Akhilleusz haragja

Akhilleusz haragja

 

A két homéroszi eposszal már elég sokat foglalkoztunk az oldalon. Volt szó a trójai háború kirobbanásának okáról, a trójai falóról, arról, hogy egyáltalán létezhetett-e a faló, Odüsszeusz kalandjairól és ellenfeleiről a kalandozások során, illetve megemlékeztünk Akhilleusz pajzsáról is.

Kutattuk azt a kérdést, hogy egyáltalán létezett-e Homérosz, és vizsgáltuk az Iliász és az Odüsszeia eltérő embereszményét is.

Ebben a bejegyzésben egy másik érdekes és fontos dologról lesz szó: Akhilleusz haragjáról.

Az Iliászt ugyanis szokás a HARAG eposzának is nevezni, nem véletlenül, hiszen ez a szélsőséges, de nagyon is emberi érzelem fontos szerepet kap a műben.

Akhilleusz haragjáról Palatinus Lili, az Ókori Töredékek blog szerkesztő/háziasszonya írt nekünk egy érdekes posztot. 

Miért haragszik Akhilleusz? Jogos-e a haragja? Milyen következményekkel jár ez a harag a görögökre, sőt, magára Akhilleuszra? Kiderül a posztból…

Fogadjátok sok lájkkal! 🙂

 

Az Iliászt olvasni az irodalom egyik legnagyobb kalandja. Miért is? Mert semmi nincs benne, amiről azt gondolod, hogy ott kéne lennie. És mégis minden benne van, ami számít: a legnagyobb kaland, a trójai háború.

A háború tizedik évében csöppenünk bele a történetbe, és természetes, hogy mindent tudunk, ami ezelőtt történt. Ez (is) Homérosz nagysága, hogy annyira természetes és mégis, amit a szemünk elé tár, az minden csak nem magától értetődő: az isteni lényeg az emberben.

Tíz éve tart a háború, görögök a trójaiak ellen, végül is görög görög ellen harcol. És gyakorlatilag ebben a tíz évben nem történt semmi – nem dőlt el a csata, egyik fél sem bizonyult erősebbnek a másiknál. De miért?

Hiszen itt van Akhilleusz, aki már az eposz olvasása előtt is hatalmas, isteni, rettenthetetlen és legendás hős, minden harcos eszményképe és évezredek ideálja; és itt van Hektór, a szelíd állat, aki jó fia az apjának, szerető férje a feleségének, gondos apja a gyermekének, és közben Trója védelmezője, a kulcs, a szent totem, az egyetlen, aki képes megvédeni a várost.

Mégis, itt vagyunk tíz éve, és semmi nem történt

. Mintha az istenek sem akarnák, hogy véget érjen a háború.

Ám Homérosz nem véletlenül csap ekkor a húrok közé, mert itt és most, ezen a ponton történik valami. Valami fontos, ami megváltoztatja a történet menetét és megváltoztatja a világot is, melyben élünk.

Homérosz, aki talán nem is létezett, mert még a gondolatra is irigyek vagyunk, hogy valaki olyat alkotott, amit ember soha többé nem tudott megismételni, ez a Homérosz az első szóval mintegy kést döf a trójai háború fehér húsába, és ez az egyetlen szó vérvörös patakként folyik végig a történeten: HARAG.

„Haragot, istennő zengd Péleidész Akhileuszét,

vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak,”

Ez a harag Akhilleusz haragja. Akhilleusz az egész történet középpontja, az ő világa, az ő szemével látunk és érzünk mindent, az ő háborúját vívjuk meg.

Akhilleusz úgy érkezett Trójába, hogy belőle bizony hős lesz, rá az örök hírnév, a halhatatlanság vár.

És mégis, a hősök élete sem könnyű: nem lehet csak úgy végigmenni az úton. Akhilleusz haragja adja meg az irányt a történéseknek. És amíg azt hisszük, hogy a háború az istenek játéka, akik úgy játszanak az emberekkel, mint az ólomkatonákkal, a háború egyetlen ember belső világa.

Akhilleusz emberként érkezik Trójába, bár nyilván, a Thétisztől kapott sebezhetetlensége, mely a sarkára nem vonatkozik, azért vakmerőbbé teszi, mint például Odüsszeuszt, aki jobban vigyáz a testi épségére.

Mégis egy embert látunk, egy fiatal férfit, akinek meg kell küzdenie az isteni örökségével és a végzetével.

És ez az isteni öröksége az, ami megkülönbözteti őt a többiektől: Akhilleusz életében is isteni. Isteni benne a haragja is, ahogyan az első mondat, egyetlen mondat kifejezi és leírja azt a pusztító erőt, ami népek sorsát fogja eldönteni.

A harag okát csak később tudjuk meg: dögvész tizedeli a tábort, és Akhilleusz szeretne ennek a végére járni, hogy mi az oka, és gyűlést hív össze.

