussi nevű színésznő, apja pedig egy Gaetani Casanova nevű színész/táncos volt. Ha ő volt egyáltalán, mert Farussi asszony szép számmal tartott szeretőket.

Láthatjuk tehát, hogy Casanova nem volt nemesi származású, ami később szintén fontos lesz, mert emiatt egész életében különböző komplexusokkal küzdött, és sok mindenre hajlandó volt, akár még egy kis laza csalásra is, hogy valahogy nemesi címet szerezzen.

A Casanova család népesnek volt mondható, a kis Giacomónak 5 testvére volt, köztük ő volt a legidősebb. Egy színész/táncos házaspártól pont annyira várható el a felelős gyereknevelés, mint az ördögtől a templomi ima, tehát nem meglepő, hogy a szülők nem sokat foglalkoztak a gyerkőcökkel.

Casanova 8 éves, amikor az apja meghal, az Európában turnézó anyját pedig szinte soha nem látja, ezért tulajdonképpen a nagyanyja neveli fel.

Talán meglepő, de Casanova beteges gyerek volt, az orvosok nem tettek magas téteket arra, hogy felnő, arra meg pláne nem, hogy 73 évig fog élni.

Gyakran volt neki pl. csak nehezen elállítható orrvérzése, ami miatt a nagymama végül egy boszorkányhoz is elviszi, hátha az tud segíteni a gyereken. A vasorrú megoldani ugyan nem tudta a problémát, de a szeánsz arra jó volt, hogy Casanova egész életében vonzódjon a misztikumhoz és az ezotériához.

A nagyanyónak aztán vagy megjött az esze, vagy kimerítette az általa ismert összes népi gyógymódot, mert végül csak elvitte Giacomot egy orvoshoz. Mondjuk ezzel sem voltak sokkal előrébb, mert a doki szerint az orrvérzés oka nem más, mint Velence túl sűrű levegője, bármit is jelentsen ez.

A diagnózis következménye pedig az lesz, hogy Giacomot Padovába küldi a család. Hivatalosan ugye az egészsége érdekében, de a kisfiú úgy éli meg a dolgot, mint egy száműzetést, azt a következtetést vonja le, hogy a családjának nincs rá szüksége.

Giacomo így kerül egy dr. Antonio Maria Gozzi nevű abbé és tanár felügyelete alá, akinek köszönhetően megkapja az alapfokú oktatást, és egész komolyan megtanul hegedülni is.

Ami ennél némileg érdekesebb, hogy Gozzi abbé házában kerül kapcsolatba először a másik nemmel is, mégpedig Gozzi húga, a fiatal és bájos Bettina személyében.

Érdemes hangsúlyozni, hogy Casanova mindössze 11 éves, amikor Bettina elcsábítja. Vagyis hát nem volt ez igazi elcsábítás, legalábbis Casanova későbbi emlékiratai szerint a lány csak „játszott” vele, de a leírás alapján a bájos – és ezek szerint kellően romlott – hölgy akciója mai fogalmaink és büntető törvénykönyveink szerint minimum megrontás volt.

Nem tudni, hogyan alakult volna Casanova élete, ha nem fut össze Bettinával, az viszont tény, hogy ez az élmény hősünk egész életére és személyiségére hatással volt.

Ezzel egyébként maga Casanova is tisztában volt: „Bettina volt az, aki meggyújtotta a szívemben egy olyan érzés első szikráját, ami később az én uralkodó szenvedélyem lett.”

A „kapcsolatnak” se következménye, se folytatása nem lett, és természetesen Casanova sem sérelemként élte meg Bettina közeledését. Annyira nem, hogy bár a lány később férjhez ment – hogy mennyire járt jól vele a vőlegény, azt most ne firtassuk –, egész életükben tartották egymással a kapcsolatot, a lány amolyan testvérféle lett Casanova számára.

Casanovának ebből a gyerekkori afférjából azt gondolhatná az előítéletes és sablonokban gondolkodó külső szemlélő, hogy emberünk ettől kezdve más sem csinált, csak a nőket hajkurászta. Ez azonban – ekkor még – egyáltalán nem így volt.

Naná, hogy nem, hiszen Casanova ekkor még tulajdonképpen gyerek, és Gozzi abbé nyomására inkább a tanulás töltötte ki ideje nagy részét.

Nem is akármilyen eredménnyel, Casanova ugyanis okos, értelmes és érdeklődő gyerek volt, szeretett és tudott is tanulni, nyugodtan kijelenthetjük, hogy zseni volt.

12 éves, amikor felveszik a Padovai Egyetemre, és 17, amikor doktori címet szerez világi és egyházi jogból. Emellett arra is jutott ideje, hogy viszonylag magas szinten tanuljon kémiát, matematikát, filozófiát és orvostudományt.

A nagymama természetesen papnak szánja Casanovát, az ifjú gyengeségeit és korlátait jobban ismerő Gozzi abbé inkább az egyházi ügyvédi pálya felé terelgetné.

Egy darabig mégis úgy tűnik, hogy pap lesz, ez az út akkor fut zsákutcába, amikor 16 évesen (!) prédikáció közben részegen leesik a szószékről. Na, nem mintha a korszak ne ismert volt részeges papokat, de ezután Casanova mégis inkább a jogi tanulmányokra fekszik rá, és következik a 17 évesen megszerzett diploma.

Közben azonban az egyetemi évek alatt Casanova megismerkedik az életét a nők mellett meghatározó másik nagy szenvedélyével, a szerencsejátékkal is. És már első nekifutásra sikerül magát komoly adósságokba vernie.

Az eseményeket fokozódó aggodalommal követő nagymama ezt már nem akarja tétlenül nézni, és hazaparancsolja Velencébe az egyre féktelenebbé váló Casanovát.

Mivel a papi pálya kútba esett, ezért hősünk az egyházi jogi diplomáját próbálja meg hasznosítani, és a Velencei Pátriárka szolgálatába áll.

Itt és most pedig érdemes egy kis kitérőt tennünk, és megnézni, hogy milyen is volt a korszak Velencéje, és jó döntést hozott-e nagyanyó, amikor visszarendelte Casanovát a városba.

Tömören a válasz az, hogy nem, nem volt jó ötlet, nagyjából azzal volt egyenértékű, mintha egy farkast beeresztettek volna egy hatalmas birkanyáj kellős közepébe.

Velence, vagyis a Velencei Köztársaság, ahogy akkoriban nevezték, egy egészen különleges államalakulat volt, ami Casanova működésének idejére már hanyatlóban volt, de nyugodtan ki lehet jelenti, hogy a nyolcadik és a tizennyolcadik század között a velencei dózsék megkerülhetetlenek voltak Európában.

Ennek megfelelően Velence – az Adria Királynője, illetve Apollinaire egy kissé másképp nevezve a női nemi szervhez hasonlította, pont azt a szót használva, ami most nektek is eszetekbe jut – akkoriban sokféle központ volt: kereskedelmi, kulturális, pénzügyi, politikai és még ki tudja milyen.

Egy nyüzsgő, sokszínű és –nyelvű, gazdag, viszonylag nyitott és toleráns államot kell elképzelni, ami ráadásul beleesett az európai és amerikai aranyifjúság Grand Tour-jába.

A  „nagy túra”, vagy „nagy utazás” az 1600-as, 1700-as években vált szokásává az európai arisztokrácia – majd az őket utánozni igyekvő amerikai elit – fiatalságának, már persze leginkább az igazán gazdagokénak, akik meg tudták fizetni a túra horribilis összegét.

Ez tulajdonképpen egy hónapokig, vagy akár évekig tartó európai körút volt, ami alatt az utazó végigjárta a főbb európai kulturális, politikai és társasági centrumokat, nézelődött, tanult, tapasztalatokat szerzett és kapcsolatokat alakított ki.

A szokás egyébként Angliából indult el, majd onnan terjedt szét Európában. A fiatalok általában 21 éves koruk körül tudták le ezt az utat, aminek több célja – és következménye – is volt.

Egyrészt jó volt arra, hogy az egyes országok nemesei tanulmányozhassák, hogy máshol hogy működnek a dolgok a gyakorlatban, esetleg elmélyítsék az egyetemeken, magántanároknál szerzett tudásukat. Rosszabb esetben egyáltalán megszerezzék a szükséges ismereteket.

Másrészt pedig sok esetben arra is jó volt a túra, hogy az ifjak minden szempontból kitombolják magukat, és amikor már torkig lettek mindenféle élvezettel, pénzköltéssel és kalanddal, akkor szépen hazatérjenek, és átvegyék mondjuk a családi birtok igazgatását.

És ennek a Grand Tour-nak volt az egyik legfontosabb/legkedveltebb állomása Velence.

Na most, képzeljük el, hogy mi történik akkor, ha egy viszonylag liberális gondolkodású, az erkölcsi szabályokat nem túl szigorúan kezelő városban összegyűlik az európai nemesség színe-virága, távol az otthontól, pénzzel vastagon kitömve, 21-22 évesen, akik mindent kipróbálhatnak és mindent ki is akarnak próbálni.

Azt hiszem, elég, ha csak három fontos dolgot említünk: Velencei Karnevál, szerencsejáték, kurtizánok. És ehhez adjátok hozzá az összes dolgot, amiről valaha kamaszként fantáziáltatok, de nem mertétek megtenni. A korszak Velencéjében megtehettétek volna, a város élete mai szemmel nézve egy kosztümös pornófilm volt, és ebben még csak túlzás sincs.

Na, ebbe a városba rendeli vissza a nagymama Casanovát, akiről most már tudjuk, hogy alapvetően egy tehetséges, sokra hivatott ember volt, akit azonban a természet bőven ellátott rossz tulajdonságokkal. És ezek a nem túl előnyös jellemvonások Velencében lehetőséget kaptak a teljes kibontakozásra.

A Velencébe visszatérő Casanova előtt azonban az igazán fontos nemesi szalonok kezdetben zárva maradnak, hiszen hiába van jogi diplomája mégiscsak egy táncos fia.

Hősünk ezt a korszakban szokásos módon hidalja át, keres magának egy gazdag pártfogót Alives Gasparo Malipiero személyében.

Nevezett úriember a Malipiero család feje volt, ekkoriban Velence egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb embere, a gyönyörű és hatalmas Palazzo Malipiero, azaz a Malipiero Palota tulajdonosa.

A Malipiero palota

Ez egyébként teljesen elfogadott volt akkoriban, vagyis hogy egy tehetséges, fiatal, de vagyontalan ifjút felkarol egy idősebb, gazdag úriember, aki aztán anyagilag támogatja az ifjú előrehaladását. És nem, az ilyen kapcsolatok többségében nem volt semmilyen erotikus mellékzönge, bár természetesen ilyen is előfordult.

Malipiero segítségével Casanova elsajátítjaa a nemesi társaságban elvárt öltözködési, viselkedési, étkezési stb. szokásokat is, ráadásul most már az ehhez az életstílushoz szükséges pénz is a rendelkezésére áll.

