Tamási Áron – Ábel a rengetegben – Olvasónapló – 4. fejezet

A hangulat olyan magasra emelkedik, hogy Márkus hamarosan kijelenti, hogy ő prédikálni akar:

„‑ A könyörületes Úr nevében! A maradék gyertya köszönő lángja lebbenjen felétek, akik a gyarló és szen­vedő emberiség követei vagytok, megtévedt testvéreim! Megtévedtetek, hogy annál többet tudjatok szenvedni. Az Isten vezetett titeket erre az útra, mert mindenkit Isten vezet mindenüvé. Nem tudhatjátok, hogy a bűn mikor változik erénnyé; mint ahogy nem tudjuk, mikor és hogyan változik át ama kenyér és bor, amelyről Jézus mondá az ő igéit. Céltalan testvéreim! Szakállatok van, mint a bölcseknek; testetek van, mint az állatoknak. De lelketek van, mint a Szentléleknek! És mégis, hogy előt­tetek mi van, azt nem akarjátok tudni. Pedig a megtérés várakozik rátok, és a nyugalom. Mert maradhat-e rossz mind az élete végéig az, aki édesanyától született, s aki ennek törvényén sohasem lehet más, csak gyermek? Gon­doljatok hát az édesanyára, aki bűneinkért szenved. Gondoljatok rá, és akkor könnyű lesz nektek jót cselekedni.

Eme szavak után felemelte Márkus a kezeit, és így folytatta:

‑ Isten gyarló szolgája fölétek emeli kezeit, és az Ő szent nevében megáld titeket. Legyetek jók és térjetek meg arra az útra, ahol mindnyájunkat vár az édesanyánk. Titeket is, engemet is…”

Tovább nem tudja folytatni a prédikációt, mert elsírja magát és vele sír Surgyelán, Fuszulán és Ábel is.

Másnap a két román furcsán megszelídülve, mintha még mindig Márkus előző napi szavai hatása alatt állnának, szótlanul távoznak.

De megváltozott Márkus is, csupa jókedv és kacagás a fiú. az udvaron hatalmas hóhalmokat épít, majd hatalmas lendülettel elkezdi átugrálni őket.

„Ő pedig nekihuzalkodott, mint a futók, és egymás után szökdöste átal a halmokat. S amikor sikeresen megtette az akadályos utat, visszajött hozzám, és büszkén megkérdezte:

‑ Hát ki a beteg?

‑ Valaki más, de te nem! ‑ feleltem.

‑ Ezután minden reggel megcsinálom ezt ‑ tette hozzá Márkus; majd így folytatta: ‑ Most pedig megyek, s imádkozom.”

De sajnos korai volt még Márkus hevessége, egyáltalán nem gyógyult meg, mert alig kezd el imádkozni, heves köhögő roham tör rá, hamarosan már vért köp, végül sugárban hányja a vért.

Ábel nem tud neki segíteni, hiába fekteti ágyba, Márkus már falfehér és hamarosan meghal…

Ábel kétségbeesve fut egészen a barátok kolostoráig, hogy segítséget hívjon, de hiba megy vissza vele a gvárgyián is, már csak Márkus halálát tudják megállapítani.

Az odva bükkfa alá temetik el a szerencsétlen fiút.

Minden bánatban vegyül azonban egy kis öröm is, mert ahogy a sírt állják körül, Ábel érzi, hogy valami a lábához dörgölőzik. Bolha kutya tért vissza, akinek Ábel őszintén megörül.

Ábel végül úgy dönt, hogy ennyi elég is volt neki a hargitai erdőpásztorkodásból: magához veszi a ház kulcsát a letört zárral együtt, majd bemegy a bankba

„‑ Itt van s átaladom! ‑ mondtam az igazgatónak.

‑ Te mit beszélsz?

‑ Én azt, hogy ennek a zárnak és ennek a kulcsnak a jelképében ezennel átadom a hargitai házat.

– Hát miért?

 – Azért, mert a pásztorságot béfejeztem.”

 Ábel még felveszi a februári fizetését, eközben tudja meg, hogy Surgyelán és Fuszulán feladták magukat a szeredai rendőrségen. Ábel biztos benne, hogy ez Márkus prédikációjának köszönhető.

