Huszonkettedik fejezet: Mi történ Candide-al és Martinnal Franciaországban?
| Főbb szereplők | Helyszín |
| Candide Martin Egy apát Egy márkinő Egy tudós úr Az ál-Kunigunda A rendőr A rendőr bátyja |
Párizs A színház A márkinő „szalonja” Az ál-Kunigunda szobája Dieppe |
A szokatlanul hosszú fejezet elején Candide és Martin partra száll Franciaországban, ahol Candide elad néhány drágakövet, és postakocsit bérel.
A vörös kost a bordeauxi Tudományos Akadémiának adományozza, ami pályázatot ír ki annak megfejtésére, hogy miért vörös a kos. Ezt egy északit tudós nyeri meg, aki az (A+B-C):Z képlettel bizonyítja, hogy a kosnak vörösnek kell lennie és himlőben kell elpusztulnia.
Candide végül mégiscsak kedvet kap Párizs meglátogatására, de ahogy beérnek a városba, elkap valamilyen könnyű betegséget.
„mivelhogy ujján hatalmas gyémánt gyürü volt és csomagjai között egy súlyos ékszerdobozt vettek észre, hivatlanul is rögtön két orvos termett mellette, néhány meghitt barát, ki nem akart mellőle távozni és két apáca, ki levest főzött neki. Martin megjegyezte:
»Emlékszem, hogy én is beteg voltam Párisban első ittlétem alkalmával, de mivel szegény voltam, nem voltak mellettem se barátok, se apácák, sem orvosok és – mégis meggyógyultam.«”
A sok orvosi beavatkozás és érvágás miatt azonban Candide egyre rosszabbul van, végül Martin oldja meg a helyzetet, kidobja az összes orvost, apácát és barátot.
Candide végül meggyógyul és találkozik egy előkelő társasággal, akik folyton kártyáznak. Candide is leül közéjük és persze csak veszít. Az egyetlen, aki ezen nem csodálkozik, az Martin.
„Azok között, kik a városból nála tisztelegtek, volt egy kis termetű perigordi apát, ki azokhoz a tulbuzgó, mindég fürge, szolgálatkész, szemtelen, hizelgő, alkalmazkodó emberekhez volt hasonló, kik utaznak az idegenekre, elmesélik nekik a városban történt botrányokat s minden áron élvezetekbe hajszolják őket. Ez az úr első sorban szinházba vitte Candide-ot és Martint: éppen egy uj tragédiát játszottak; Candide néhány irodalmár mellett foglalt helyet; ez azonban nem akadályozta meg őt abban, hogy ne könnyezzen a tökéletesen megjátszott jelenetek láttára.”
Candide-nak megtetszik egy színésznő, aki a darabban Erzsébet királynőt alakítja, leginkább azért, mert nagyon hasonlít Kunigundára. Szeretné meghívni vacsorára, az apát természetesen azonnal intézkedik, de a színésznő aznap este nem ér rá.
Az apát kárpótlásul megígéri Candide-nak, hogy este elviszi egy előkelő nőhöz, „akinél úgy megismerheted Párizst, mint már négy év óta itt laknál”
Este kiderül, hogy a hely, ahova az apát vitte Candide-ot és Martint, nem más, mint egy kártyabarlang, ahol a fáraó nevű játékot játsszák.
„tizenkét szomoru játékos ült az asztalnál, kezökben egy-egy csomó kártya, szerencsétlen végzetöknek kopott jelvényei. Mély csend volt a szobában, sápadtság ült ki a játékosok arcára, nyugtalanságot árult el a bankár; a ház urnője, a kérlelhetetlen bankár mögött ülve észrevette hiúz-szemeivel, amint a társaság játékosai a tétek megsokszorozásakor megjegyezték a kártyákat; szigoru figyelemmel de udvariasan távolitotta el a jegyeket, de nem mutatott haragot, nehogy elrémitse a háztól látogatóit. A hölgy Parolignac márkinőnek szólittatta magát; leánya egy tizenötéves teremtés, a játékosok közt ült és egy szempillantással tudtul adta a szegény ördögök ravaszkodásait, melyekkel a sors kegyetlenségét szerették volna reparálni.”
Természetesen csak Candide-nak nem tűnik fel, hogy a márkinő nem márkinő. Miután az apát bemutatja a hölgynek Candide-ot, az is beszáll a játékba és persze két kör alatt 50 ezer frankot veszít.
Játék után asztalhoz ülnek, Candide mesél a kalandjairól és Kunigundáról, majd a párizsi irodalmi élet kerül szóba. Az asztaltársaságban van egy tudós úr, aki azt boncolgatja, hogy hogyan kell és hogyan nem lehet drámát írni.
Candide-ot egész elbűvöli a férfi eszmefuttatása.
