Tizenkilencedik fejezet: Mi történt velük Surinamban s hogyan kötött Candide ismeretséget Martinnal?
| Főbb szereplők | Helyszín |
| Candide Cacambo Egy néger Vanderdendur úr A városi bíró Egy szegény tudós |
Suriname |
Candide és Cacambo tehát útban vannak Kunigunda felé, olyan mérhetetlen sok kinccsel, amivel akár egy országot is megvásárolhatnának.
„Utasaink első napjai elég kellemesen teltek el. Felbátoritotta őket az a tudat, hogy több kincs volt birtokukban, mint amennyit Ázsia, Európa és Afrika együtt felmutathatnak. Candide egészen oda volt az örömtől és ezerszer felkarcolta a fákra Kunigunda nevét.”
Később aztán jönnek a problémák, elkezdenek hullani a kosok, néhány szakadékba csúszik, , néhányan mocsárba süllyednek, vízbe fulladnak, a fáradságtól pusztulnak el. Száz napi utazás után csak két kosuk marad.
„Látod-e, barátom, milyen veszendők a földi kincsek; semmi sem állandó a világon, csak az erény és az a boldogság, mely Kunigunda viszontlátására fog eltölteni. Nekem is ez a nézetem, mondá Cacambo; de azért még mindég van két kosunk s azon több kincs, mint amennyi a spanyol királynak valaha csak lesz; távolról egy várost látok, ugy sejtem, hogy Surinam, hollandiai várost. Fáradságunk véget ér és boldogságunk kezdetéhez jutottunk.”
Nem sokkal a város előtt egy négerrel találkoznak, aki a földön fekszik, csak egy kék alsónadrág van rajta és hiányzik a bal lába és a jobb keze.
A néger elmondja, hogy gazdáját, Vanderdendur urat várja, egyébként egy cukornádültetvényen dolgozik, és azért hiányzik a jobb keze, mert, mert a malom lekapta egy úját, ezért büntetésből levágták a kezét. A lábát pedig szökés miatt csapták le.
„- Ó Pangloss! kiáltott fel Candide, ha te megérted volna ezt a szörnyüséget! Annyi bizonyos, hogy hitelét veszti előttem a te nagy optimizmusod. – Mi az az optimizmus? kérdé Cacambo. – Ó jaj! mondá Candide, valami olyan őrület, mely azt mondatja velünk, hogy minden jól van, midőn minden rosszul van.”
Beérve Surinamba először egy hajót keresnek, ami Buenos Airesbe tart, találnak is egy hajóskapitány, de amikor Candide őszintén elmeséli neki, hogy Kunigundáját akarja megszöktetni, a kapitány rögtön nem akarja elvinni őket, mert mindenki tudja, hogy a „a szép Kunigunda legbecézettebb szeretője a kormányzó urnak.”
Candide ekkor úgy dönt, hogy Cacambót küldi a kormányzóhoz, hogy megvásárolja Kunigundát, hiszen rengeteg pénzük van és Cacambo nem ölt inkvizítort, nyugodtan elmehet Buenos Airesbe.
Candide addig felszerel egy hajót és Velencében fogja megvárni őket.
Cacambo még aznap el is indul. Candide pedig egy hajót keres, ami elvinné Olaszországba. Végül Vanderdendur úr jelentkezik nála és közli, hogy tízezer piaszterért elviszi Candidot, a szolgáit és kosait. Candide rögtön megadja az árat.
Vanderdendur ekkor megduplázza, majd megtriplázza a viteldíjat, de Candide azt is megadja.
„- Haj! haj! mormogta a kereskedő holland nyelven, harmincezer piaszter nem is számit előtte, biztosan megmérhetetlen kincsekkel van a két kos megrakva; most már ne feszitsük tovább a hurt: hadd fizesse meg először a harmincezer piasztert, – aztán… majd meglátjuk…”
Először a két kost – rajtuk a temérdek kinccsel – rakodják be, majd Candide is csónakba száll, hogy a hajóhoz evezzen, de még mielőtt a fedélzetre lépne, Vanderdendur felszedi a horgony és elvitorlázik. Candide persze kiborul:
„»Ó, jaj! kiáltott fel, ez a gazság igazán az ó-koriakhoz méltó.« Fájdalomba merülve evezett vissza a partra; nem csoda: hisz annyi kincset vesztett el, amennyivel husz uralkodó szerencséjét meg lehetne alapitani.”
Candide elmegy a városi bíróhoz, hogy feljelentse Vederdendurt, de izgatottságában kicsit hangosabban kopok, aztán meg hangosabban beszél, mint illene, ezért a bíró először tízezer piasztert fizetett vele a hangoskodásért, aztán megint tízet a kihallgatásért, és csak annyit mond, hogy majd kivizsgálja az ügyet, ha Vendrdendur visszatér.
Candide nagyon elbúsul az emberek rosszindulatán és a bíró nemtörődömségén, végül egy Bordeauxba induló hajón bérel egy kabint és kidoboltatja a városban, hogy hajlandó útiköltséget és élelmezést fizetni és kétezer piasztert adni annak, aki hajlnadó vele együtt utazni, „de csak olyan feltétel alatt, ha ez az ember a környék legszerencsétlenebb embere.
Persze iszonyatos tömeg jelentkezik, Candide kiválaszt közülük húszat, akiket megvacsoráztat, miközben meghallgatja a történetüket.
„Pangloss, mondta magában, ugyancsak zavarba jönne, ha rendszerét be kellene bizonyitania; bárcsak itt lehetne. Az biztos, hogy csak Eldorádóban folynak jól a dolgok, és sehol másutt a világon.”
„Végül egy szegény tudós javára döntötte el a dolgot, ki tiz esztendeig dolgozott az amszterdami könyvkereskedések részére. Ugy találta, hogy nincs a világon oly mesterség, melytől jobban meg lehetne undorodni.”
Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!