Petőfi Sándor – Az apostol – Olvasónapló

2. fejezet:

Az ágyon fekvő nagyobbik gyermek hirtelen felkel és panaszkodik, hogy hiába próbál elaludni, annyira éhes, hogy nem megy neki.

Könyörög az apjának, hogy adjon neki legalább egy falat kenyeret, vagy legalább csak mutassa meg neki, hogy van kenyér, már az étel látványával is jól lakna.

Apja próbálja megnyugtatni, hogy majd másnap kap finom fehér kenyeret, de a kicsi a kisgyerekek bölcsességével mutat rá, hogy apja mindig az ígéri neki, hogy majd holnap kap eleget enni, de az a holnap valahogy soha nem akar eljönni.

Súlyos kérdést tesz fel a gyerek:

„Vajon ha meghalunk, apám,

Ha sírba tesznek, éhezünk-e ottan?”

Az apa azt válaszolja, hogy nem, a halálunk után nem éhezünk.

Jól mutatja a család nyomorúságát, hogy a gyerek ezután inkább azt kívánja, hogy bárcsak meghalna, mert akkor nem lenne éhes többet…

A kisgyerek szavai az apja szívéig hatolnak, végül odaadja a gyereknek az utolsó falat száraz kenyeret, amit másnapra tartogatott.

A kisfiú mohó örömmel majszolja a kenyeret, majd végre sikerül elaludnia. Az anya mellé fekteti a kisebbik gyermeket, majd ő is álomba sírja magát.

A fiatal férfi pedig megáll alvó családja felett és megáldja őket.

Először magában veszekszik Istennel, mondván, miért adott az Isten neki családot, ha nem tudja eltartani, ha nincs elég élelme.

Aztán kijavítja saját magát: Isten tudja, hogy mit tesz, az isteni terveket és akaratot az ember nem befolyásolhatja, biztos megvan annak az oka, hogy ilyen nyomorban él a család.

A férfi megcsókolja alvó szeretteit, majd kibámul az ablakon, bele a feketeségbe.

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..