Ábel tehát Bolhával együtt hazamegy a falujába és azzal áll oda az apja elé, hogy ő többet nem lesz erdőpásztor.

Olyan határozottsággal mondja ezt, hogy z apja nem is ellenkezik vele.

„‑ Hát mit fogsz csinálni?

‑ Valamerre városba megyünk, Bolhával ketten. […]

Apám nem szólott erre semmit, hanem szekeret fogott, hogy hazaköltöztesse a Hargitáról, ami ott a mi tulaj­donunk volt. Amíg ő odajárt, azalatt én Bolhával elmen­tem az édesanyám sírjához, s ott a sírhantnál megfogad­tam, hogy a szegények és az elnyomottak zászlaját fogom hordozni, bármerre vezéreljen is az utam.”

Vége a negyedik fejezet – és a regény – olvasónaplójának! 🙂

A többi fejezetet itt találod!




“Tamási Áron – Ábel a rengetegben – Olvasónapló – 4. fejezet” bejegyzéshez 8 hozzászólás

  1. Szia zsiràf lenne egy kérdésem az olvasónaplómhoz amire nem tudom a vàlaszt segítenél kérlek?

    A kérdés ez:
    A kalyibàban rablókat vàrnak,de nem jönnek. A csendörör tàvozàsa utàn azonban megérkeznek.A nagy keresztelő. Mit ért ezalatt Àbel?

    • Kedves Vivi!

      “Elévettem hát a két pufók zsákot, s gazdag asztalt terítettem nekik. Mi apámmal csak az előbb ettünk volt, de Fuszulánék a négy ember helyett is hozzáláttak az étkezéshez. Amiket azonban ivásra került végre a dolog, akkor már egészen négyen voltunk ismét. De annyit mondhatok is, hogy rég nem látott a fehér hasú Hargita olyan jókedvű embereket, mint amilyenek mi lettünk hamarosan. Az ital világosságában már mindegyik jól értette és kedvelte is a másikat, de azért a figyelem központjában én állottam. De ez nem is csoda, mert a második keresztségen most estem által, vagyis már nemcsak a bőrömön kívül és vízzel, hanem belül és borral is megkeresztelődtem.”

      Vagyis berúgtak 🙂

      Üdv:

      Zsiráf

  2. Kedves zsiráf!

    Lenne egy kérdésem.
    Ábel elmondja miért jutnak a szekények a menyországba. Mit mind?

    Előre is köszönöm a segítséget

    • Kedves Valakinek segítségre van szüksége!

      ” A szegényeknek lesz jobb, s a gazdagoknak a leg¬rosszabb.
      Láttam, hogy ezt nem érti apám, s azért megmagya¬ráztam neki:
      Hát hallgasson ide! Mivel a szegény embereknek úgyis örökké korán kell felkelni, azt fogják gondolni róluk, hogy azok mind feltámadók, s bé fogják küldeni a mennyországba. Ellenben, akik délig alusznak, azok mind künnrekednek, mivel pedig délig csak a gazdagok szoktak aludni, a künnrekedők mind gazdagok lesznek.”

      Üdv:

      Zsiráf

      ui.: Azt hogy csinálod, hogy egy két soros kommentben két helyesírási hiba is van?

  3. Szia Zsiráf!
    Az lenne a kérdésem, hogy Surgyélán-e az az ember, akit Ábel mellé a pénztáros küldött, hogy megvédje, vagy az egy másik ember volt-e? (az aki a pénzelszámolásnál jött a pénztárossal, akinek a kecskeszart adta) És ha igen, akkor Surgyélánt, hogyn adhattk ki egy magyar ember mellé, hiszen Szurgyélán nem magyar.

    • Kedves István!

      Igen, Surgyelánt rendeli ki a hatalom, hogy elkapja Fuszulánt. A második kérdésedre a válasz pedig az, hogy Erdély ekkor (már) Romániához tartozott, tehát a központi hatalom román volt, természetes hát, hogy egy román csendőrt küldtek ki!

      Üdv:

      Zsiráf

Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..