Casanova a Malipiero Palotában éli át az első „teljes szexuális élményét” is, mégpedig nem is akármilyet: egy nemesi származárú testvérpár, Nanetta és Savorgnan Marton működik közre abban, hogy elveszítse a szüzességét. A kor Velencéjéről sokat elárul, hogy a két hölgy 14 és 16 éves volt…

A Bettinával való pár évvel korábbi találkozás mellett ez a két úrhölgy, vagy inkább úrlány az, akik, Casanova saját bevallása szerint „megváltoztatták az életét”.

Casanovának tehát most már van szakmája, megfelelő pártfogója, és pénze is ahhoz, hogy gondatlan életet élhessen Velencében. De persze túl szép volt ahhoz, hogy sokáig tartson, és a bajt csak saját magának köszönheti.

Elcsábít ugyanis egy Teresa Imer nevű színésznőt/operaénekesnőt. Ez ugye önmagában még nem lenne baj, sőt, azért lássuk be, hogy ilyesmit minimum el is várunk Casanovától.

A probléma az, hogy a hölgy Casanova patrónusának, Malipieronak plátói szerelme – más források szerint nem is annyira plátói. Malipiero pedig a várható módon reagál, úgy rúgja ki a palotából hősünket, hogy az egészen Rómáig repül.

Casanovának tehát egész Velencében, de lehet, hogy egész Európában csupán egyetlen hölgyet kellett volna békén hagynia, de perszer neki pont Teresa kellett.

Hősünk tehát elhagyja Velencét, és Rómában ismét megpróbálkozik az egyházi pályával, ami nem is indul rosszul, Acquaviva bíborosnak intéz hivatalos ügyeket.

Ebben a minőségében találkozik pl. a pápával is, aki ekkoriban XIV. Benedek volt. A találkozásról és az ott történtekről egymásnak ellentmondó források vannak. Egyesek szerint humoros és pajzán történeteivel annyira elbűvöli a pápát, hogy az engedélyt adott neki tiltott könyvek olvasására, sőt felmentést kap a böjti szabályok betartása alól is.

A másik nézet szerint azonban Casanova egyszerűen csak szemtelen volt, és mindenféle elbűvölés nélkül kért engedélyt az indexen lévő könyvekre és a böjt be nem tartására.

Az Olvasó döntse el maga, hogy melyik változat lehet igaz. Segítségül annyit, hogy XIV. Benedek pápaságát az utókor úgy jellemzi, mint a jámborság, a tisztesség, a bölcsesség időszakát, őt magát pedig úgy, mint aki szigorúan betartotta és betartatta az egyházi fegyelmet. Ha ebből indulunk ki, akkor már kb. el lehet dönteni, hogy a történet melyik verziója állhat közelebb a valósághoz.

Casanovát azonban végül nem emiatt teszik ki Rómából, hanem mert a gyanú szerint szerelmi találkákat intéz magas rangú egyházi tisztviselők számára, ami ugye a katolikus egyház egyetlen munkaköri leírásában sem szerepel.

És bár bizonyítani ezt nem tudják, de Acquaviva bíboros számára egyre kellemetlenebbek lesznek titkárfélesége viselt dolgai, így amikor bűnbak kell egy ügyben, akkor gyorsan Casanovát veszik elő.

Acquaviva bíboros

Hivatalosan és cirkalmasan hosszan megköszönik a munkáját és az erőfeszítéseket, melyeket az Anyaszentegyház érdekében tett, majd útjára engedik. Azaz elegánsan bár, de innen is kirúgják, ezzel végleg lezárul egyházi pályafutása.

Nagyjából ekkoriban hal meg Casanova nagymamája, ezzel pedig megszűnik az utolsó olyan erő is, ami úgy-ahogy féken tartja hősünk sötét oldalát, és ami valamilyen tisztes világi, vagy egyházi pálya felé terelhette volna.

Így aztán Casanova a saját feje után megy. Első gondolata pedig az, hogy felcsap katonának.

Na, nem mintha olyan nagyon érdekelné a harcászat, vagy a hadászat, bár nőügyei kapcsán többször is bizonyította, hogy az átlagembernél bátrabb – vagy vakmerőbb, esetleg ostobább, nézőpont kérdése – dolgokra is képes.

Casanova egészen más okból választja a katonai pályát, mégpedig a szép egyenruhák miatt! Úgy gondolja ugyanis, hogy egy fess uniformis jócskán megnöveli esélyeit a szebbik nem körében.

Ráadásul még csak komolyabb képzettség sem kellett ahhoz, hogy a Velencei Köztársaság hadseregének tagja legyen, akkoriban ugyanis volt lehetőség arra, hogy valaki megvásárolja a tiszti rangot az ezzel járó jogokkal és fizetéssel együtt.

Casanova pedig él is a lehetőséggel, más kérdés, hogy soha nem harcolt, és bár egy velencei ezred tisztjeként eljut többek között Korfura és Konstantinápolyba is, egy idő után még az általa meglehetősen lazán kezelt katonai fegyelmet is túl szigorúnak tartja, és nem elégedett a ranglétrán való emelkedésének sebességével sem.

Hát mondjuk, az előléptetésért nem ártana tenni is valamit, Casanova pedig ekkoriban nem igen csinál mást, mint, hogy egy fáraó nevű kártyajátékot játszik, szinte éjjel-nappal.

A fáraó részletes szabályaiba most nem megyünk bele, de a viszonylag egyszerű és könnyen elsajátítható játék rendkívül népszerű volt Casanova korában, sőt, később egyre szélesebb körben lett ismert, annyira, hogy a 18. század végén, 19. század elején Amerikában pl. népszerűbb volt, mint a póker.

Elméletben, ha a játékosok becsületesen játszanak, akkor állítólag ebben a játékban van a legnagyobb esélye földi halandónak nyerni. Na de, melyik az a szerencsejáték, amit becsületesen játszanak?!

Így aztán Casanovának sikerül mindenét elveszítenie, többek között a megvásárolt tiszti ranghoz tartozó pénzjáradékot is + még összeszednie jókora adósságot is, amiért állítólag börtönben is ült.

Így aztán emberünk úgy dönt, hogy a katonai pálya mégsem neki való, otthagyja a hadsereget és hazatér Velencébe.

Úgy tűnik azonban, hogy csak a katonáskodást hagyja abba, a szerencsejátéktól nem tud szabadulni, így aztán Velencében a maradék pénzét is elveszíti.

Ideje valami kenyérkereső foglalkozás után látnia, és megint szerencséje van, egy ismerőse beajánlja hegedűsnek a San Samuele nevű színházba.

A San Samuele színház

Ekkor 1746-ot írunk, tehát Casanova még mindig csak 21 éves, de már éppen a harmadik karriernél tart: egyházi tisztviselő, majd katona, most pedig hegedűművész.

Vagyis hát, többnyire inkább csak hegedűs, mint művész, mert az azért hamar kiderül, hogy bár a megfelelő alapokat Gozzi abbénak köszönhetően megkapta ugyan, és tehetsége is lenne a hangszerhez, de az igazán kiemelkedő teljesítményhez szükséges szorgalom és türelem nem Casanova erős oldala.

Ebben az időben leginkább arról ismert, hogy hasonlóan fiatal cimborái társaságában járja a velencei lebujokat, és amikor nem isznak, mit isznak, vedelnek, akkor otromba tréfákkal szórakoztatják magukat, mint pl. orvosokat/bábákat riasztanak random ismeretlen házakhoz.

Casanova ifjú évei alatt talán ekkor van a legmélyebben, nem sok hiányzott hozzá, hogy végleg elsüllyedjen és elkallódjon. Azonban, mint az olyan embereknél általában, akik szeretik kísérteni a sorsot, mindig akkor jön egy újabb esély, amikor arra a legkevésbé lehet számítani.

Ez az esély pedig egy Bragadino szenátor nevű gazdag úriember személyében jelentkezik, vagy inkább esik Casanova útjába. A történet szerint Casanova – jobb híján – éppen egy esküvői zenekarban hegedült, ma úgy mondanánk, hogy haknizott, amikor a vendégek között adomázgató Bragadino hirtelen rosszul lett.

A tünetek alapján ma úgy gondoljuk, hogy agyvérzést kapott, és életét csak Casanova gyors reakciójának és kezelésének köszönhette, aki orvosi tanulmányait hasznosítva a helyszínen eret vágott a szenátoron.

Sőt, később valószínűleg még egyszer megmenteti az életét, mert amikor Bragadinót hazaszállítják, akkor saját privát orvosa elrendeli, hogy higanykenőccsel kenjék be a beteg mellkasát.

A higany akkoriban univerzális gyógyszernek számított mindenre, csak éppen ugyanolyan mérgező volt, mint ma. A felkent kenőcstől Bragadino sokkal rosszabbul lesz, láza az egekbe szökik, és valószínűleg a látogatóba érkező Casanovának köszönheti az életét, aki a remek kezelőorvos tiltakozása ellenére eltávolíttatja a kencét, és hideg vizes lemosást és borogatás rendel a betegnek

Ennek, valamint a szintén Casanova által javasolt diétának köszönhetően a szenátor teljesen felépül, majd amikor megtudja, hogy ki a megmentője, és meghallgatja Casanova élettörténetét, akkor úgy dönt, hogy egy ilyen ifjút érdemes támogatni.

Így Casanova újra talál magának egy gazdag patrónust, aki ráadásul jóval önzetlenebb is, mint annak idején Malipiero. Bragadino ugyanis hamar kiismeri védence rossz tulajdonságait, ennek ellenére mindig kitartott Casanova mellett, és gyakran kihúzza őt a bajból, legyen az a hatóságokkal való konfliktus, vagy pénzügyi probléma.

Casanova ezután számíthatott rá, hogy bármit is csináljon, Bragadino kiáll mellette, legfeljebb egy kis szelíd dorgálást kell elviselnie.

Bragadino volt az is, aki újra felébreszti a misztikummal már gyerekkorában beoltott Casanova érdeklődését – emlékezzünk az orvérzését kezelő boszorkányra! – a természetfeletti iránt. Bragadino ugyanis kabbalával is foglalkozott, bevonva ebbe hősünket is.

A következő három év gondatlan életet hoz Casanova számára. Hivatalosan és névlegesen Bragadino asszisztense, a valóságban azonban szép ruhákban és elegáns társaságba jár, és ideje java részét szerencsejátékkal és udvarlással, valamit ezek következményeivel tölti.

Természetesen azonban most sem tudja megbecsülni jó sorsát és elszalad vele a ló. A velencei hatóságoknak már jó ideje csípi a szemét az ifjú rendbontó, de amíg kiemelkedően nagy marhaságot nem csinált, addig Bragadino tekintélye és pártfogása megvédte őt a következményektől.

Egy alkalommal azonban csúnya tréfát eszel ki egy haragosa kárára, aminek részletei elég homályosak, de az biztos, hogy szerepet kapott benne egy Casanova által frissen kiásott hulla is. Ez, valamint egy fiatal lány feljelentése, amiben nemi erőszakkal vádolja meg Casanovát, végül arra készteti az illetékes szerveket, hogy vádat emeljenek Casanova ellen.

Bár később bizonyítékok hiányában felmentik minden vád alól, de ezt C. már nem várja meg, és Pármába menekül.