„»Uram, te kétségkivül azt hiszed, hogy minden a legjobb a világon, ugy fizikai, mint erkölcsi tekintetben és hogy semmisem lehetne másképen?
– Én!? válaszolta a tudós, egyáltalában nem hiszem ezt, ellenkezőleg úgy találom, hogy minden ferdén megy, hogy senki sincs tisztában azzal, hol van a helye, mi a feladata, sem azzal, amit tesz, sem azzal, amit tennie kellene és eltekintve a vacsoráktól, melyek elég kedélyesek s ahol látszólag egyetértés van, az idő többi része arcátlan veszekedések közt folyik le”
Beindul a vita Marton, a tudós úr és Candide között, amit persze az asztaltársaság többi része nem is ért.
Vacsora után a „márkinő” a szobájába vezeti Candide-ot, ahol kacérkodni kezd vele. A védtelen Candide pedig hamar behódol neki.
„Candide, mikor a perigordi apát társaságában visszatért, bizonyos önvádat érzett, amiért hütlen lett Kunigunda kisasszonyhoz. Az apát úr is bosszúságot érzett, mert csak csekély részesedése volt abból az ötvenezer lirából, amit Candide a kártyán elvesztett és a félig adott, félig kicsikart gyémántok értékéből; az volt szándéka, hogy amennyire lehet kihasználja a Candide-dal való ismeretség előnyeit. Sokat emlegette előtte Kunigundát és Candide fogadkozott, hogy ha Velencében meglátja, hütlenségéért bocsánatot kér a szép leánytól.”
Candide lelkesen mesél az apátnak Kunigundáról, aki megjegyzi, hogy a kisasszony bizonyára nagyon szép és szellemes leveleket ír.
Candide pedig rávágja, hogy mióta utoljára elváltak Kunigundával még csak egyszer írt a lánynak és most várja levelére a választ.
Az apát ezen mélyen elgondolkozik, majd sietve elbúcsúzik. Másnap reggel természetesen egy levél várja Candide-ot az ágya mellett:
„Drága kedvesem, már nyolcadik napja fekszem betegen a városban; értesültem róla, hogy te is itt vagy; ha meg tudnék moccanni, a karjaidba repülnék, Bordeauxi utadról hallottam, ott hagytam a hűséges Cacambot és az öreget, kiknek nem sokára utánam kell jönniök. A buenos-ayresi kormányzó mindent elrabolt tőlem, csak a te szived maradt meg nekem! Jöjj! Jelenléted visszaadja az életemet vagy belehalok a boldogságomba.”
Természetesen ez az apát akciója, aki a lehető legtöbb aranyat és gyémántot akarja kipréselni Candide-ból, de Candide ezt nem veszi észre.
Azonnal összeszedi minden kincsét és rohan Kunigunda szállására, ahol persze nem engedik neki elhúzni az ágy függönyét, mondván, hogy a világosság megöli a kisasszonyt.
„»Óvatosság! kiáltja a szolgáló a függönyöket összehuzva, mert a világosság megöli őt. – Drága Kunigundám, mondá Candide siránkozva, hogyan érzed magad? Ha már nem láthatsz, legalább szólj hozzám! – Nem tud beszélni, vágott közbe a szolgáló.«
Ekkor a beteg nő kihuzván kövér kezét az ágyból, Candide-nak nyujtá, ki hosszu ideig könnyeivel öntözte azt, majd gyémántokkal rakta tele; az arannyal telt zsákja pedig a pamlagon hevert.”
Hamarosan érkezik az apát, egy rendőrrel és néhány porkolábbal és lefogják Candide-ot, aki végre ráébred, hogy csalás áldozata lett, Kunigunda nincs ott, az apát és a rendőr pedig csaló.
Candide jobbnak látja pénzzel megoldani a dolgot és néhány gyémánttal megvesztegeti a rendőrt.
„Ó, uram, mondá az elefántcsont-botos ember, ha minden elgondolható bünt is követtél volna el, mégis te volnál a világ legtisztességesebb embere; három gyémánt s mindegyike háromezer frank, uram, meghalnék érted inkább, mintsem hogy téged tömlöcbe dobjalak, minden idegent elfognak mostanában, de bizd csak rám a dolgot; fivérem Normandiában van, Dieppe városában, oda vezetlek téged; és ha van még az ő számára is néhány darab gyémántod, ő is éppen ugy kegyeibe vesz, mint én.”
Így kerül Candide és Martin Dieppe városába, ahol a rendőrtiszt bátyja – megfelelő díjazás fejében – felteszi őket egy hajóra, ami Angliába tart. Candide eredetileg ugyan Velencébe akart menni, de annyira elege lett Franciaországból, hogy minél hamar el akarja hagyni, mindegy merre.
Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!