Gárdonyi Géza – A láthatatlan ember – 33-65. fejezet – Olvasónapló

45. fejezet

Attila sátrában a csata előtti estén vacsoráznak a fővezérek. Köztük ül Lupus püspök is, Troa városának vezetője. Vacsora után köszöntőt mond Attilára.

„- Hatalmas király! Királyok királya! – kezdte ünnepélyesen. – Engedd meg, hogy szóljon a szolgáknak szolgája. A hír véres betűkkel írja a te nevedet. Az égen üstökös jelenti megindulásodat. A föld megrendül, ahová árnyékod vetődik, és elsápad a bátraknak arca, ha reájuk nézel. De mondjanak bár világ farkasának, vérivó ördögnek, ha én előbb jutok az Isten színe elé, elmondom neki, hogy városomon át vezetted el világtipró hatalmas népedet, s városom lakói nyugodtan alszanak a mai éjszakán.
– A világ ez idő szerint nyugtalan, mint a hullámzó tenger. Minden nép egy-egy hullám. A hullámok nyugat felé zajlanak. Isten akarja ezt.
– Az óvilág népe eljött ellened, s talán már holnap kihúzod a fegyveredet, hogy összemérd az övékével. Sok vér folyik majd. De a történelem tanulsága, hogy az emberi faj könnyben és vérben újhodik meg. Minden nagy viharban sok a törés, romlás, pusztulás. Termések sárba verődnek, nyájak szerteszóródnak, fák kiszakadnak tövestül, sziklák leomlanak, és zúznak élőket. Mennyi kár, mennyi siralom az omladékokon! De ha a vihar elzúgott, éltető erővel teljesedik meg a levegő. A ledőlt fa gyökere háromszorosan hajt, s az emberi lélek munkára buzdulva folytatja életét. Átilla, nagy király, te vagy a vihar, melyet Isten bocsátott az emberi fajra! Híred zúgó szélvész. Kardod villám. Néped dübörgő fergeteg. Isten akarja, hogy így legyen. Mert semmi sem történhetik az ő akarata ellen. De mert jó ember vagy, tisztellek téged, ha rettegve nézem is óriás dúlásodat. Isten boldogítson azzal, hogy a vihar után lásd az újraéledést, s ahogy az Isten a te kezeddel verte a világot, a te kezeddel is áldja.
Odalépett Atillához. Atilla a kezét nyújtotta neki. Az öreg meg akarta csókolni azt a kezet. Atilla azonban magához ölelte őt.”

Fontos mondatok a fejezetben Attilától:

„- Hiszem, hogy az emberi élet nem ezen a földön kezdődik, és nem ezen a földön végződik. Bolygunk és küzdünk itt, s nem tudjuk, miért. De van, aki tudja. Engem a hunok Istene küldött, aki Istene a világnak is. Kardot adott a kezembe, hát én azt nem is ejtem el. Ki állhat meg énvelem szemben?”

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!