A következő három hónapban Casanovával furcsa dolog történik: szerelmes lesz. Casanova sok nőt elcsábított ugyan, de csak kevésbe volt igazán szerelmes, ezek egyike a Henriette nevű hölgy.

Henriette nemesi származású, okos, gyönyörű és legalább olyan szabad szellem a szex terén, mint Casanova. A férfit elbűvöli Henriette intelligenciája és eleganciája, soha addig nem találkozott még nővel, aki annyira hasonlított volna hozzá. Mármint nem külsőre természetesen.

Két ennyire hasonló ember nem bírhatja sokáig egymás mellett, egyszerűen túl magas hőfokon égnek, ha együtt vannak, a kapcsolat túl intenzívnek bizonyul, túl sokat kivesz mindkettejükből. Ráadásul Pármában Casanovának sem a társadalmi összeköttetései, sem anyagi biztonsága nincs meg, így végül elhagyja Herniette-et, vagy a lány őt, ezt nem lehet biztosan tudni, de soha nem felejtette el ezt a kalandot.

Mivel a korábbi botrányai hullámai addigra elülnek Velencében, ezért C. visszatér szülővárosába, és újra elmerül a szerencsejátékban. És valószínűleg őt magát is meglepve, most kivételesen nem a szokásos forgatókönyv érvényesül, azaz nem veszít, hanem nyer. Sokáig és sokat.

Vagyis Casanova egy komolyabb pénzösszegre tesz szert, és úgy tűnik, hogy kezd öregedni, vagy legalábbis komolyodni, mert a pénzt nem lapátolja ki azonnal az ablakon, hanem egész értelmes dologra költi.

Úgy dönt, hogy megcsinálja a saját Grand Tour-ját, azaz beutazza Európát. 1750-ben Párizsba érkezik, ahol két évig marad, tökéletesen megtanulja a nyelvet, később az emlékiratait is franciául írja.

Két év azonban bőven elég neki és a párizsi hatóságoknak is, akik elunják a csínytevései és nőügyei miatti folyamatos bejelentéseket, ezért emberünk továbbáll.

Gyerekkori találkozása a boszorkánnyal, illetve a Bragadino szenátor mellett kabbalával eltöltött idő azonban nem múlik el nyomtalan, ezért Lyonban belép a szabadkőművesek közé. Ezt a szálat most nem visszük végig, mert egyrészt nem igazán bizonyított, másrészt az olvasók között alighanem viszonylag kevés gyakorló szabadkőműves akad, a többiek körében pedig a téma csak mérsékelt sikerre számíthat.

Következik Drezda, Prága, majd Bécs. Ez utóbbi város nem nyeri el Casanova tetszését, a város és polgárai erkölcsét ugyanis túl szigorúnak találja.

1753-ban visszatér Velencébe, és újult erővel veti bele magát a város erkölcstelenségébe: szerencsejáték, nők, szórakozás.

Casanováról addigra azonban már vaskos dossziét vezet a rettegett velencei titkosrendőrség, amiben tételesen szerepel emberünk minden ügye. A rendőrséget nem is az átlagosnak mondható – csábítás, párbaj, nyilvános káromkodás, rendbontás, részegség – esetek érdeklik Casanovával kapcsolatban, hiszen ezen az alapon a város háromnegyedét le lehetne tartóztatni.

Casanova szabadkőművessége azonban, amit állítólag továbbra is aktívan űz, már jobban érdekli a titkosszolgákat. Casanova pedig nem veszi komolyan a veszélyt, Bragadino hiába figyelmezteti, hogy kicsit fogja vissza magát, mert baj lesz.

És lett is, mert 1755. július 26-án letartóztatják a „szent vallás elleni közönséges támadások” miatt. A korban szokásos módon hónapokig tartják fogságban anélkül, hogy hivatalosan tájékoztatnák arról, hogy miért tartóztatták le, mi a vád ellene, és mire számíthat, illetve esélyt sem kap a védelemre/védekezésre.

Végül 1755. szeptember 12-én 5 éves börtönbüntetésre ítélik – tárgyalás nélkül természetesen –, amit a Dózse Palota hírhedt Ólombörtönében köteles letölteni.

Az Ólombörtön a palota tetőterében volt, és nevét az épületet fedő ólomlemezekről kapta. Az itt kialakított rendkívül kellemetlen cellák egyikének vendégeként Casanova ízelítőt kap abból, hogy a Velencei Köztársaság mit gondol a varázslatról és a vallásellenességről: minimális berendezés, töménytelen mennyiségű bolha, fojtogató meleg, szegényes ellátás.

Casanova természetesen hamar eldönti, hogy nem tölti ki a büntetést, hanem megpróbál megszökni. Hónapokig készíti elő a tervet, ami aztán elsőre kudarcba fullad, mert mire mindent eltervezett, és minden szükséges eszközt összelopkodott/elrejtett a cellájában, addigra Bragadino közbenjárására áthelyezik egy világosabb és kényelmesebb cellába.

Casanova persze tombol, és nem akar menni, hiszen a szökéshez szükséges minden felszerelése a korábbi cellában van elrejtve, Bragadino és a börtön személyzete meg nem érti, hogy valaki miért tiltakozik az ellen, hogy jobb körülmények közé helyezik.

Emberünk kezdheti elölről a szervezést, bár annyi szerencséje azért van, hogy a szökés tervezéséhez társra is akad, a szomszédos cellában raboskodó, kiugrott pap, Balbi atya személyében.

Végül aztán kettejüknek sikerül összehozni a szökést, ami rendkívül kalandosra sikerül, többször is csak a szerencse, és C. lélekjelenléte segítségével tudják a váratlan akadályokat elhárítani.

Casanova szökése az Ólombörtönből

Ez a kaland egyébként sokban hasonlít ahhoz, ahogy Dumas Monte Cristo grófja megszökött a börtönből, és csak azért nem foglalkozunk vele részletesen, mert később maga Casanova is csak akkor volt hajlandó nekikezdeni a történetnek, ha biztosították róla, hogy legalább két órája van az előadására.

A szökéssel C. visszanyeri ugyan a szabadságát, de azt is eléri, hogy menekülnie kelljen imádott Velencéjéből, ezért újra Párizsba megy. Itt felmelegíti régi ismeretségét egy bizonyos Fracois-Joachim de Pierre de Berni-vel, aki akkoriban XV. Lajos francia király kegyence, diplomata, államférfi és homoszexuális volt, Casanova érkezésének idején éppen külügyminiszter is.

Ismertségük még arra az időre datálódott, amikor Bernis követként a francia udvart képviselte Velencében, és bár nem ebben a minőségében, de közreműködött abban, hogy Casanova sikeresen csábíthasson el két hölgyet, egészen pontosan két apácát. Egyszerre.

Bernis jelleméről sok mindent elárul, hogy csupán egyetlen kérése volt a segítségért cserébe: egy paraván mögül akarta nézni, ahogy Casanova hm… szereti a két hölgyet. Fura gusztusa ellenére, vagy lehet, hogy éppen ezért egyébként Bernis tehetséges, sőt a zsenialitás határát súroló politikus volt.

A párizsi rendőrség által már egyébként is nyilvántartott Casanovának azt ajánlja, hogy ha el akarja kerülni az újbóli letartóztatást – akár a francia, akár a velencei hatóságok által –, akkor egy dolgot tehet: tegye magát hasznossá a francia állam számára, ergo keressen pénzt XV. Lajosnak. Ha ezt jól csinálja, akkor meg fogja kapni a király kegyét, ami egyenlő a védelemmel.

Casanova rábólint az ötletre, és felajánlja szolgálatait a francia udvarnak. Ennek keretében az ekkor induló első állami LOTTO egyik fő szervezője, és legsikeresebb jegyértékesítője lesz, amiből komoly vagyont is félre tud tenni.

Hősünknek az újonnan szerzett anyagi biztonság, valamint a tökéletesen beszélt francia nyelv lehetőséget ad arra, hogy új, minden korábbinál fényesebb egzisztenciát építhessen Párizsban és folytathassa korábban megszokott hobbijait.

Sőt, igazából még magasabbra is emelkedik, mint Velencében, mégpedig annak köszönhetően, hogy a korszak francia királyi udvarában nagyon népszerű az okkultizmus. Casanova pedig, mint tudjuk egész járatos a témában, így elterjeszti magáról, hogy szabadkőműves és alkimista, sőt a bölcsek kövének birtokában van.

Mivel emellé még rendkívül lefegyverző stílus, elegancia és jó beszélőke is társult, így Casanova közeli kapcsolatba kerül a korszak olyan ismert arcaival, mint Madame Pompadour, aki ugye XV. Lajos hivatalos szeretője volt, Saint-German, a híres kalandor, d’Alembert, és Rousseau.

Madame de Pompadour

Mivel a fent említett tulajdonságok fontosak egy jó kémnek is, ezért Bernis-nek az a gondolata támad, hogy barátját akár ebben a pozícióban is alkalmazhatná. És lőn, Casanova francia kémnek áll, és odafigyel arra, hogy kimagaslóan megfizessék szolgálatait.

Következik a hétéves háború, és tudjuk, hogy a háborúkat éppen az olyan típusú és jellemű embereknek találták ki, mint amilyen hősünk. Az átlagemberek meghalnak a háborúban, a Casanovák pedig lubickolnak és nyerészkednek benne/rajta.

Casanova továbbra is kémkedik és pénzt csinál a francia udvarnak, amiből persze azért leveszi a saját részét is. Olyan jól megy neki ekkoriban, hogy vesz egy saját selyemgyárat, Franciaország pedig annyira elismeri szolgálatait, hogy állami nyugdíjat és kitüntetést ajánlanak neki, egyetlen feltétellel: vegye fel a francia állampolgárságot.

Ez az időszak Casanova életének csúcsa: mesésen gazdag, komoly politikai és társadalmi kapcsolatai vannak, az egész francia udvar a lábai előtt hever, mármint főleg a női szakasz ugye.

Azonban – szokás szerint – amilyen gyorsan jutott nagyon magasra, Casanova olyan gyorsan zuhan a mélybe. Az első és legfőbb hibát ott követi el, hogy nem hajlandó lemondani velencei állampolgárságáról, amit komoly sértésként könyvelnek el az udvarnál.

Ráadásul rossz üzletembernek bizonyul, veszteségesen menedzseli üzleti érdekeltségeit, és hát a nők is inkább viszik a pénzt. Casanova politikai hátszél nélkül hamar kifogy a pénzből, sőt, mínuszba kerül, adósságai miatt pedig börtönbe is kerül.

És bár csak pár napot kell kibírnia egy cellában, mire kiengedik, még rosszabb helyzetbe kerül, ugyanis közben párfogója, Bernis, elveszíti XV. Lajos kegyét, ami nélkül C.-nek se sok esélye van.

Mivel pedig reménytelen anyagi helyzetben van, ezért inkább elvállal egy újabb küldetést Hollandiába, csak, hogy minél távolabb kerüljön a párizsi udvartól. A holland küldetés azonban teljes kudarcnak bizonyul, hősünk lebukik, menekülnie kell.

És innen már csak lefelé vezet az út, Casanova bejárja ugyan Európát, de párizsi sikereit sehol sem tudja megismételni.

