Gárdonyi Géza – A láthatatlan ember – 1-32. fejezet – Olvasónapló

27. fejezet

Zétára nehéz napok várnak Csáth rabszolgái között. Hamar elterjed a híre, hogy nem úri származású és nem fogják soha kiváltani. Ezért a többi rab vagy keresztül néz rajta, vagy csak gúnyolódik vele.

Még tovább romlik a helyzete, amikor a rabok felismerik, hogy Csáth kivételezik vele, mindig mindenhová magával viszi.

Zéta azonban szótlanul tűri a megaláztatást. Egy barátja van csak, egy sánta fekete tyúk, akit ugyanúgy bánt a többi baromfi, mint Zétát a társai.

„Még csirke korában rálépett valaki a lábára, s úgy maradt a nyomorult. Persze nem ölték meg, de tán különben se került volna soha nyársra, a színe miatt. A fekete csirkét oda szokták adni a táltosoknak. Az persze, hogy sánta volt, oda se kellett.
Hát mondom: ahogy ott eddegéltem a küszöbön, megállt a szemem azon a szegény kis tollas állaton. Rút volt és szomorú. A szeme szinte szüntelenül rémületre volt kikerekedve. A taraja halavány. Azért vonta magára a figyelmemet, mert azt láttam, hogy minden tyúk vágja. Ha kivetnek valamit a konyhából, s őt is odahajtja az éhség a többi közé, hol az egyik, hol a másik csíp rajta. Néha szinte sikolt szegény a fájdalomtól.
De hát azért csak megvan. Mindig egyedül, mindig szomorúan, gondolkodón.”

Zéta kenyérdarabokkal hamar magához szelídíti az állatot.

„Az a tyúk aztán annyira szeretett engem, hogy reggelenkint mindig ott találtam magam mellett. Ült az ágyam alatt, és várta az ébredésemet.”

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!