Gárdonyi Géza – A láthatatlan ember – 1-32. fejezet – Olvasónapló

5. fejezet

Priszkosz és a többi őr dél körül tér vissza Budánétól. A látogatás jól sikerült. Priszkosz utasítja Zétát, hogy szedjen a réten egy nagy kosár gyöngyvirágot és vigye el Budánénak.

Zéta meg is szedi a virágot. Út közben azonban Emővel találkozik, aki szintén Budáné házához tart. Zéta – saját maga számára is váratlanul – elkezdi szórni a virágokat Emő elé a földre, végig a házhoz vezető úton.

„Belemarkoltam a kosaramba, és szórtam eléje a virágot. Rá se néztem, mintha nem is neki csinálnám, csak mentem előtte, és a kosarat rázva hintettem a virágot az út sarára. […]
Egyszer csak hallom, hogy közeledik… A virágon…
Akkor ránéztem.
Ő is felnézett, mikor hozzám ért. A szeme…
A nap így nyilall át az erdő lombjain. A lelkembe nyilallt a szeme sugara. S a lelkem egyszerre fénnyel és zenével telt meg. Néztem káprázó szemmel, boldog-szomorún.
De a szeme rajtam csak addig állt, míg megint pillantott.”

Záta maga is meglepődik a saját tettén, szinte menekül a háztól. Nem sokkal később azonban egy rabszolga fut utána és azt mondja, Zéta menjen vissza, mert Emő adni akar valamit neki a virágokért cserébe.

„- Hé! hé! Szolga!… […] A kisasszony azt mondta, hogy jer vissza: ád valamit a szolgálatodért.
És nevetett. Csúnya, vézna kis barna leány volt, és arca piszkos is. Kis szemtelen!
– Mondd meg a kisasszonyodnak – feleltem méltóságosan -, hogy én szolga nem vagyok. Úr se vagyok, az igaz, de szolga se vagyok. És az én nevem Zéta.
S nagy büszkén elléptem.”

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!