Hosszú körutat tesz: Olaszország, Svájc, Anglia, Oroszország, Lengyelország, Poroszország, Spanyolország a menetrend, és bár mindenhol kalandosan telnek a napjai, és hölgytársaságban sem szenved hiányt, de sehol sem tud gyökeret ereszteni.

Fő célját – egy, a párizsihoz hasonló állami LOTTO szervezését és az abból való meggazdagodást – sehol sem sikerül elérni, hiába eszközöl ki találkozót III. György angol királynál, vagy Nagy Katalin orosz cárnőnél. Utóbbi kifejezetten hidegen utasítja el.

Jobb híján örök kísérőjéhez az okkultizmushoz fordul, és magas rangú nemeseket ver át azzal az ígérettel, hogy fiatallá változtatja őket.

Casanova ekkor már a harmincas évei végét tapossa, és a nagy európai körútjával gyakorlatilag semmit sem sikerül elérnie, azon kívül, hogy számos nemi betegséget szed össze. Ráadásul Angliában halálosan beleszeret egy 17 éves kurtizánba, aki azonban simán és erőlködés nélkül fosztja ki és veri át emberünket.

Casanovát mélyen megrendíti az eset, hiszen addig ez általában fordítva történt, ő használta ki a gyengébb nemet. Hősünk ettől a kalandtól számítja azt, hogy öregedni kezdett.

Végül visszatér Franciaországba, csakhogy viselt dolgait nem felejtették el, ezért mielőtt még újra letartóztatnák, továbbáll Velencébe.

Azonban a velencei hatóságok sem bizonyulnak olyan feledékenynek, mint ahogy azt Casanova reméli, ezért kénytelen új mélységekbe süllyedni annak érdekében, hogy visszatérhessen imádott városába: a Velencei Inkvizíció besúgója lesz, csak így tudja elérni, hogy 1780-ban hazatérhessen.

Ekkoriban írt jelentései is fennmaradtak, és nehéz eldönteni, hogy komikus vagy szánalmas, ahogy az erkölcsi és társadalmi szabályoknak mindig is fittyet hányó Casanova lelkesen ostorozza a különböző színházi előadásokat. Nyilván azt írta, amit az Inkvizíció olvasni akart, de akkor is…

Casanova még évekig próbálja valahogy fenntartani a korábbi léha életmódját, de lassan eljár felette az idő, az előkelő társaságból kezd kikopni, a nők körében aratott sikerei kezdenek ritkulni, állandó pénzzavarban él, és nem igazán talál új pártfogókat.

Utolérik a veszteségek is: meghal patrónusa, Bragadino szenátor, majd az anyja, és Bettina, Gozzi abbé húga is, akinek első kalandját köszönhette.

Casanova végül 1785-ben, 60 évesen fogja fel, hogy nincs értelme és módja arra, hogy folytassa addigi életvitelét, a kis munkával és sok szélhámoskodással járó csajozást, ezért elfogadja Waldstein gróf ajánlatát, hogy annak csehországi kastélyában könyvtáros legyen.

Casanova 63 évesen

Casanova itt tölti életének utolsó 13 évét, zsémbes, rosszkedvű, morgós öregúr lesz belőle, akinek fokozatosan romlik az egészsége az életében – meglehetősen rossz körülmények között – megtett több tízezer kilométer, és a számtalan – hol kezelt, hol kezeletlen – nemi betegség következtében.

Ebben a 13 évben főleg azzal foglalkozik – amellett, hogy Waldstein gróffal és vendégeivel zsémbel –, hogy elkészítse önéletrajzát, ami végül több mint 4000 oldalra rúgott és Casanova szerelmi ügyei és kalandjai leírása mellett nagyon fontos kordokumentum is.

Casanova még megéli, hogy 1797-ben megszűnik a Velencei Köztársaság és feltűnik Bonaparte Napóleon, majd 1798-ban súlyosan megbetegszik, és meghal.

Hősünket Csehországban temetik el, de sírjának pontos helye az idők folyamán feledésbe merül, és ma sem tudjuk pontosan, hogy hol nyugszik.

És akkor a hosszú poszt végére néhány szó Casanováról, a Csábítóról:

Casanovának kétségtelenül remek érzéke volt a nőkhöz és elcsábításukhoz. Mindig tudta, hogy mikor és mit kell mondani, mindig minden apró lépést részletesen eltervezett. Érdekes módon önéletrajzában mindig sokkal nagyobb teret kap maga a csábítás, a „préda” elejtésének folyamata, mint maga a szexuális aktus.

Casanova értékelte a nőket, mindig elsöprő szenvedéllyel fordult feléjük, el tudta hitetni aktuális partnerével, hogy ő a világ közepe, a legszebb mindenki közül.

És ami talán ugyanilyen fontos, hogy tudott szakítani is. Egyetlen kapcsolatáról sem tudunk, ami haraggal, vagy sértődéssel ért volna véget. Casanova nem elhagyta a nőket, hanem remek ritmusérzékkel találta meg a megfelelő pillanatot a távozásra, úgy, hogy gyakran még őt vigasztalták korábbi partnerei és hosszú ideig küldözgették utána az illatos levélkéket.

Volt azonban Casanovának egy kevésbé romantikus oldala is. Ugyanis a fent említett lovagias és gáláns lépéseket általában csak a nemesi rangú hölgyekkel szemben tette meg. Az életem története című emlékiratában feljegyzett mintegy 120 kalandja egy jelentős része azonban nem ilyen emelkedett módon és hangnemben zajlott.

Emberünk ugyanis egy olyan korban élt, amikor a prostitúció ha nem is teljesen legális, mindenesetre majdnem teljesen elfogadott volt minden társadalmi szinten, és Casanova a csábításai közé sorolja azokat az eseteket is, amikor egész egyszerűen és prózaian fizetett a kapcsolatért.

Ettől függetlenül, vagy éppen ezzel együtt kijelenthetjük, hogy Casanova a nők bűvöletében élt, szerette és tisztelte őket, sok mindent elvett tőlük, de igyekezett legalább annyit adni is nekik. Kétségtelen, hogy élete a csábítás és a szex-kalandok nélkül is éppen elég izgalmas volt, mégis mindig mindenki Casanovára, a Csábítóra fog emlékezni.

És valószínűleg ezzel ő is teljesen elégedett lenne.

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂




Híres hölgyek 2.: Mata Hari

1917. október 15. hűvös, ködös hajnalán a Párizs melletti Vincennes nevű városka erődjének udvarára kilép egy nő.

41 éves, magas, érett szépség, elegáns ruhában, kesztyűben, kalapban. Lassú léptekkel az egyik falhoz sétál, kedvesen elutasítja, hogy bekössék a szemét, és valamiért az is elmarad, hogy az oszlophoz kössék.

A feszültség tapintható a levegőben, miközben az illetékes tiszt felolvassa az ítéletet: a Margaretha Geertruida Zelle nevű holland állampolgárságú nőt a francia bíróság bűnösnek találta Németország javára végzett kémtevékenységben, valamint abban, hogy az általa átadott információk közvetve és közvetlenül nagyjából ötvenezer francia katona halálát okozták.

Az ítélet szerint a nő kimerítette a rendelkezésére álló jogorvoslati lehetőségeket, a francia köztársasági elnök elutasította a kegyelmi kérvényét, ezért a kiszabott büntetés – golyó általi halál – a helyszínen végrehajtandó.

Margaretha Geertruida Zelle szomorkásan elmosolyodik, a kivégzőosztag célra tart, a tiszt vezényel, a nő összeesik és a szemtanúk beszámolója szerint azonnal meghal.

A tiszt azonban ennek ellenére odalép a holttest mellé, és az előírásoknak megfelelően leadja a kegyelemlövést, azaz halántékon lövi a nőt kis kaliberű pisztolyával.

Ezzel a drámai fináléval fejeződik be a mindenki által csak Mata Hariként ismert különleges, izgalmas és ellentmondásos személyiség élete.

De persze az általa és róla terjesztett legendák és pletykák a mai napig élnek és foglalkoztatják a közönséget.

Ki volt Mata Hari?

Egzotikus táncosnő? Luxusprostituált? Nemzetközi kémnő? Férfifaló, hideg, számító kalandor, akinek csak a pénz számított? A férfiak áldozata, akik kihasználták a gyönyörű, de érzelmileg és lelkileg sebzett lány vágyát az igaz szerelemre? Egy felnőtt nő testében élő kislány, aki összekeverte a sexet és a szerelmet? Bűnbak? Esetleg ezek keveréke?

Tényleg kém volt? Igen? Nem? Igen, de nem úgy? Igazságtalan volt az ítélet, vagy megérdemelte? Bűnös volt? Ártatlan? Alakítója volt az eseményeknek, vagy elszenvedője? Felhasználták, vagy ő használt fel mindenkit?

És a kivégzés után hová lett a feje?

Ki volt Mata Hari?

Nos, a kissé baljóslatúra sikerült bevezető után ennek fogunk most utána eredni a Híres Hölgyek című sorozat második részében.

Míg az első részben megénekelt Sophie Blanchard ismertsége mára jócskán megkopott, és neve tényleg csak a hőlégballonozás iránt érdeklődök nem túl széles rétege számára jelent valamit, addig Mata Harit mindenki ismeri. Mármint nem személyesen persze, de mindenki tud, vagy tudni vél valamit róla.

De hogy lett egy kalapgyáros elkényeztetett lányából Európa-szerte ismert és keresett táncosnő, majd kurtizán, akit mindenki akart, és ha elég gazdag volt, akkor meg is kaphatott, végül pedig kémnő, akinek a vádak szerint katonák tízezreinek halála köszönhető?

Tartsatok velem!

Mielőtt azonban nekilendülünk, érdemes felhívni arra a figyelmet, hogy Mata Hari megítélése még mindig mennyire ellentmondásos. Amikor a poszt írására készültem, akkor a forrásokat olvasgatva rá kellett jönnöm, hogy gyakorlatilag nincs két egyforma leírás róla.

Az hagyján, hogy sok esetben az ellenőrizhető tények – évszámok, helyek, események – is változnak, de ami a legérdekesebb, az Mata Hari, az ember, megítélése, ami szinte mindig a skála két végpontján van: vagy elvetemült kémnő, aki egész életében pontosan tudta, hogy mit miért – pénzért – csinál, vagy pedig a szegény, megtévedt és megtévesztett kislány, akit csak úgy sodort az élet. Szerzőtől függően vagy megszépítik, vagy elcsúnyítják a történetét, de igazán objektív életrajzot gyakorlatilag nem találtam.

Ez azért érdekes, mert Mata Harit több mint száz éve végezték ki, és a történelem még mindig nem tudott rájönni, hogy mit kezdjen vele.

De kezdjük az elején!

Margaretha Geertrudia Zelle 1876. augusztus 7-én született a hollandiai Leeuwarden városában, ebből következően holland volt.

Na ez az, amit valószínűleg maga Margaretha is hevesen tagadott volna, ugyanis a valóságban nem holland, hanem fríz volt. Leerearden ugyanis Frízföld „fővárosa”.

Frízföld zászlaja. Tényleg.

