Gárdonyi Géza – A láthatatlan ember – 1-32. fejezet – Olvasónapló

11. fejezet

Másnap a bizánci küldöttség arra készülődik, hogy átadja a császár ajándékait a fővezérnek. Meg is jelennek a fővezér házánál, de még túl korán van, nem engedik be őket.

Találkoznak egy hunnal, aki meglepetésükre az ő nyelvükön, azaz görögül köszönti őket. Kiderül, hogy eredetileg ő is görög, vagyis a bizánci birodalomban született, isztriai olajkereskedő volt. Egy rajtaütés során került hun fogságba, ahol a fővezér rabszolgája lett.

Részt vett a fővezér oldalán a kazár háborúban, ahol kitűntette magát és nagy zsákmányt szerzett, amiből kiváltotta magát a rabszolgaságból. Ezután hun nőt vett feleségül, gyerekei születtek, a hunok közt maradt. Most Szabad-Görög a vezetékneve, Attila jó barátja és vagyonos hun úr.

„Bizony azt mondom: hála Istennek, hogy olyan szerencsétlenül jártam Isztriában.”

Érdekes a beszélgetés Priszkosz és Szabad Görög között. Priszkosz csodálkozik, hogy ha már egyszer ki tudta magát váltani, miért nem tért haza, miért maradt a barbárok között. Szabad Görög szerint a hunokat csak a bizánciak tartják barbárnak, egyébként nem azok, ha nincs háború kedves, barátságos népek, ráadásul itt nem kell adót fizetni, a hivatalos szervek békén hagyják az embert. Priszkosz szerint azonban ahol egy fejedelem istennek képzeli magát, ott a nép sorsa csak rossz lehet.

Közben megjelenik a fővezér is. Maksziminosz elmondja, hogy a bizánci császár ajándékait hozzák. A császár szeretne örökös békét kötni a hunokkal, ezért javasolja, hogy ne küldöttségeket menesszenek egymáshoz, hanem a fővezér menjen el személyesen Bizáncba tárgyalni. Maksziminosz finoman azt is jelzi, hogy a fővezér még több ajándékot kapna, ha személyesen jelenne meg a császárnál. Gyakorlatilag meg akarja vesztegetni a fővezért.

A fővezér azonban ügyesen kibújik a válaszadás alól, nem akar Bizáncba menni és a vesztegetési kísérletet is rögtön felismeri, bár barátságos marad.

„- Elhiggyétek nekem, hogy inkább vagyok szolga Átilla árnyékában, mint akármilyen gazdag úr a római kegy verőfényében. De hiszen többet használhatok én nektek, ha itthon vagyok. Még az is történhetik, hogy ha a király haragja ellenetek fordul, másfelé fordítom.”

Közben egy csapat lovas megy el mellettük, vegyesen fiú és lányok, köztük van Emő is. Zéta számára persze rögtön megszűnik a külvilág, csak a lányra tud figyelni. Emő lova hirtelen megbokrosodik és két lábra áll. Zéta megijed, hogy leveti a lányt, de Emő ügyesen fennmarad, és hamar helyre teszi az állatot.

Zéta azonban észreveszi, hogy valamit elejtett a lány. Gyorsan felveszi – egy korbács – és nyújtja Emőnek.

„- Köszönöm, Zéta! – mondotta melegen.
A fátyolát levetette, és ismét megtűzte. A szeme ragyogott. Az arca is piros volt. Bámulva nézett rám.
Aztán rácsapott a lovára, és továbbrepült.”
 

Zéta zavarba jön a lány tekintetétől.

„S gondolkodtam, hogy miért igazította meg a fátyolát. Hátha azért, hogy az arcát akarta nekem megmutatni? Vagy hogy a kezét lássam, a jobb kezét, amelyen nem volt kesztyű, s a legformásabb női kéz volt a világon!”

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!