Gárdonyi Géza – A láthatatlan ember – 1-32. fejezet – Olvasónapló

31. fejezet

Szereplők Időpont Helyszín
Zéta
Rába asszony
Dzsidzsia
Bial táltos
Emő
449.
December
Csáth háza

Zéta Rába asszony, szobájában tér magához. Az ágyát a cselédnők állják körül, köztük van Dzsidzsia is, aki keservesen sír.

Hamarosan érkezik Bial a táltos, vagyis a hunok orvosa is. Sínbe rakja Zéta karját és a fejét is beköti. Zéta sérülése súlyos, de túl fogja élni, habár sokáig tart a felépülése.

Zéta a lábadozása alatt sokat gondolkodik, próbálja megfejteni, hogy miért is szerelmes Emőbe.

„Sokszor eltűnődtem, hogy mi is van azon az arcon, amely engem így elbűvölt. Részekre szedtem gondolatban: hát hús, bőr, bőr – semmi. Aki először tekint reá, nem marad rajta a tekintete. Hanem ha a szavát hallja, azt a különös zenés hangot, az már megfogja. Abban a pillanatban széppé válik az az arc s a női teremtés. S azontúl, ha hallgat is, szép marad, a szépségnek csodája marad. A szemöldöke olyan szép, olyan szokatlan szép vonalú, s hogy a szeme olyan tiszta tükrű, álmodozó. De hát mi a szemöldök is? Csak szőr, szőr… S mégis mintha nem is földi teremtés volna, hanem valami szebb világból ideszármázott. Aztán ha nem is jártas a tudományokban, lám, a galamb sem ismeri az ábécét, mégis kedves. Galambot ha fogunk, meg nem állhatjuk, hogy meg ne csókoljuk.”

Egyik nap arra ébred, hogy Emő ül az ágya mellett, aki elmondj, hogy apja már válaszolt is Priszkosznak, váltságdíj nélkül visszaengedi Zétát.

„- Nem megyek haza.
– Nem mégy haza?
– Nem. Nem bánom, akármennyit kell is szenvednem. Nem élhetek úgy, hogy téged ne lássalak. […]
– De hát, te őrült! Nem tudod azt, hogy…
– De tudom.
– Ha egy óvatlan pillantásodat elfogják, a következő órában rettenetes halállal ölet meg az apám.
– Azt is tudom.
– És én nem jogosítottalak téged arra, hogy bármi bizakodással is…
– Nem jogosítottál, de meg sem tilthatod. Rab vagyok: nyársba húzathattok, keresztre feszíthettek, amikor akartok. De azt meg nem tilthatja nekem semmi hatalom, hogy azt ne álmodjam, amit álmodom.
Bámult. A szeme elnedvesült.
– És ha kérlek, hogy menj el, ha én kérlek?
– Mért kérnél arra? Terhedre én soha nem leszek. Ha csak az árnyékodat látom is, boldog vagyok. Ha a ruhád a szegen függ, én titkon megsimítom. Ha a poharadban víz marad, én iszom meg. S az a víz nekem édes, mint a pogány istenek nektárja. Tudom, tudom, hogy nem lehetsz enyém soha. De csak azt mondd meg, azt az egyet: te adtad-e a rózsát? […]
– Nem én adtam.”
 

Zétának tehát lehetősége lenne megszabadulnia az önként vállalt szolgaságból, de mivel az azzal járna, hogy többé nem láthatja Emőt, ezért nem akar menni. Emőkét meghatja ez a ragaszkodás, de nem szereti Zétát és erről hiába próbálja meggyőzni a fiút.

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




“Gárdonyi Géza – A láthatatlan ember – 1-32. fejezet – Olvasónapló” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..