Szabó Magda – Abigél – Olvasónapló

Hajda úr cukrászdájában

Gina kimenőt kap, hogy beszélgethessen az édesapjával, este 6-ra kell visszaérnie.

Zsuzsanna figyelmezteti a kislányt, hogy ne panaszkodjon, a tábornok országos gondokkal küszködik. Gina nem mond semmit, de tudja, hogy nem fog hallgatni az apja előtt.

Gina elmondja, milyen borzasztó itt a helyzete, az apja azonban megmondja neki, hogy egyelőre nem viheti el innen. Gina beveti az adu ászt, beszámol a szökéséről, és a tervéről, hogy addig fog megszökdösni, amíg maguktól ki nem teszik az intézetből.

A tábornok nagyon megrémül ezektől a szavaktól. Ez már a halálos veszedelem lehetősége. El kell hát mondania mindent.

„– Gina, a háborút elvesztettük. A háborút voltaképpen akkor elvesztettük, amikor megkezdődött; rossz célért indult, rossz eszközökkel. Annyit vesztettünk máris, hogy Isten tudja, mikor heveri ki a nemzet, pedig még nem vagyunk a végén. Most nincs más hátra, mint hogy próbáljuk megmenteni, ami még menthető, mielőtt a németek megszállnának bennünket, az embereket a városokban, a katonákat a frontokon. Mi, akik felismertük, mi a tennivalónk, be akarjuk fejezni a háborút. Ha sikerül, mérhetetlenül több ember marad életben, és megmenekül Budapest és a városok és a hadsereg maradéka. Ha nem, akkor tovább tart a pusztulás emberben, anyagban, és talán rámegyek én, és rámennek a társaim.”

„– Az országban van ellenállás, van katonai és van civil is. A katonai ellenállás egyik előkészítője én vagyok. Ha belebukunk, vagy én személy szerint belebukom, és téged elérnek, ember vagyok én is, aki félti az ivadékát. Ha azzal zsarolnak, hogy téged elvittek, kínoznak, talán nem lesz erőm a hallgatáshoz, csak te megszabadulj. Nem kockáztathatom, hogy esetleg eszköz légy a vállalkozásunk ellenségei kezében. Nem szabad abba a helyzetbe kerülnünk, hogy veled próbáljanak becstelenségre kényszeríteni, vagy hogy ha hallgatok, és téged megölnek, te légy az áldozata annak, hogy megálltam az eskümet.

A kislány ajka megnyílt, mintha felelni akart volna valamit, aztán mégse tette. Csak apja kezét szorította meg, s ez most oly jólesett a tábornoknak, bajtársi kézfogás volt, bátor, erőt adó.

– Mimó komolytalan, nála örökké társaság van, ha nekem a nyomomra jutnának, Mimó házában elérhet téged bárki. De elcsalhatnak, elvihetnek Pesten az utcáról vagy hazulról egy hazug mondattal, egy hamis telefonnal vagy akár erőszakkal is. Hónapok óta kerestem egy helyet, ami olyan zárt, mint egy börtön, míg végre megtaláltam a Matulát, ahová még csak nem is írok, és ahonnan te sem írhatsz, hogy az otthoniak ne legyenek figyelmesek erre a helynévre: Árkod. Minden szombaton más városból hívlak fel, civilben megyek be a postahivatalba, úgy kérem az intézet számát, még a nevemet se mondom, mikor jelentkezem, csak annyit, hogy Ginával szeretnék beszélni. Innen nincs kijárás őrizet nélkül, ide nem jöhet be senki, ez az egyetlen olyan hely az országban, ahol biztonságban várhatsz meg, míg a háborút befejezzük, és hazavihetlek végre. Hát innen szöktél meg a múltkor. Ha sikerült volna, és csak egy embernek panaszolod el Pesten a Matula rémes szokásait, már vissza se hozhattalak volna, mert a titok kiderült, és ha bekövetkeznék a legrosszabb, és valóban gyanakodni kezdenének rám, pár hónap múlva talán túsz lennél, akinek az élete csak az én becstelenségem árán váltható meg. Ezt akarod?

Ingatta a fejét, hogy nem. Most először hasonlított az édesanyjára, pedig minden vonását az apjától örökölte; a nézése lett olyan, mint a rég halott asszonyé. „Megtörtént – gondolta a tábornok, és nézte a lányát –, ahogy sejtettem, megtörtént. Vége a gyerekkornak, felnőttél, szegénykém.”

– Itt kívülem egy ember rendelkezhetik veled, rá még akkor rábíztalak, mikor idehoztalak év kezdetén. Ő ebben a városban a polgári ellenállás vezetője.

Emlékezzünk vissza a szoborra rakott cetlire!

Ha ő hív, akkor mehetsz, és menj is, mert ha ő küld valahová a Matulából, azt jelenti, hogy valamiképpen a nyomodra akadtak, s ő fog tovább rejteni.

– Honnan fogom tudni, hogy ki ő? – suttogta Gina.

– Régen ismered, csak nem tudod, hogy ő az. Ha felfedi a kilétét, elcsodálkozol. Akarod még, hogy hazavigyelek?

– Nem akarom – lehelte a kislány.

– Ha esetleg nem tudok telefonálni, ne próbálj írni, ne keress. Várj. Ha lehet, úgyis felhívlak minden héten, vagy meglátogatlak, s ha mégsem, akkor valami olyan okom van arra, hogy távol maradjak tőled, ami miatt nem jöhetek. Mindenképpen maradj nyugton. Megígéred?

– Meg.

– És most búcsúzzunk. Még volna időd, de nekem vissza kell mennem Pestre. Ha nem látnál többé – a hangja meg sem bicsaklott, mint aki nagyon sokszor végiggondolta már azt, amit mond –, akkor tudni fogod, hogy szerettelek, és tudni fogod, hogy azért haltam meg, mert ki akartam szabadítani az országot egy olyan háborúból, aminek nem lesznek hősi halottai, csak áldozatai,”

Helyükre kerülnek a dolgok: Vitay tábornok a katonai ellenállás vezetője, és Ginát azért íratta a Matulába, hogy „eldugja”, hogy nem legyen szem előtt, személyével ne lehessen zsarolni a tábornokot.

Gina most már tudja, miért van itt, már nem akarja, hogy az apja elvigye a Matulából, ki fogja bírni, bármilyen nehéz is lesz. A tábornok ismét süteményt küld az ötödikeseknek és a prefektának, szerinte nincs az a harag, amely örökké tartana.

Gina visszatér a Matulába, de ez már nem a megbántott, sértődött kislány, hanem egy felnőtt, súlyos titok tudója, amelyet el kell rendeznie magában, és ezt a titkot nem oszthatja meg senkivel sem.

Egyetlen délután alatt vált kislányból felnőtté…

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!