10. fejezet:
Szilveszter tehát életében először elhagyja a várost, ahol született, és ahol olyan keserves gyerekkora volt.
Sokáig megy, olyan sokáig, hogy mikor visszanéz, a város már nem is látszik a távolban. Itt, a határban, vidéken, minden új Szilveszternek, aki még soha nem járt máshol, mint a városban, nem volt kint a szabad ég alatt, a természetben.
Szilveszter most először érzi magát igazán szabadnak, most először élvezi, hogy él.
Tovább vándorol, de hamarosan azt tapasztalja, hogy bár a természet és a világ alapvetően nagyon szép, de benne a legtöbb ember végtelenül boldogtalan. Rengeteg nyomorúsággal, igazságtalansággal és szomorúsággal találkozik, és bár korábban azt gondolta, hogy rossz sorsa van/volt, rá kell jönni, hogy az övénél sokkal rosszabb sorsok is vannak:
„Azt kezdte észrevenni,
Hogy ő nem a legszerencsétlenebb,
És fájt nagyon neki,
Hogy vannak nála szánandóbbak is.
Mindig kicsinyebb lett előtte
Saját baja,
Míg végre végkép elfelejté,
S nem látta és nem érezé azt,
Csak a mások baját,
És homlokát a hideg kőre tette,
S forró keserves könnyeket sírt.”