Voltaire – Candide – Olvasónapló

Tizenhetedik fejezet: Candide és lakája Eldorádóba érkeznek; mit látnak ott?

Miután szerencsésesen megmenekülnek a nyársra húzástól és elhagyják az Oreillonok országát, Cacambo és Candide azon tanakodnak, hogy mit csináljanak.

Cacambo szerint a legjobb lenne visszatérni Európába, de Candide szokás szerint nagyon borúsan látja a jövőt: Németországba nem mehetnek, mert ott minden elpusztítottak az arabok és a bolgárok, ha Portugáliába mennek, ott megégetik őket, itt nem maradhatnak, mert nyársra húzzák őket. Candide egyébként sem akar elmenni onnan, ahol szeretett Kunigundája van.

Cacambo végül meggyőzi Candide-ot, hogy menjenek Cayenne-be, ott rengeteg francia van, akik a világ minden égtája felé közlekednek, majd ők tanácsot adnak, hogy hova menjenek.

„Nem volt nagyon könnyü Cayenne felé menni; sejtelmök sem volt, hogy mely irányba menje­nek; hegyek, folyók, meredélyek, utonállók, vademberek mindég legyőzhetetlen akadályokat görditettek eléjök: lovaik felfordultak az éhség miatt, élelmiszerök fogytán volt; egy egész hónapon keresztül vad gyümölcsökkel éltek s végül egy kis patakhoz értek, melynek partját kókusz-pálmák szegélyezték; igy tengették napról-napra életöket és élesztgették reményeiket.”

Cacambónak és Candide-nak végül elege lesz a nélkülözésből, az éhezésből és a gyaloglásból, ezért, amikor egy kis folyó partján meglátnak egy gazdátlan csónakot, úgy döntenek, hogy a vízen folytatják útjukat.

Néhány mérföldön keresztül nincs is probléma, de aztán a folyó egyre gyorsabb sodrású lesz, míg végül beérnek egy barlangba, ahol alig tudják távol tartani a csónakjukat a sziklafalaktól. A barlangban való csónakázás 24 óráig tart, míg végül kiérnek a napfényre.

„végre egy végtelen nagy sikság terült el szemök előtt, áthághatatlan hegyektől szegélyezve; a föld az emberek gyönyörüségére és szükségleteinek kielégitésére volt megmüvelve; a hasznos mindenütt a kellemessel társult: az utakat gyönyörü formáju, ragyogó kocsik lepték el, melyeken feltünő szépségü férfiak és asszonyok ültek; nagy vörös kosok huzták a kocsikat és gyorsaságban még az andalúziai, tetuani és mequinezi paripákon is tultettek.”

Utasaink az első falunál partra szállnak, ahol gyereket látnak a porban színes kavicsokkal játszani. A gyerekeken arany fonállal vart ruha van. Amikor Candide megnézi a színes kavicsokat, amikkel játszanak, kiderül, hogy azok smaragdok, rubinok, mindenféle drágakövek, amiknek darabjáért Európában országot lehetne venni.

Candide arra a következtetésre jut, hogy a gyerekek bizonyára a helyi királyi család tagjai.

Hamarosan megjelenik a tanító és behívja a gyerekeket egy házba. A gyerekek pedig mennek, de előtte eldobjáka kavicsokat. Candide jólnevelten felszedi a drágaköveket és a tanító után viszi, jelekkel magyarázva el neki, hogy a gyerekek elhagyták azokat.

A tanító értetlenül néz, átveszi a drágaköveket, majd eldobja őket, mintha értéktelenek lennének. Cacambo és Candide értetlenül néznek.

Hamarosan egy szép házhoz érnek, ahol rengeteg ember van és kellemes zene, valamilyen mulatság lehet. Cacambo ráismer a nyelvre, amit az emberek beszélnek: perui. Cacambonak pedig véletlenül éppen ez az anyanyelve, ezért felajánlja Candide-nak, hogy tolmácsol.

Kiderül, hogy az épület egy vendéglő, Candide és Cacambo be is térnek. Az összes vendég, de még a pincérek is dísze, aranyozott ruhákban vannak és utasaink olyan ebédet kapnak, amit Európában királyok sem esznek.

Ebéd után Candide úgy gondolja, hogy bőven megfizeti az ételt azzal, ha az asztalra dob néhánat azokból a drágakövekből, amiket az út széléről szedtek fel.

„a vendéglős és felesége elkezdtek kacagni s az oldalukat fogták nevet­tük­ben; majd, mikor lecsillapodtak, igy szólt a vendéglős: »Uraim, jól látjuk, hogy idegenek vagytok; igaz, hogy nem vagyunk idegenekhez szokva: ne vegyétek rossz néven, hogy el­nevettük magunkat, mikor az utcáinkon bőven heverő kavicsokkal akartok fizetni: nektek biz­tosan nincs olyan pénzetek, melyet itt használunk; de nincs is arra szükségetek azért, hogy itt ebédelhessetek: az összes vendéglőket, melyek a kereskedelem kényelmessé tételére vannak felállitva, maga a kormányzat fizeti: itt nem a legjobban jártatok, mert ez szegényes falu; de minden más helyen érdemeitekhez méltón fogadnak benneteket.”

Candide és Cacambo persze elcsodálkozik ezen:

„Miféle ország lehet ez, kérdé egyik a másiktól, melyről az egész világon nem tudnak semmit s melyben az emberi természet annyira különbözik a mi országunk szokásaitól! Biztosan ez az az ország, hol min­den jól van; mert feltétlenül szükséges, hogy legyen egy ilyen ország: és bármit mondott is e tárgyról Pangloss mester, mégis gyakran észrevettem, hogy Westpháliában minden rosszul van.”

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!