Tizenhatodik fejezet: Milyen kalandjuk volt utasainknak két leánnyal, két majommal és az Oreillons-nevezetű vademberekkel?
| Főbb szereplők | Helyszín |
| Candide Cacambo A két lány és a két majom Az Oreillonok |
Az Oreillonok országa |
Cacambo és Candide szerencsésen kijutnak a jezsuiták országából, még mielőtt észrevennék a báró meggyilkolását.
Sebesen vágtatnak, míg egy számukra ismeretlen országba érnek, ahol hamarosan el is tévednek. Megállnak pihenni és enni, amikor a közelből női sikolyokat hallanak.
„a kiáltozások két anyaszült meztelen leány ajkáról hangzottak el; könnyedén szökdécseltek a rét szélén, két majom pedig utánuk szaladt és farukat harapdálta”
Candide számára egyértelmű, hogy a két majom üldözi a lányokat, ezért két lövéssel leteríti az állatokat:
„Áldva legyen az úr neve, kedves Cacambóm, nagy veszélytől szabaditottam meg ezt a két szegény teremtést; ha bűnt követtem el azáltal, hogy megöltem egy inkvizitort és jezsuitát, helyre hoztam bűnömet azzal, hogy megmentettem e két leány életét: ezek biztosan előkelő családból való leányok s ennek a kalandnak még sok hasznát vehetjük ebben az országban.”
Candide legnagyobb megdöbbenésére azonban a két lány zokogva borul a lelőtt majmok hullájára. A naiv Candide először meghatódik a nemes gesztustól, hogy a két lány így megsiratja az ellenségeiket, de Cacambo hamarosan rávilágít az igazságra:
„No kedves gazdám, te ugyan gyönyörü dolgot müveltél: megölted a két kisasszony szeretőit.”
Cacambo és Candide ezek után jobbnak látja nem mutatkozni a lányok előtt és az erdő mélyén keresnek maguknak egy rétet, ahol aludni térnek.
Másnap reggel azonban arra ébrednek, hogy nem tudnak megmozdulni. Az éjszaka folyamán a számukra ismeretlen ország lakói, az Oreillonok, akiknél a két lány feljelentette őket, megkötözték őket.
Körülbelül 50 Oreillon veszi őket körül, botokkal, íjjakkal felfegyverkezve, néhányan üstben vizet forralnak, mások nyársakat hegyeznek, miközben azt kiabálják, hogy: „Jezsuita! Jezsuita! bosszut állunk rajta és jó lakománk is lesz; együnk jezsuitát, együnk jezsuitát!”
Candide teljesen kétségbe esik, mégiscsak szomorú dolog, hogy miután elvesztette szeretett Kungundáját, most nyársra tűzve kell végeznie.
Cacambónak azonban megint helyén van az esze. Cikornyás körmondatokkal elmagyarázza a bennszülötteknek, hogy teljesen megérti, ha meg akarnak enni egy jezsuitát, hiszen a jezsuiták rosszak, gonoszak, de itt éppen az ellenkezőjéről van szó.
Ők nem jezsuiták, sőt Candide éppen hogy megölte a parancsnokukat, annak a köpenyében van. Tehát, mivel nem az ellenségeik, ezért a barátaik!
A bennszülötteknek nem kell mást tenniük, mint elvinni a köpenyt a jezsuiták országának ahtárára, ott meg fogják nekik mondani, hogy valóban a parancsnoké volt, akit Candide megölt.
„Az Oreillonok nagyon okosnak találták e beszédet; azonnal elküldték követségbe két tekintélyes férfiut, hogy postakocsin elrobogva szerezzenek információkat; a követek okosan teljesitették megbizásukat és csakhamar jó hirrel tértek vissza: az Oreillonok azonnal leoldották a köteleket foglyaikról, minden módon kedveskedtek nekik, leányokat bocsátottak rendelkezésökre, frissitőkkel látták el őket s országuk határáig kisérve őket ujjongva kiáltozták: »Nem jezsuita, nem jezsuita!«”
Candide immár szokás szerint megint elcsodálkozik sorsa különös alakulásán:
„Ha a véletlen szerencse folytán nem szurtam volna keresztül kedves Kunigundám bátyját, irgalom nélkül megettek volna. De mindeneket összevetve, az emberi természet alapjában véve jó, mert ezek az emberek, ahelyett hogy megettek volna, ezerféle módon kedveskedtek, mihelyt megtudták, hogy nem vagyok jezsuita.”
Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!