A külső szemlélő számára ez kb. pont ugyanolyan, mint hogy München a Bajor Szabadállam fővárosa, és egy müncheni soha nem mondja magára, hogy német, nem, ő bajor.

Hasonlóan, ha egy katalán falusi kiskocsmában elkiabálja magát az ember, hogy „Sziasztok, spanyolok!”, nos, akkor ezt a mondatot valószínűleg nem éli túl, és még csak tisztességesen el sem lehet majd temetni, mert a falusiak szabad szemmel nem látható darabokra szaggatják szét a lelkes utazót.

Margaretha tehát fríz volt, Frízföld pedig ma Hollandia egyik tartománya, és tulajdonképpen akkor is az volt, csak abban az időben még kicsit másképp értelmezték a tartomány jogállását, de ebbe az irányba most nem kanyarodunk el.

Frízföldről azért érdemes megemlíteni, hogy 1782. február 26-án ez volt az első „ország”, ami elismerte az Amerikai Egyesült Államok függetlenségét. A frízek ezt persze inkább nyilvántartják, mint az amerikaiak.

Hollandiáról egyébként megemlékeztünk már itt az oldalon, mégpedig a Nagy Holland Tulipánválságról szóló posztban, aminek természetesen semmi köze Mata Hairhoz, de csak így tudom ide linkelni és egy kicsit reklámozni azt a bejegyzést is.

Hősnőnk egy Adam Zeller nevű kalapkészítő 4 gyermeke közül a legidősebb, egyben egyetlen lány volt. A kalapbiznisz korrekt jólétet biztosított a családnak, ami arra mondjuk nem volt elég, hogy Frízföld leggazdagabbjai között emlegessék őket, de arra például igen, hogy Margarethe (a családnak, barátoknak, és később a fontosabb szeretőknek csak Grietje) a legjobb iskolákba járhasson.

Legalábbis egy darabig, ugyanis 1889-ben, Grietje 13 éves korában, apja néhány rossz üzleti befektetés következtében tönkrement. Ez természetesen a szülők kapcsolatára is hatással volt, elválnak, majd anyja 1891-ben meghal.

Adam Zelle négy gyermekével Amszterdamba költözik, majd hamarosan újra megnősül, és az új feleség, Susanna Catharina ten Hoove anyagi segítségével egy kis petróleumboltot nyit.

A nagy újrakezdésben azonban a gyerekekre nem sok idő marad/jut, ezért Grietje előbb az anyai nagyanyjához, majd egy Mr. Visser nevű nagybácsihoz kerül.

Grietje 1897-ben

Mr. Visser pedig óvónőnek szánja a lányt, bár Grietje véleményére nem igazán kíváncsi, és beíratja a leideni óvónőképzőbe.

És akkor itt álljunk is meg egy kicsit és írjunk be Visser nagybácsinak egy hatalmas fekete pontot, akinek, ha csak egy picit is több esze lett volna, vagy jobban ismeri az unokahúgát, akkor tudnia kellett volna, hogy az apja által rommá kényeztetett Grietje érdeklődése széleskörű volt ugyan, de semmiképp sem az óvónőképző unalmas hétköznapjai felé irányult.

Hősnőnk ugyanis ekkor kezdett el ismerkedni későbbi legfontosabb fegyverével – és tulajdonképpen átkával –, a külsejével.

Grietje feltűnően kilógott a korabeli holland női átlagból: nem volt szőke, nem volt testes és nem volt alacsony.

Másképp fogalmazva: Margarethe a maga korában – és igazából ma is – férfiméretnek számító 178 centiméteres magasságával, karcsú alakjával, sötét hajával, fekete szemével és kreol bőrével egzotikus különlegességnek számított a környezetében.

Az nem egészen világos, hogy ezeket a tulajdonságokat kitől örökölte a családban. Bár ő maga már kislány korában szeretett érdekes történeteket kitalálni a származásával kapcsolatban, és később is szívesen terjesztette, hogy felmenői között jávai, szumátrai, indiai – mikor milyen kedvében volt – hercegnők vannak, de erre persze semmilyen bizonyíték nincs.

Azt biztosan tudjuk, hogy szülei tősgyökeres hollandok – pardon, frízek – voltak több generációra visszamenő, holland ősökkel.

Ez azonban nyilvánvaló ellentmondás, és nem ad magyarázatot Grietje egzotikus külsejére, tehát valaki nem mondott igazat. Könnyen előfordulhat, hogy Grietje valamelyik üknagymamája nem volt teljesen hűséges az üknagypapához, és a gének szeszélyes játéka folytán az eredmény csak generációk múlva jelentkezett.

A lényeg, hogy Grietje hamar rájött – vagy rácsodálkozott – arra, hogy hatalma van a férfiak felett, és amikor az óvóképző igazgatója megkörnyékezte a még mindig csak 17 éves lányt, akkor Grietje nem állt ellen.

Mondjuk jobban járt volna, ha elhajtja az igazgatót, mert az akkori korszellem messze nem volt annyira liberális Hollandiában, mint a mai.

Amikor ugyanis viszonyuk kitudódott, akkor a közösség haragja, felháborodása és álszentsége természetesen nem a köztiszteletben álló – férfi – igazgatót sodorta el, hanem Grietjének kellett elhagynia az iskolát.

Mata Hari életének ezt az epizódját szokás úgy is értelmezni, hogy már ekkor megmutatkozott későbbi férfifaló természete, kijött belőle a kurtizán, a családok megnyomorítója, a bűn megtestesítője, stb. stb.

Grietje legtöbb életrajzírója szerint azonban ez téves megközelítés. Már csak azért is, mert a későbbi Mata Hari soha nem volt a hétköznapi értelemben vett prostituált, de erről majd később.

Ez a fiatalkori botlás valójában nem a lányt minősíti, hanem az igazgatót, aki meglátta és kihasználta a lehetőséget a szinte még gyerek, félárva, elkényeztetett és családi traumákkal jócskán megpakolt lány személyében.

Grietje későbbi sorsa itt még egyáltalán nem dőlt el. Ekkor még megvolt az esélye annak, hogy mondjuk egy sokgyerekes, köztiszteletben álló anya legyen egy boldog/boldogtalan házasságban, esetleg neves óvópedagógusként vagy tanárként emlékezzen rá az utókor.

Más kérdés, hogy aztán nem így alakult.

Az óvónőképzőből való botrányos távozás után Grietje ideiglenesen egy másik nagybácsihoz költözik, szerintem teljesen érthető, hogy nem volt kedve visszamenni Visser bácsihoz.

Hamarosan azonban betölti a 18. életévét és úgy dönt, hogy a saját kezébe veszi a sorsát. Nem mintha ezért a döntésért túlzottan meg kellett volna harcolnia, a családban – az őt egyébként rajongásig szerető apját is beleértve – kb. senkit sem érdekelt, hogy mit csinál, vagy mi történik vele.

Grietje pedig egy megoldást lát, kinyitja a Nieuws van den Dag nevű újságot a házassági hirdetéseknél és böngészni kezd.

Ez egyébként nem volt szokatlan a korabeli Hollandiában, mármint, hogy a párok újsághirdetéseken keresztül találnak egymásra. A korabeli Tindernek is tekinthető rendszerben általában férfiak voltak a hirdetések feladói, akik valamilyen oknál fogva – mert pl. katonatisztek, vagy elfoglalt üzletemberek voltak – nem értek rá a hagyományos úton ismerkedni.

Grietje így találja meg a nála 20 évvel idősebb, addig agglegényként élő Rudolph McLeod kapitányt, a Holland Gyarmati Hadsereg tisztjét.

Rudolph MacLeod

Az utókor természetesen Grietjének ezt a lépését is darabokra szedte, és szokás szerint az ítéletek a két véglet mentén sorjáznak. Egyesek szerint a lány számító volt, kinézett magának egy megbízhatónak tűnő partit, és tudatosan csábította el. A másik nézőpont szerint Grietje csak menekülni akart, biztos pontot keresett, valakit, akire támaszkodhat, akire felnézhet, az érzelmek motiválták, nem a pénz.

Az igazság pedig valószínűleg a kettő között van. Bár kétségtelen tény, hogy a lány lépése kétségbeesett menekülésként is értelmezhető, amivel szeretet volna kilépni addigi életéből és egy biztos pontot találni, de az is igaz, hogy Grietje azért megnézte, hogy kinek válaszol, és valóban elbűvölte a jóvágású, tüntetésekkel gazdagon kidekorált, udvarias, kedves katonatiszt. Egy darabig legalábbis.

Rudolph MacLeodról érdemes tudni, hogy a skót MacLeod klánból származott, és persze rettentően büszke volt erre. Mondjuk lehetett is, mert a MacLeod klán Skócia egyik legnagyobb és legismertebb családja.

Az olvasók többségének a MacLeod név valószínűleg a Hegylakóból lehet ismerős, de a klán valóban létezik, bár földi halandó számára nem követhető, hogy a családnak hány ága, boga, tagja, leágazása van.

Manapság a klán feje egy Hugh Magnus MacLeod of MacLeod nevű 1973-as születésű úriember.

A házasság kezdetben tökéletes volt, úgy tűnt Grietje megtalálta, megkapta, amit akart: egy szerető férj oldalán bekerült a holland arisztokrácia köreibe és anyagi gondjai sem voltak.

Az amszterdami házasságkötés után nem sokkal Macleodnak vissza kellett térnie Jáva szigetére, és hamarosan megszületett első gyermekük, Luisa Johanna is, akit hamarosan követett egy fiú, John is.

Közben azonban valahol valamikor valami elromlott…

Rudolph Macleodról ugyanis hamar kiderült, hogy erőszakos, agresszív, féltékeny természete mellé aktív alkoholizmus is társul. Ráadásul úgy gondolta, hogy Hollandián kívül, a gyarmatokon más szokások és törvények vonatkoznak a férfiakra.

Ráadásul van olyan forrás is, ami azt állítja, hogy Rudolph egy átmulatott, -ivott éjszaka hajnalán, baráti fogadásból adta fel azt a bizonyos házassági hirdetést, és esze ágában sem volt megnősülni. Aztán persze félrenyelte a szivarját, amikor élőben is találkozott a lánnyal, és úgy volt vele, hogy ha már az ölébe hullott a lehetőség, akkor él – és visszaél – vele.

Nyíltan szeretőt tartott, gyakran és brutálisan megverte a feleségét, és bizony a 20 évnyi korkülönbségből adódó problémák is előjöttek. MacLeod felesége minden lépéséről tudni akart, nem nézte jó szemmel, hogy az asszonynak ösztönös tehetsége van a bennszülött nyelvekhez, és hogy érdeklődik a helyi táncok és kultúra iránt.

Fájdalmas, összeveszésekkel és kibékülésekkel terhelt évek következtek. A család Java szigetéről 1899-ben Szumátrára költözött, de nézeteltéréseiket nem tudták rendezni.

Grietje és Rudolph

A kapcsolat a válás felé tartott, aminek az utolsó lökést az adta, hogy 1899. június 27-én a két gyerek ágynak esett, majd John meg is halt.

