Shakespeare – Hamlet – Elemzés

Hamlet nem csupán apját látta a néhai királyban, hanem eszményképét is tisztelte benne. Halála azért rendíti meg annyira, mert az emberi nagyság hiábavalóságának érzése uralkodik el a lelkében. Ennek az érzésének gyakran hangot is ad (a nagy emberekre ugyanúgy pusztulás és feledés vár, mint mindenki másra).

A legsokkolóbb élmény az számára, amilyen gyorsan elfeledték a néhai Hamlet király nagyságát, erényeit, érdemeit az élők. Ez a szörnyű feledékenység legnyilvánvalóbban anyja, az özvegy királyné gyors házasságkötésében testesül meg.

Ez az oka, hogy a királyfi egyetlen alkalmat se mulaszt el ennek a házasságnak a kigúnyolására, melyet árulásnak tart.

Apja társa, Hamlet önnön édesanyja volt az első, aki méltatlanná vált minden tiszteletre, és ha a gyermek szemében tökéletesnek tűnő anya ilyen alantas dologra képes, akkor az egész világ is csak romlott lehet.

Hamlet tehát, aki hajlamos az általánosításra, ezt az egyedi esetet, amely a dán királyi családban történt, az egész világ romlottságaként éli meg.

Amikor Horatio elmeséli neki apja szellemének megjelenését, elhatározza, hogy aznap éjjel ő is ott lesz az őrségben, és beszél a szellemmel.

A 3. színben azonban nem ez következik, hanem újabb szereplőt ismerünk meg: Opheliát, Hamlet szerelmét, aki Polonius lánya és Laertes húga.

Kiderül, hogy Laertes aggódik a lány miatt, mert szerinte Hamlet szándékai nem tisztességesek: csak el akarja csábítani Opheliát, feleségül nem veszi, ezért óvatosságra inti őt.

Az apa azonban arra akarja rábírni a lányát, hogy szabjon magasabb árat a szerelméért, vagyis juttassa a családot anyagi haszonhoz és társadalmi felemelkedéshez Hamlettel való kapcsolatán keresztül.

Ophelia azonban ehhez túl ártatlan és tiszta, ezért Polonius végül eltiltja a királyfitól: felszólítja, hogy kerülje és viselkedjen vele hidegebben.

Az őrségben várakozó Hamlet előtt eközben megjelenik apja szelleme, és bár barátai féltik, a királyfi hajlandó követni a kísértetet, aki négyszemközt akar beszélni vele.

A szellemtől tudja meg, hogy anyja már apja halála előtt is Claudius szeretője volt, és hogy apját Claudius ölte meg: délutáni pihenése alkalmával mérget öntött a fülébe (egész Dánia és Hamlet is úgy tudta eddig, hogy a néhai királyt kígyó marta halálra).

A szellem felszólítja a királyfit, hogy álljon bosszút érte a nagybátyján, de anyját kímélje.

Már a mű elején érzékeljük, hogy valami van a levegőben: nemcsak a szellem tudja ezt, hanem mindenki sejti, hogy valami nincs rendben. A trónöröklés nem legitim módon történt, a király halála után nem a trónörökös (Hamlet) kapta meg a koronát, a hatalomgyakorlás tehát nem törvényes, és ezt még a katonák is tudják.

Az őrök érdekes módon Horatiónak (illetve rajta keresztül Hamletnek) jelentik a szellem felbukkanását, és nem a királynak…

Számos kérdés feltehető a dráma előzményével kapcsolatban is: pl. hogy mennyi idő telt el az öreg Hamlet király halála óta (feltehetőleg egy-két hónap), és a szellem vajon miért csak most bukkant fel, miért nem korábban?

A szellem egyébként nem csupán rejtélyes természetfeletti elemként szerepel a drámában, hanem fontos a szereplők hozzá való viszonya is: hisznek-e benne, illetve neki, vagy sem?

Egyes szereplők még akkor se nagyon akarnak hinni benne, amikor saját szemükkel látják. Horatio például még akkor is kételkedik és bizalmatlan, amikor már látta a szellemet.

Hamlet először elfogadja a létét, aztán újra kételkedni kezd. A kételkedés, a szkepticizmus Montaigne (1533-1592) esszéíró-filozófus nevéhez fűződik, akinek kéziratban terjedő Esszék című kötetét Shakespeare is ismerte.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!