Huszonötödik fejezet: Látogatás Pococuranté őnagyméltóságánál, a velencei nemesnél
| Főbb szereplők | Helyszín |
| Candide Martin Pococuranté |
Velence Pococuranté villája |
Candide és Martin tehát látogatóba mennek Pococuranté szenátorhoz, aki egy gyönyörá kertel körülvett pompás villában lakik.
Érkezésükkor két bájos fiatal lány szolgál fel nekik csokoládét tejszínhabbal, mire Candide megjegyzi, hogy milyen szépek a lányok.
A szenátor erre unottan feleli, hogy néha ágyba viszi a két lányt, mert már unja a velencei nemes asszonyok kacérkodását és féltékenykedését, de már a lányokra is kezd ráunni.
A reggeli után a szenátor megmutatja a képtárát, ahol Candide nagyszerű festményeket lát, de a szenátort a saját képei sem gyönyörködtetik: „én csak akkor szeretek egy képet, ha az az illuzióm van, hogy magát a természetet látom, de ebből a fajtából egy sincs. Sok képem van, de már rájok se nézek.”
Ebéd előtt Pococuranté hangversenyt rendeztet, ami nagyon tetszik Cadndide-nak, de a szenátor ettől sincs elragadtatva.
A pompás ebéd után Pococuranté megmutatja Candide-nak a könyvtárát, ahol Candide lát egy szépen bekötött Homérosz kötetet, meg is jegyzi, hogy Németországban a filozófusok imádják ezt a könyvet.
A szenátor válasz ismét lehangoló:
„valamikor elhitették velem, hogy nagy gyönyörüség Homerost olvasni; de az egymáshoz hasonló harcok szakadatlan sorozata, az istenek, kik mindenbe beleavatkoznak, de semmi határozottat nem tesznek, Helena, ki a háboru okozója, de alig játszik szerepet a költeményben, Trója, melyet folyton ostromolnak, de sohasem vesznek be – mindez halálosan untat […]”
A beszélgetés ezután az irodalom felé fordul, Candide sorra kérdezi a szenátor véleményét Vergiliusról, Horatiusról, Ciceróról és egy tudományos akadémia nyolcvan kötetes kiadványáról, olasz, spanyol és francia színdarabokról.
Pococuranté néhányról ugyan tud egy-két jó szót is mondani, de többségében unalmasnak és haszontalannak tartja őket.
A könyvtár után megtekintik a keret: „Candide el volt ragadtatva a kert szépségétől. »El sem tudok képzelni izléstelenebbet, mondá a házi ur, csupa gizgaz az egész; de holnap egész más izlés szerint kezdem átalakittatni.”
A szenátortól való távozás után Martin és Candide megvitatják a látottakat:
„Ugye elhiszed, hogy ez az ember minden emberek közt a legeslegboldogabb, mert mindenen felül emelkedik, amivel rendelkezik. – Nem veszed észre, veté ellen Martin, hogy mindenbe beleunt, amije van. Régen megmondta Platon, hogy nem azok a jó gyomrok, melyek minden tápláléktól irtóznak. – De nem nagy gyönyörüség-e, mondá Candide, mindent fölényesen megbirálni s abban is megérezni a hibákat, amiben mások csak szépségeket látnak? – Szóval nagy gyönyörüség, folytatta Martin, hogy semmiben sem tudunk gyönyörködni. – Akkor tehát egyedül én vagyok boldog, mondá Candide, feltéve, hogy viszontlátom Kunigundát. – Mindég jó, mig reménykedni tud az ember, felelte Martin.”
Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!