A történet elég zavaros, a vizsgálat végül azt állapította meg, hogy a gyerekeket valaki megmérgezte. Gyanúsított több is volt, a legvalószínűbb, hogy a személyzet tagjai közül állt valaki bosszút ilyen módon a bennszülöttekkel (is) előszeretettel kegyetlenkedő MacLeodon.

Ennek a szálnak is van rosszindulatú verziója, ami szerint a gyerekek a szülőktől – na vajon melyiktől?! – örökölt, kezeletlen szifilisz miatt lettek rosszul. Állítólag Luisa végül ebbe is halt bele 21 éves korában, de ez már csak azért sem valószínű, mert sem Rudolphról, sem Gretjéről soha nem jegyzeték fel, hogy szifiliszesek lettek volna + a későbbi Mata Hari életviteléből adódóan azért elég gyorsan elterjedt volna a szifilisz, és annak híre is.

A források alapján az sem teljesen világos, hogy melyikük döntött végül a válás mellett, ki akart kit elhagyni, és tulajdonképpen miért. Suttognak Grietje szeretőjéről is, amit persze a holland gyarmatokon sem néztek jó szemmel. Mármint, ha egy nő tartott szeretőt. Ha egy férfi, az teljesen elfogadott volt társadalmilag.

A lényeg, hogy 1902-ben visszatértek Hollandiába, talán abban reménykedve, hogy sikerül megmenteni a kapcsolatukat. Természetesen erre már esély sem volt, és egy holland bíróság végül kimondta a válást.

MacLeodot elméletben tartásdíj fizetésére kötelezték, a kis Luisa Johanna felügyeletét pedig Margarethe kapta. A probléma csak annyi volt, hogy MacLeod nem volt hajlandó fizetni, Grietjének pedig nem voltak meg az eszközei, hogy ezt kikényszerítse.

Tehát a helyzet ekkor úgy állt, hogy hősnőnk ott állt Hollandiában egy gyerekkel, minimális anyagi tartalékokkal, és senkire sem számíthatott.

Grietje ekkor valószínűleg nem a legjobb döntést hozta, ugyanis Párizsba utazott, ahol színésznőként próbált szerencsét. Külseje és többé-kevésbé még a tehetsége is megvolt hozzá, hiányzott azonban a kapcsolatrendszer, és emiatt eleve bukásra volt ítélve a próbálkozás, ráadásul anyagi tartalékait is felélte.

Hazautazott Hollandiába, és most még kétségbe ejtőbb helyzetbe került, annyi pénze se volt, hogy a lányát megnyugtatóan el tudja tartani. Ezt nem kis kárörömmel érzékelte MacLeod is, és az egyik láthatás alkalmával erre hivatkozva nem volt hajlandó visszaengedni anyjához Luisa Johannát.

Grietjét természetesen megrendítette a dolog, de aztán csendesen be kellett vallania saját magának (is), hogy Luisának bizony jelenleg jobb helye van az apjánál, mint nála, bár soha nem mondott le róla, hogy visszaszerezze a lányát. Meglepő módon a források szerint bár férjnek csapnivaló volt MacLeod, apának viszont kiváló, és ezt még Grietje is elismerte.

Ekkor, 1905-ben Grietje 29 éves volt, és komolyan el kellett gondolkoznia azon, hogy mihez kezdjen a továbbiakban. Felmérte a lehetőségeit, és hogy mihez ért. Elsőre úgy tűnt, hogy kb. semmihez.

Hamarosan azonban rendhagyó és különleges terv kezdett körvonalazódni Grietje fejében. Azzal tisztában volt, hogy egzotikus szépsége elbűvöli a férfiakat, ráadásul szumátrai és jávai tartózkodása alatt megismerkedett a helyi táncokkal is, amiket európai szemmel nézve nyugodtan nevezhetünk fülledten erotikusnak.

Mi lenne, ha ezt a két dolgot összekapcsolná? És lőn.

Első fellépésére 1905. március 13-án, éjszaka került sor a párizsi Guimet Múzeumban. A sajtó már előre megszellőztette az előadást: Grietjét keleti táncosnőként mutatták be, aki egy Siva templomban nevelkedett, ott tanult meg táncolni.

Mata Hari első fellépése a Guimet Múzeumban

Majdnem teljesen átlátszó ruhákba volt öltözve, amiket keleti ékszerekkel egészítettek ki, és mai fogalmaink szerint egy sztriptíz-szerűséget adott elő, Mata Hari néven, ami malájul annyit tesz, hogy „A hajnal szeme”. A malájok így hívják a napot.

Az előadás sikere fergeteges volt, a párizsi éjszaka tombolva ünnepelte Mata Harit, és erre minden oka meg is volt.

Mata Hari tánca ugyanis újszerű volt, formabontó, botrányos, érdekes, egzotikus, erotikus, de nem közönséges. Például soha nem vetkőzött le teljesen, általában egy testszínű kezeslábas maradt rajta, illetve mindig fennhagyta az ékszerekkel díszített melltartóját is.

A rossz nyelvek szerint egyébként ettől még szeretkezés közben sem vált meg, mert szégyellte, hogy kicsik a mellei.  A még rosszabb nyelvek szerint pedig nem is a mellét kicsinyellte, hanem egykori férje brutális harapásának (!) nyomát próbálta elrejteni.

Itt hívnám fel a figyelmet a hasonlatosságra a Mata Hariról ekkor készült képek és Leila hercegnő dress codja között. Csak úgy mondom.

Az már egy másik kérdés, hogy ekkoriban, elméletileg szigorúan privát felhasználásra készültek olyan képek is róla, amin gyakorlatilag meztelen. exférje, MacLeod, megszerzett ezekből párat, amivel elérte, hogy Greitjének, bocsánat, most már Mata Harinak, esélye se legyen visszakapnia a lányát.

Szóval Grietje Mata Hari nevű alteregója elképesztő sikert aratott és beindult egy nagyon sikeres, de viszonylag rövid táncosnői karrier.

Voltak, akik tényleg elhitték, hogy Mata Hari egy szumátrai/indiai/jávai papnő, mások tisztában voltak a füllentéssel, de mindenki – mármint főleg férfiak, ugye – élvezték a nő könnyed, légies, erotikával fűszerezett táncát, ami – kezdetben legalábbis – újnak, modernnek, addig-soha-nem-látottnak bizonyult.

Mata Hari műsora letarolta Európát: Madrid, Berlin, Bécs, Monte-Carlo, Róma, sőt még Egyiptomban is fellépet.

Egy dologgal azonban ő maga is tisztában volt: a táncosnői karrier nem tarthat a végtelenségig, hiszen már a móka kezdetekor is 29 éves volt.

Manapság már minden csoda csak pár óráig, esetleg napig tart, akkoriban azért még hosszabb átfutása volt a dolgoknak, de Mata Hari tisztában volt vele, hogy varázsa és újdonsága pár év alatt el fog kopni.

Ráadásul hamarosan követői/utánzói is akadtak, egy idő után Mata Hari, mint táncosnő, már nem volt unikum.

Ezért tudatosan építkezett és készült: kurtizán lett.

Itt ismét érdemes egy kicsit megállni és körbejárni picit azt, hogy mit is jelent a kurtizán. Az általánosan elterjedt nézettel ellentétben nem – feltétlenül – prostituáltat.

A kurtizánok intelligens, művelt, okos szabadidőpartnerek voltak, akiknek szolgálatait nem akárki vehette igénybe.

Attól, hogy valaki kőgazdag volt, még korántsem biztos, hogy méltó lett egy kurtizán társaságára. A kurtizán minőségi időtöltést biztosított a kikapcsolódásra vágyó előkelő és gazdag férfiak számára, de ez nem jelentette azt, hogy folyton az ágyban hemperegtek.

A testi kapcsolat csak választható extra volt, az igazán komoly értéket a kurtizán szépsége, bája, intelligenciája jelentette.

Cserébe természetesen luxuskörülmények biztosítását várta el, és kapta meg.

Hozzá kell tenni, hogy igazán sikeres kurtizán kevés volt, és ne legyünk álszentek, ma is kevés van, hiszen a szakma most is virágzik.

Mata Hari ezen kevesek egyiket volt, aki már táncosnői karrierje alatt elkezdte kiépíteni azt a kapcsolati hálót, amit a későbbiekben kurtizánként hasznosítani tudott.

Még mielőtt azonban átesnénk a túloldalra, azt is rögzíteni kell, hogy Mata Hari nem volt szent. Tudta, hogy mit vállal, az mivel jár, és mit kell érte fizetni. Mármint neki mivel kell majd fizetni az általa választott életért.

Bár tudta, hogy anyagi gondjai nem lesznek, de azt is sejtenie kellett, hogy társadalmi megbecsültségre sem számíthat.

Mata Harinak döntenie kellett: tisztességes, megbecsült életút, vagy zajos, bár rövid siker után bőséges, de mindig bizonytalan pénzkereseti lehetőség. Ő pedig döntött, nyilván a könnyebb utat választotta, ami valójában a fájdalmasabb volt, és idővel az életébe került.

Soha nem fog kiderülni, hogy valójában hány szeretője, partnere volt, de az biztos, hogy magasra célzott: hercegek, államférfiak, magas rangú diplomaták, katonatisztek keresték a társaságát.

Mata Hari pedig élvezte a sikert, még akkor is, ha be kell látni, hogy valószínűleg korántsem volt olyan intelligens, mint amilyennek partnerei tartották.

Az, hogy hogyan is kezdődött életének kémes szakasza, nem egészen tisztázott és nem is világos.

Az egész kémes történetre valószínűleg nem is került volna sor, ha nem tör ki az I. Világháború. Mata Hari folytatta volna kurtizán tevékenységét és idővel vagy hozzámegy valamelyik gazdag pártfogójához, vagy – kora miatt – önként kiszáll a buliból és az addig megszerzett vagyonából él. Ezek persze a pozitív végkimenetelek, a csúnyákat most hagyjuk.

De jött a Nagy Háború, amiben Hollandia semleges maradt, Mata Hari pedig állampolgárságát kihasználva a körülményekhez képest háborítatlanul utazgathatott a korabeli Európában.

Ha van Mata Hari életének titokzatos és ellentmondásos szakasza, akkor az utolsó pár év mindenképpen az. A posztban most a történet egyfajta verziójával fogunk foglalkozni, és egyáltalán nem biztos, hogy ez az igazi sztori, de szerintem ember – vagy történész – nem bogozza már ki, hogy mi is történt valójában.

Az tény, hogy Mata Hari fontos és magas rangú emberek szeretője volt, akik – mint ahogy a perben többen állították – kifejezetten élvezték, hogy a háborús időkben kicsit elengedhetik magukat az asszony társaságában és nem kell a hadi ügyekkel foglalkozniuk.

Ennek ellenére persze a hálószobában, kevés fényben, kevés ruhában, cigire gyújtva azért ezek a fontos emberek néha elejtettek fontos apróságokat fontos munkájukkal kapcsolatban.

Több mint valószínű azonban, hogy ezeket az infókat Mata Hari nem használta fel, vagy azért, mert eszébe sem jutott, hogy ebből pénzt lehetne csinálni, vagy pedig azért, mert mindennél többre tartotta a diszkréciót.

