Gárdonyi Géza – A láthatatlan ember – 1-32. fejezet – Olvasónapló

18. fejezet

Zéta tehát visszafelé tart Attila táborába Vigilász csapatával. Egy augusztusi napon érik el a Dunát. Eszlász, Vigilász csapatának hun kísérője megfújja a kürtjét, hogy a komposok átvigyék őket a másik partra. A kompot kezelő hunok azonban csak jó negyed óra múlva kerülnek elő, Eszlász meg is kérdezi, miért maradtak el olyan sokáig.

Kiderül, hogy a hunok szökött római rabszolgákat akasztottak „rómaiasan”, azaz keresztre feszítették őket. Zétáék látják is a két szerencsétlent egy dombon, amikor a révészek végre átviszik őket a Dunán.

A hunok elmesélik Zétáéknak, hogy a Bizánci Birodalomból szökött rabszolgák rendszeresen akarnak átkelni náluk a Dunán, de a hunok mindig elfogják őket, ha nincs náluk szabadságlevél. Egy hétig őrzik őket, aztán, ha nem jön értük senki, akkor kivégzik őket, vízbe fojtják, vagy felakasztják őket.

A két keresztre feszített közül az öregebbik már meghalt, de a fiatalabbik még él, elkeseredetten könyörög vízért. Zétát elborzasztja, hogy a hunok teljesen szenvtelenül figyelik a haldoklását. Zéta végül nem bírja tovább és egy aranyat ad az egyik révésznek, hogy titokban szúrja le a szerencsétlent.

„A hun megpöngette egy kövön az aranyat, s eltűnt.
Kis ideig még hallottuk az éji csöndben a jajgatást. Aztán egyszerre elcsöndesedett.”

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!