Voltaire – Candide – Olvasónapló

Huszonnegyedik fejezet: Paquette és Giroflée barát története.

Candide és Martin tehát Velencébe utaznak, ahol Candide azonnal elkezdi keresni Cacambot és Kunigundát, de sehol sem találja őket, mire teljesen kétségbe esik és elbúsul. Martin persze nem csodálkozik:

„Valóban igen együgyü vagy, ha azt képzeled, hogy egy metis szolga, kinek öt vagy hat millió nyomja a zsebét, elmegy a világ végéig, hogy szeretődet megkeresse s elhozza neked Velencébe; ha megtalálja, megtartja magának; ha nem bukkan rá, keres magának más szere­tőt; azt tanácsolom neked, hogy feledd el Cacambo lakájodat és Kunigunda kedvesedet.”

Candide és Martin éppen a Szent –Márk téren sétálnak, amikor megpillantanak egy jóképű barátot, aki egy gyönyörű lánnyal sétál karöltve.

„De azt már csak elismered, mondá Candide Martinnak, hogy ezek boldog emberek. Igaz, hogy e pillanatig, Eldorádót kivéve, az egész emberlakta földön csak szerencsétlen embereket találtam, de fogadni mernék, hogy ez a lány meg ez a szerzetes boldog teremtmények. – És fogadni mernék, hogy nem azok, mondta Martin. – Meghivjuk őket ebédre és meglátod, hogy nem csalatkozom, szólt Candide.”

Candide legnagyobb meglepetésére azonban kiderül, hogy a lány nem más, mint Paquette, az a szolgálóny, akitól Pangloss mester annak idején elkapta a vérbajt.

Paquette ezután elmeséli a történetét: A vérbajt egy ferences rendi apáttól kapta el, aki a gyóntatója volt és elcsábította. Nem sokkal azután, hogy Candide-ot kirúgták a báró kastélyából, amiért megcsókolta Kunigundát, Paquette-nek is mennie kellett.

Találkozott egy orvossal, aki kigyógyította a bajából, cserébe az orvos szeretője lett. Az orvos felesége azonban féltékeny volt – jogosan – és minden nap megverte a lányt.

Az orvos végül elunta a dolgot é megmérgezte a feleségét. Az asszony szülei eljárást indítottak az orvos ellen, aki elmenekült, Paquette pedig fogságba került, ahonnan csak úgy tudott szabadulni, hogy az ügyet vizsgáló bíró szeretője lett.

A bírónak azonban hamarosan másik szeretője lett, ráunt Paquette-re, így az kénytelen volt prostituáltnak állni, így került Velencébe.

Candide elcsodálkozik ezen, hiszen amikor találkozott Paquette-el, az jókedvűen nevetett a barát mellett.

„Ó, uram, felelte Paquette, ez is egyike a mi mesterségünkkel járó nyomoruságoknak. Tegnap meglopott és elvert egy katonatiszt s ma már jókedvünek kell látszanom, hogy megnyerjem a tetszését ennek a barátnak.”

Candide és Marton ezután asztalhoz ülne az baráttal, Candide megjegyzi, hogy a barátnak bizonyára jól megy a sora és elégedett. De nem:

„Esküszöm uram, hogy minden theatinust a tenger fenekére kivánnék, százszor is kisértésbe jöttem, hogy lángba boritom a zárdát és a törökökhöz pártolok. Szüleim kénysze­ritettek 15 éves koromban, hogy ezt az utálatos ruhát felöltsem, hogy idősebb fivéremnek több vagyon jusson, süllyessze el az Isten. Féltékenység, egyenetlenség, őrület uralkodnak a kolostorban. Igaz, hogy elmondtam néhány hitvány beszédet, mely hozott valamit a konyhára s melynek felét a perjel vágja zsebre, ami megmarad, azt a lányokra költöm, de mikor este visszatérek a kolostorba, kedvem volna fejemet a hálóterem falába verni s valamennyi szerzetestársam igy gondolkozik.”

Martin a szokásos egykedvűségével fordul Candide-hoz és megjegyzi, hogy ő előre megmondta, hogy a pár nem boldog.

„Candide kétezer piasztert adott Paquette-nek és ezret Giroflée barátnak. »Jót állok érte, hogy ezzel a pénzzel boldogok lesznek. – Én egyáltalában nem vagyok e nézeten, mondá Martin, ezzel a pénzzel talán még szerencsétlenebbekké teszed őket.”

Candide-ot felvillanyozza a találkozás Paquette-el: „de egy dolog mégis vigasztalásomra szolgál; látom, hogy sokszor találkozik az ember olyan személyekkel, akikkel már sohasem remélt találkozni; ha feltaláltam a vörös kost és Paquette-et, lehetséges, hogy még Kunigundát is feltalálom.”

Martin persze nem osztja Candide lelkesedését, mire Candide megjegyzi, hogy hallott egy Pococuranté nevű szenátorról, akiről azt állítják, hogy még soha nem volt bánata.

„Szeretném látni ezt a ritka példányt,« mondá Martin. Candide tüstént kérette Pococuranté őnagyméltóságát: engedje meg, hogy másnap tiszteletüket tegyék nála.”

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!