Nem lehet pontosan tudni, hogy ki szervezte be először, beszervezte-e egyáltalán valaki a nőt. Van olyan forrás, amit azt állítja, hogy Mata Hari éppen ki akart szállni az egész kurtizán-bizniszből, mégpedig egy fiatal orosz hadnagynak köszönhetően, akit élete szerelmének tartott.

A 21 éves Vlagyimir Moszlov pilóta volt, aki súlyosan megsérült, elvesztette egyik – más források szerint mindkét – szemét és nem sokkal a front mögött ápolták. Mata Harinak külön engedélyre volt szüksége, hogy meglátogathassa.

A francia titkosszolgálat talán ekkor figyelt fel a háborús zónában császkáló, több nyelven beszélő, egyébként egy semleges állam útlevelével rendelkező, „rosszéletű” asszonyra.

Mások úgy tartják, hogy az olasz kémelhárítás figyelmeztette a francia kollégákat, hogy Mata Hari a németek kéme.

A franciák úgy találták, hogy kellő terhelő adat van Mata Hari ellen, hogy együttműködésre kényszerítsék. Ez valószínűleg azért igaz, mert Mata Hari tényleg elkezdett dolgozni a franciáknak.

Többek között egy levelet vitt el Belgiumba, ami hat francia titkos ügynök nevét tartalmazta. Nem tudni, hogy a franciák ezt csalinak szánták-e, de amikor a hat ügynök közül egy lebukott, ráadásul a besúgók szerint a férfi halálát egy táncosnő okozta, akkor a francia elhárítás már biztos volt benne, hogy Mata Hari tényleg a németek kéme.

Ehhez jött még hozzá egy elfogott és megfejtett német távirat, ami utasítja az illetékeseket, hogy a H-21-es kódnevű ügynöknőnek (!) fizessenek ki ötezer frankot és küldjék vissza Párizsba.

Mata Hari pedig hamarosan visszatér Párizsba, ahol letartóztatják, és szállodai szobájába egy üveg – állítólag láthatatlan – tintát, és – bummm! – 5000 frankot találnak.

Ez már elég a letartóztatáshoz és a bírósági eljáráshoz.

Mata Hari a letartóztatásakor

A tárgyalás 1917 júliusában kezdődik, és persze iszonyat figyelem kíséri. A vád elég gyenge lábakon állt, nem igazán tudták bebizonyítani, hogy Mata Hari azonos a H-21-es kémnővel, sem azt, hogy ő lenne az a táncosnő, aki miatt a francia titkos ügynök lebukott.

Mata Hari pedig nem hagyta magát. Kijelentette, hogy az 5000 frankot szerelmi szolgálataiért kapta. Ezt meg a bíróság nem akarta elhinni, mert ez az összeg a korabeli háborús viszonyok között bődületes pénznek számított, és egyszerűen senki sem akarta elfogadni, hogy valaki képes ennyit fizetni egy kurtizánnak.

Az üveg láthatatlan tintára pedig azt mondta Mata Hari, hogy fertőtlenítőszer, amit fogamzásgátlóként használ. Ezzel meg megint nem lehetett mit kezdeni.

Mint ahogy nem sikerült teljesen hihetően bizonyítani az egyik fő vádpontot sem, miszerint Mata Hari informálta volna a németeket a francia csapatszállító hajók kifutásának pontos helyéről és idejéről, így a németek el tudták süllyeszteni a hajókat, ami legalább 50 ezer katona halálával járt.

A per pikantériája volt, hogy Mata Hari védője az egyik korábbi szeretője volt, és a tanúk között is sorra bukkantak fel a nő korábbi, magas rangú partnerei, akik mind kezeskedtek Mata Hari ártatlanságáért.

Hogy ennek ellenére a háromfős bíróság miért ítélte halálra alig 10 perces tanácskozás után?

Ma már az az általános vélemény, hogy Mata Hari bűnbak volt. Franciaország ugyanis a per idején nagyon, nagyon rosszul állta a frontokon. Akkor még egyáltalán nem lehetett még csak sejteni sem, hogy egy év múlva vége a háborúnak, és Franciaország a győztesek oldalán lesz.

Kellett egy olyan ügy, egy olyan bűnbak, amivel ha időlegesen is, de egységbe lehet forrasztani a francia nemzetet, és a sokak által irigyelt, lenézett, megvetett, csodált, rajongott, egzotikus szépségű tácosnő-kurtizán kémpere tökéletesen alkalmas volt erre.

Na meg azért a francia kémelhárításnak is kapóra jött a dolog, mert így legalább bizonyíthatták, hogy nem egymás vagy a saját feneküket vakarják egész nap, hanem dolgoznak is, íme lebuktattak egy nemzetközi kémet.

Mata Harit megrendítette az ítélet, de tulajdonképpen az utolsó pillanatig nem hitte el, hogy valóban ki fogják végezni. A különböző fellebbezési fórumok végigjárása még hónapokig tartott, míg végül a köztársasági elnök sem adott kegyelmet.

És természetesen a kivégzésével kapcsolatban is rengeteg legenda és monda született. Pl., hogy Mata Hari egy drága köntösben jelent meg a kivégzésen, amit a sortűz előtti utolsó pillanatban szétnyitott a katonák előtt és a köntös alatt teljesen meztelen volt.

Vagy az, hogy csókot dobott a tüzelő katonák felé, vagy éppen az, hogy valamelyik szeretője megvesztegette a kivégzőosztagot, hogy azok vaktölténnyel lőjenek, csak éppen kavarodás támadt a töltények cseréjénél. Ennek a verziónak tulajdonítják azt a tényt, hogy Mata Hari miért viselkedett olyan bátran a kivégzésénél, hiszen úgy tudta, hogy nem fog meghalni.

Szerintem meg csak egyszerűen elfogadta a sorsát, tudta, hogy itt a történet vége és volt ereje kellő méltósággal megcsinálni a végjátékot.

Mata Hari holttestére senki sem tartott igényt, ezért egy orvosi iskola boncasztalára került oktatási céllal. Fejét levágták, bebalzsamozták, majd az Anatómiai Múzeumban állították ki, más híres-hírhedt bűnözők különböző testrészeivel együtt.

A 20. században aztán egy leltárnál észrevették, hogy a fej „elkallódott”, a mai napig nem derült ki, hogy hová lett…

Felmerülhet a kérdés, hogy ki volt a – volt-e egyáltalán – bűnös azokban a vádpontokban, amikben Mata Harit végül elítélték.

Nos, nagyon úgy tűnik, hogy ezeket a tetteket a Doktor kisasszony fedőnéven ügyködő német kémnő, bizonyos Elisabeth Schragmüller követte el, de ez már egy másik történet és egy másik poszt.

Mata Harinak egészen a 21. századi kellett várnia a katarzisra és a feloldozásra: 2001-ben a Mata Hari alapítvány és Leeuwarden városa közös keresetben kérték az illetékes francia bíróságot, hogy az időközben titkosítás alól kivont és napvilágra került információk alapján tárgyalják újra a „kémnő” ügyét.

Franciaország pedig nyitottnak bizonyult, és néhány hónapnyi vizsgálódás után, kijelentették, hogy Mata Hari ártatlan volt. Abban, amiben elítélték legalábbis mindenképpen.

Ezzel kapcsolatban a történészek részéről nagyjából teljes az egyetértés: Mata Hari egy koncepciós politikai pert áldozata volt, semmi sem bizonyítja, hogy a neki felrótt bűnöket elkövette volna, egyáltalán, hogy akármelyik háborús nemzetnek kémkedett volna.

A kollektív emlékezetet persze nem zavarja Mata Hari rehabilitációja, ha random tíz embert megkérdezünk az utcán, akkor az a néhány, aki tudja egyáltalán, hogy kiről van szó, szinte biztos, hogy rávágja: Mata Hari kém volt.

Nos, Mata Hari sok minden volt – elkényeztetett kislány, kihasznált kamasz, bántalmazott feleség, közönsége által imádott táncosnő, híres, gazdag és világhírű kurtizán –, de kém biztos nem volt.

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂




Török Bálint élete

Enyingi Török Bálint ugyan csak egy – fontos – mellékszereplő az Egri csillagokban, de életútja annyira tipikus a korszakban, hogy mindenképpen érdemes foglalkoznunk vele. Mint ahogy az a Dobó István életrajzból is kiderül, Gárdonyi Géza azért bőven idealizálta regényében a valós szereplőket, nincs is ezzel semmi baj, de érdemes megismerni közelebbről a valóságot is.

Attila lesz ebben a segítségünkre, aki remek életrajzot írt Enyingi Török Bálintról.

Dobó Istvánról itt, Bornemissza Gergelyről itt, Tinódi Lantos Sebestyénről pedig itt olvashattok bővebben!

A Török család felemelkedése az ismeretlenségből alig két-három emberöltővel korábban kezdődött.

Török Bálint nagyapja az Újlaky család szolgálatában kezdte a pályáját, majd Hunyadi Mátyás király szolgálatába lépett. Egyre fontosabb feladatokkal bízták meg, így lett előbb Sopron vármegye főispánja, majd udvarbíró.

Amikor Mátyás király kegyéből Újlaky Miklós bosnyák király lett Török Ambrust is magával vitte, aki Bosznia udvarbírója lett. Újlaky halála után pedig a nagy fontossággal bíró Szörényi Bánság élére került.

Házasság révén is növekedni kezdett a család kezében lévő birtokállomány, nemcsak királyi adományokkal. Ő szerezte meg Enyinget, amely ekkortól a család előnevét adta.

Gyermekei házasságai révén a kapcsolati tőke is erősödött, fontos emberekkel lettek rokonok. Egyik fia Török Imre Valkó vármegye főispánja lett. Mátyás király halála után pedig annak törvénytelen fia Corvin János szolgálatába találjuk Török Imrét.

Immár a második generáció is a Hunyadi családot szolgálta becsülettel, egészen 1504-ig amikor Corvin János halálával kihalt a család.

A főispáni beosztás mellé egy jó házasságot is sikerült szerezni Török Imrének Parlaghy Krisztinával. Ebből a házasságból születetett meg 1502 végén Török Bálint.

Édesapja részt vett a török elleni végvári harcokban, mely során egyik alkalommal mintegy 1.000 lovassal emlékezetes győzelmet aratott a Kruppa folyónál egy betörő török csapat felett. A csatában a támadók vezérét is sikerült megölni.

Jutalmul a királyi kegy nándorfehérvári bánná emelte, és bárói rangra emelte fiaival (Miklós és Bálint) együtt.

Így a család alig pár évtized alatt a névtelenségből kitörve az egyszerű középnemesi létből az ország legnagyobb főrendei közé került.

A következő években Török Imre következetesen és kitartóan folytatta birtokainak megvédelmezését és gyarapítását. A család kezébe került Szabadka, Baranya és Somogy megyei birtokok, Ónod vára, Devecser és Tas mezővárosok.

Nem tudni, hogy pontosan mikor, és azt sem, hogy hogyan halt meg Török Imre, nagyjából 1519 körül történhetett annyi a bizonyos.

