Petőfi Sándor – Az apostol – Olvasónapló

10. fejezet:

Szilveszter tehát életében először elhagyja a várost, ahol született, és ahol olyan keserves gyerekkora volt.

Sokáig megy, olyan sokáig, hogy mikor visszanéz, a város már nem is látszik a távolban. Itt, a határban, vidéken, minden új Szilveszternek, aki még soha nem járt máshol, mint a városban, nem volt kint a szabad ég alatt, a természetben.

Szilveszter most először érzi magát igazán szabadnak, most először élvezi, hogy él.

Tovább vándorol, de hamarosan azt tapasztalja, hogy bár a természet és a világ alapvetően nagyon szép, de benne a legtöbb ember végtelenül boldogtalan. Rengeteg nyomorúsággal, igazságtalansággal és szomorúsággal találkozik, és bár korábban azt gondolta, hogy rossz sorsa van/volt, rá kell jönni, hogy az övénél sokkal rosszabb sorsok is vannak:

Azt kezdte észrevenni,

Hogy ő nem a legszerencsétlenebb,

És fájt nagyon neki,

Hogy vannak nála szánandóbbak is.

Mindig kicsinyebb lett előtte

Saját baja,

Míg végre végkép elfelejté,

S nem látta és nem érezé azt,

Csak a mások baját,

És homlokát a hideg kőre tette,

S forró keserves könnyeket sírt.”

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..