Gárdonyi Géza – A láthatatlan ember – 1-32. fejezet – Olvasónapló

2. fejezet

Szereplők Időpont Helyszín
Zéta
Priszkosz
Maksziminosz
Vigilász
Rusztikiosz
Deél
Emő
Csáth
449 Útban Attilához
Attila szálláshelye

Zétáék hamarosan útnak is indulnak. A csapat tagjai:

  • Priszkosz rétor
  • Maksziminosz, Zéta első gazdája, a császár tulajdonképpeni követe
  • Vigilász a tolmács
  • Rusztikiosz, egy bizánci kereskedő, aki a császár engedélyével csatlakozott a küldöttséghez, hogy egy hun fogságba esett rokonát kiváltsa.

Vigilász is valós történelmi személyiség. Nem véletlenül került a küldöttségbe a császár tudtával és beleegyezésével a valóságban – és majd látni fogjuk, hogy a regényben is – Attila meggyilkolására készült. A merénylet nem sikerült.

A csapathoz természetesen kísérők és katonák is tartoznak, valamint az a 12 hun fogoly, akiknek kiadatását Attila követelte.

Zétát nagyon érdekli a hun nyelv, ezért engedélyt két Priszkosztól, hogy csatlakozhasson a foglyokhoz. Megismerkedik egy Deél nevű fiatal hun legénnyel, aki egy Csáth nevű hun úr szolgája volt. Megegyeznek Deéllel, hogy Zéta étellel és itallal segíti a hunt, a fogoly pedig megtanítja hunul.

Zéta gyorsan tanul, hamarosan már egész hun mondatokban tudnak társalogni. Kiderül, hogy Deélnek azért kellett menekülnie Csáth udvarából, mert beleszeretett a lányába. Deél soha nem beszélt a lánnyal, csak messziről látta, mégis beleszeretett. Bogár táltossal ezért faragtatott egy szerelmes veszőt.

Deél elmondja, hogy náluk csak a nagyurak írnak papírra. A köznép íróvesszőt használ, azaz vesszőkre faragják a mondanivalójukat. Bogár táltos szépen meg is csinálta a szerelmes vesszőt. A baj abból lett, hogy Deél nevét is ráfaragta a vesszőre, ami aztán a lány apjának, Csáthnak a kezébe került.

„Az volt a szerencsém, hogy ott ólálkodtam a palota mellett, és meghallottam, mikor az úr a nevemet ordította. Az oroszlán ordítana úgy, ha tüzes vasat szúrnának a vékonyába.”

Deél tehát még időben a bizánci területekre menekült Csáth haragja elől. Deél a lány nevét is elárulja: Emő

Zéta nem nagyon érti Deél viselkedését, hiszen soha nem volt még szerelmes. Szerinte nem logikus, amit Deél tett, hiszen úgysem adták volna hozzá soha a lányt.

„Hallod – mondom aztán elgondolkodva -, én is csak olyan szolga vagyok, mint te voltál. De ha az én gazdámnak lánya volna, akármilyen szép leánya, én az eszemet el nem veszteném.”

FIGYELEM! Ennek még lesz jelentősége a későbbiekben!

A küldöttség hamarosan a hun területek határára ér, ahol hun lovasok csatlakoznak hozzájuk, majd három hét utazás után elérik Attila „városát” is.

„Azt gondoltam, hogy valami nagy barbár várost látok majd és sok vadembert. De bizony csalódtam: béke idején szanaszéjjel él a nép, s Atilla körül csak az urak rajzanak.”

Zéta elcsodálkozik, hogy a hunok sátrakban laknak, bár vannak házaik is, de azokba csak akkor húzódnak be, ha nagyon hideg van. Zéta szerint a ház praktikusabb, mint a sátor.

„Deél a fejét rázta:
– A ház egy helyhez foglalja az embert. Mikor házban kell hálnom, úgy érzem, mintha sírboltban hálnék. A sátor jobb. A sátor velem jár. A sátoros ember ott él, ahol akar. Nagy a világ és szép”.

Priszkosz és csapata felverik a sátrukat, amikor Csáth érkezik néhány társával és nagy hangon kérdezik a küldöttektől, hogy miért jöttek. Maksziminosz, a küldöttség vezetője gőgösen közli, hogy csak magának Attilának mondják el. A hunok elügetnek, majd hamarosan visszatérnek és kijelentik, hogy Attila azt üzeni, ha csak ennyi mondanivalójuk van, akkor mehetnek is haza.

A bizánci küldöttség elképed, leginkább azon, ahogy Attila milyen tiszteletlenül bánik a császár küldöttségével. Nem tehetnek azonban semmit, elkezdik összepakolni a sátraikat. Ekkor jön Attila újabb parancsa, éjjel nem indulhatnak útnak. Zétáék megint lepakolnak.

Másnap Priszkosz Rusztikiosszal együtt – aki jól beszél hunul – Csáth sátrához megy és ajándékokat ígér neki, ha Attila elé juttatja őket. Zéta is elkíséri őket, de a sátor előtt marad. Eszébe jut, hogy Deél a Csáth lánya miatt volt kénytelen menekülni, Zéta most kíváncsi a lányra, reméli, hátha megláthatja.

Szerencséje van, a lány éppen akkor lép ki egy másik sátorból. Zéta elsőre megállapítja, hogy neki nem tetszik a lány, nem találja különösebben szépnek. Aztán a lány rápillant, találkozik a tekintetük és Zéta abban a pillanatban beleszeret.

„A nézésünk találkozott.
Nem tudom, vizsgálják-e valamikor a tudósok az emberi szemnek a mélységeit.
Mi van azokban a mélységekben, hogy láthatatlan sugarak szállnak belőle elő? És miért más minden sugár? Miért hideg ebben a percben? Miért meleg a másik percben? Jégnek a sugara és tűznek a sugara. Néha simít, mint a bársony, néha szúr, mint a tövis, néha üt, mint a mennykő.
A leány nézett.
Én sarkamig elzsibbadtam.”

Emlékezzünk rá, Zéta hogyan oktatta ki nem sokkal korábban a logikára hivatkozva Deélt!

 

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




“Gárdonyi Géza – A láthatatlan ember – 1-32. fejezet – Olvasónapló” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..