Mint minden ilyen esetben, a család legidősebb fia szokta követni az apát a birtokok és a vagyon élén, de ebben az esetben a másodszülött Bálint lett a család feje, az elsőszülött Miklós helyett, de, hogy mi miatt történt ez, mai napig rejtély.

Az alig 17 éves Török Bálint mellé az apja végrendelete szerint gyámok is kerültek arra az időre, amíg el nem éri a nagykorúságot.

A mindig üres királyi kincstár jelentős összeggel tartozott még Bálint édesapjának, ami abból jött össze, hogy az „ingyen” dolgozott, nem kapott fizetést éveken át, és Nándorfehérvár karbantartására nem adtak egy petákot se. A királyi udvar egyszerűen nem tudta rendezni a tartozást, amit így megörökölt Török Bálint.

De a gyámok azt elintézték, hogy amíg a tartozás kiegyenlítése meg nem történik addig a báni cím Török Bálint kezében maradt, Nándorfehérvár várával együtt.

Pont, amikor viharfelhők gyülekeztek a déli országhatárnál, amikor Szulejmán szultán személyében a Török Birodalom legnagyobb formátumú uralkodója kezdte meg uralkodását, ekkor a nemesek kicsinyes viszályai, a központi hatalom gyengesége miatt az ország legerősebb vára, Magyarország „kulcsa” szinte védtelen volt.

Az életrajznak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Tinódi Lantos Sebestyén élete

Tinódi Lantos Sebestyén úgy nagyon fontos szereplője az Egri csillagoknak, hogy tulajdonképpen alig kap szerepet. Hatása azonban mégis hatalmas, hiszen Gárdonyi az ő históriás énekét (is) felhasználta regényéhez.

Az utóbbi évek, évtizedek régészeti és levéltári kutatási pedig bebizonyították, hogy a nem sokkal a török elvonulása utána a várba érkező Tinódi bizony alapos és hiteles kutatómunkát végzett, mielőtt megírta az Eger vár viadaljáról való éneket.

Sajátos, a korszakra nagyon is jellemző figura volt ő, aki nem (csak) karddal, hanem tollal is harcolt a török ellen, életét mindenképpen érdemes közelebbről is megismerni.

Ebben pedig Attila lesz a segítségünkre, írását fogadjátok sok lájkkal! 🙂 

Zsiráf

„Az mi keveset írtam, igazat írtam”

Magyarország történelme olyan, mint egy nagyon izgalmas krimi. Tele van meglepő fordulatokkal, váratlan történésekkel, megannyi izgalmas és érdekes történéssel. Ez különösen igaz, ha a 16. század eseményeit vesszük szemügyre, amely az egyik legvéresebb időszaka volt ennek a sokat szenvedett nemzetnek.

Ebben az időszakban a magyarság a fennmaradásért, a túlélésért vívta élet-halál harcát egy olyan birodalommal szemben, mellyel még csak összehasonlítani se volt érdemes, akkora különbség volt ebben a Dávid Góliát harcban a két fél között. Az, hogy ez a nép túlélte ezt az időszakot, olyan híres személyeknek volt köszönhető, akik között találunk egyházi méltóságokat, nemeseket, hadvezéreket, névtelen hősöket egyaránt, és helyet érdemel ebben a társaságban Tinódi Lantos Sebestyén is, aki a lantjával, mint egyfajta lámpással világított a megmaradt országrész sötét, komor világában.

Kezében a lantjával, sok hasonló, ismeretlen társával egyetemben évtizedeken át járta az országot, formálta, életben tartotta az egyszerű nép körében a reményt. Élete egybeesik a 16. század első felének olyan történéseivel, amelyek több évszázadra meghatározták Magyarország sorsát, így élete egyben a század első felének a története is.

Abban a korban a születés helye és ideje nem volt még olyan mértékben dokumentálva, mint jelenünkben, így Tinódi esetén kapásból két település is ringbe szállt az elmúlt évszázadokban, hogy a neves históriás énekest saját szülöttjének tekintse.

Első versenyzőnk a Fejér megyei Tinód ami ma már Sárbogárd része. Második jelöltünk a Baranya megyei Rózsafa mellett ma már nem is létező hasonló nevű Tinód falu. Hogy melyik a győztes? Tinódi könnyen eldöntötte volna a dolgot, de volt olyan kegyes velünk, hogy egyetlen egy művében sem írta meg, hogy hol is született, így marad számunkra a találgatás.

Az esély 50-50%, de ha mégis próbálunk valamelyik felé hajlani, akkor talán Baranya megyét tekinthetjük a befutónak. És miért azt? Egyszerű és logikus a magyarázat. Ezt a területet sokkal többször emlegette műveiben, ami azt jelenti, hogy jól ismerte a megyét, ha pedig jól ismerte, az azért lehetett, mert ott élt, ott született, nevelkedett fiatalkorában.

De ha már a helyszín tárgyában is bizonytalanok vagyunk, fokozzuk a dolgot még egy kicsit azzal, hogy az év sem biztos, valamikor 1510 körül született, ennyit tudunk biztosan.

Induljunk el az 1510-es évből és szépen haladjunk is sorban.

Alig 4 éves volt, amikor a Dózsa-féle parasztháború lángba borította a fél országot. Ebből a „kis” Tinódi szinte semmit nem érzékelt, ő elvolt a határban a barátaival meg a játékaikkal. Amint viszont idősebb lett iskolába küldték a gondos szülők.

Jegyezzük meg, hogy nagy kiváltság volt ekkor, hogy valaki iskolába járhatott, csak a nemesek, a gazdag polgárok, a vagyonosabbak engedhették meg maguknak.

A fiatal Tinódi Pécsre került, ahol ismerkedni kezdett a betűvetés tudományával, a latin nyelvvel, és a zenével is. Alighogy befejezte tanulmányait és eszmélni kezdett a körülötte lévő világra, beütött az újabb baj, lezajlott a mohácsi csata, ami alapból megváltoztatott mindent, az ország és Tinódi életét egyaránt.

Az ország sorsáért valamelyest is aggódó emberek a katasztrófa után a törökellenes összefogásra, a nemzet gatyába rázására törekedtek.

A fiatal Tinódi is ezek közé tartozott, ezért katonai pályára lépett. Mint végvári vitéz, Török Bálint udvarába került, aki az ország legtekintélyesebb földesurai közé tartozott, és már 19 éves korától kezdve a katonai pályát űzte, és a törökellenes harcok aktív résztvevőjeként tekinthetünk személyére. Részt vett a mohácsi csatában, mint a királyi testőrség tagja, de ő azon szerencsések közé tartozott, akik túlélték a végzetes eseményt.

Az életrajznak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Bornemissza Gergely élete

Mostanában a történelmi háttér menüpontot egy kicsit hanyagoltam, ezért időszerű, hogy ide is kerüljön fel új anyag.

Mivel pedig az oldalletöltési statisztikák szerint a Dobó István életrajzot eléggé szeretitek, ezért úgy döntöttem, hogy maradjunk az Egri csillagoknál, és nézzünk utána egy kicsit főhőse, Bornemissza Gergely életének.

Akit érdekel még a téma, az bővebben olvashat az Egri csillagokhoz kapcsolódóan Tinódi Lantos Sebestyénről itt, a Héttoronyról itt, az Egert ostromló török sereg létszámáról pedig itt.

És persze ne felejtkezzünk el az Egri csillagok olvasónaplójáról sem! 🙂

Csendben jegyzem csak meg, hogy azért nem véletlen, hogy eddig nem készült poszt az Egri csillagok főszereplőjéről, ugyanis túl sok egyértelmű és hiteles ingformációnk nincs Gergelyről. Ebből a szempontból különösen figyelemre méltó Gárdonyi fantáziája, amivel teljesen hihető hátteret szőtt a karakternek, neki ugyanis még kevesebb háttérinfó és kutatási anyag állt rendelkezésére.

Úgy tűnik, hogy ez a poszt rekord mennyiségben fogja tartalmazni a „valószínűleg”, „feltehetően”, „úgy tűnik” és egyéb feltételezésre épülő szavakat és szókapcsolatokat, ami nem túl szerencsés egy életrajzzal kapcsolatban, de hát mit tehetünk?!

A problémák rögtön Gergely származásával és gyermekkorával kezdődnek, ugyanis ezekről az ég világon semmit sem tudunk. Bizony. Ebből a szempontból csak az a biztos, hogy egy pécsi kovácsmester fia volt.

Bornemissza Gergelyre vonatkozó első, hiteles levéltári adatunk 1549. július 5-éről van, amikor is Habsburg Ferdinánd egy királyi adománylevelet bocsátott ki a részére, ebben Gergelyt nemesnek és pécsinek nevezik.

Kevéssé valószínű, hogy a nemességet Gergő kovácsmester apja szerezte volna, tehát valószínűleg ezt már Gergely a saját érdemeinek köszönheti.

Érdekes módon életének korábbi szakaszával nem az a baj, hogy nincs róla adat, hanem az, hogy túl sok adat van. Pontosabban, mivel a korszakban sem a Bornemissza, sem a Gergely név nem volt ritka, ezért, bár vannak korábbi oklevelek is, amik említik Bornemissza Gergely nevét, csak éppen azt nem tudjuk bizonyítani, hogy a „mi” Gergelyünkről van szó.

További érdekesség, hogy Gergely csak 1553 februárjáig használja a „pécsi” előnevet, vagyis addig minden hivatalos iratot úgy ír alá, hogy pécsi Bornemissza Gergely. Egy ezen év szeptemberében kelt adománylevélben azonban Habsburg Ferdinánd már kálnói Bornemissza Gergelynek nevező őt, és fiai, György és János is megtartották ezt az előnevet.

Gergely korai éveiről tehát nincsenek hiteles levéltári források, de az igen valószínűnek látszik, hogy nem volt teljesen ismeretlen a király udvarban. Erre utal egy 1549. március 3-án kelt királyi utasítást, amelyben Habsburg Ferdinánd arra utasítja a pozsonyi Magyar Kamarát, hogy folytasson egyeztetést Bornemissza Gergellyel a gimesi és komjáti prefektusi tisztség betöltése érdekében.

Egy későbbi levélből pedig azt is tudjuk, hogy Gergely el is nyerte ezt a tisztséget és egészen 1550 májusáig tölti be.

Innentől azonban ismét hiányosak a források, tehát azt nem tudjuk, hogy mit csinált Gergely 1550 májusa és 1552 nyara között, amikor megérkezett Egerbe.

Az azonban valószínűleg látszik, hogy a kérdéses időszakban is valamilyen királyi tisztséget töltött be, mert van egy kérvényünk tőle 1551 májusából, amiben arra kéri Habsburg Ferdinándot, hogy évi fizetését emelje fel 400 rajnai forintra.

Ferdinánd a kérvényt továbbküldte intézkedésre a Magyar Kamarának, amiből arra lehet következtetni, hogy az uralkodó figyelemmel kísérte Gergely pályafutását, amire ő minden bizonnyal királyi szolgálattal rá is szolgált.

A 400 rajnai forint egyébként a korszakban igen combos fizetésnek számított, és általában várkapitányok kaptak ekkora összeget.

Az életrajznak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!