A posztnak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Az Iliász és az Odüsszeia embereszménye

Embereszmény az Iliászban és az Odüsszeiában

A elemzést Esszina készítette, ha hasznosnak, érdekesnek találtad, kérlek ismerd el a munkáját egy lájkal a bejegyzés alatt! Köszi: Zsiráf

Az írás vázlata:

  • Bevezetés
  • Az arisztokratikus ideológia virágzása és hanyatlása
  • Milyen a két mű főhőse?
  • A két mű felfogása életről és halálról
  • A szerző világképe és a főhős által képviselt emberideál
  • Az új korszak ideológiája
  • A példaadás két útja
  • Az eltérő embereszmény jelentősége

Bevezetés

Az európai irodalom, az egyetemes európai kultúra kezdetét az ógörög irodalom jelenti, hiszen az antik eposzok világ- és emberszemlélete fontos hatást tett a későbbi korok szerzőire.

Talán legnagyobb felfedezésük, hogy minden élőlény közt az ember a leghatalmasabb (ebből az emberközpontúságból fakadóan isteneiket is emberi formában ábrázolták).

A két homéroszi eposz, az Iliász és az Odüsszeia valószínűleg eltérő időpontban keletkezett: a trójai háborút elbeszélő Iliász az i. e. 8. században, a háború utáni időszakban játszódó Odüsszeia viszont, úgy tartják, egy emberöltővel később.

Ennek a feltételezésnek többek között az a tény szolgáltat alapot, hogy a két mű között jelentős világnézeti különbségek vannak: a bennük ábrázolt embereszmény annyira eltér, hogy nem lehetnek ugyanannak a kornak a termései.

Ha összehasonlítjuk a két művet, világossá válik, hogy az Iliász az arisztokrácia hősi világát képviseli, míg az Odüsszeia egy új, demokratikusabb, polgáribb életideált közvetít.

Az arisztokratikus ideológia virágzása és hanyatlása

Abban a korban, amikor az Iliász született, az arisztokrácia abszolút hatalom birtokosa volt, mely azon a meggyőződésen alapult, hogy ők a „legjobbak” (aristoi), vagyis – mivel harcok során, tettekben bizonyították vezetésre való rátermettségüket – családjuk presztízzsel rendelkezik.

Közösségükön belül nemzedékről nemzedékre öröklődött tekintélyük, s szemléletük szerint a nemes származás egyenlő az uralkodás jogával és képességével.

Lovas-harcos előkelőségek lévén a gazdasági és a katonai fölény is a kezükben volt: anyagi erejük miatt ők adták a katonaság legütőképesebb részét, a lovasságot, amellyel szemben a gyalogság szerepe akkor még elenyésző volt.

Tehát sok tényezőnek köszönhetően az arisztokrácia feltétlen hatalommal bírt a köznéppel szemben, s ennek folytán eleinte szokás alapján, később törvény szerint kizárólagos közfunkciók illették meg, vagyis előjogokkal, kiváltságokkal bíró rendként emelkedett ki a köznépből.

Az arisztokrácia szilárd helyzetét, a viszonylagos társadalmi egyensúlyt az segítette elő, hogy az arisztokraták érdekei egybeestek a nép érdekeivel. Hősiességük a közösség érdekeit szolgálta, ezért a közösség mind anyagi, mind erkölcsi elismeréssel adózott nekik: a zsákmány elosztásakor a hősök külön tiszteletajándékot kaptak.

Ez azt is kifejezte, hogy az adott arisztokrata felülemelkedett az átlagos emberi színvonalon, s ezáltal méltó lett arra, hogy híres legyen, s nevét dalokba foglalva örökítsék tovább az utókorra. A hírnév ugyanazt jelentette erkölcsi értelemben, mint a tiszteletajándék anyagi értelemben.

Szintén az arisztokrácia uralmi igényét támasztotta alá a dicső ősöktől való leszármazás, akikhez méltónak kellett lenniük.

De kik voltak ezek a dicső ősök? A mükénéi kor ragyogása és az utána következő „sötét kor” viszonyai olyan kiáltó ellentétben álltak egymással, hogy a mükénéi kor utólag visszanézve megszépült, s a dicső múltat jelentette: példakép és vigasz volt.

Az arisztokrácia korában tehát hittek az emberek abban, hogy létezett egy hőskor, s az akkor élő emberek sokkal különbek voltak a későbbieknél. Ezt a hagyományt a költészet tartotta fenn, s az egész közösség tisztelte az ősöket, a hőskor csodált alakjait.

Aki megközelítette az ősök nagyságát, hősiességét valamilyen tette folytán, ugyanolyan elismerés illette meg, mint az ősöket, így a hírnév döntő jelentőségű volt az arisztokrácia hatalmának szempontjából.

Értékrendjükben olyan súllyal bírt, hogy fontosabb volt az életnél is: a hősi halál a nyirkos és sötét alvilágba való leszállást hozza ugyan, amitől borzadtak, de még mindig inkább választották ezt, mint a dicstelen életet. Uralkodásra való joguknak ugyanis előfeltétele volt, hogy méltók legyenek a dicső ősökhöz.

A hősi epika társadalmi szerepe természetesen az volt, hogy az arisztokrácia kiváltságos helyzetét igazolja: magasztalja a közösség által tisztelt ősöket, bizonyítsa a mai hősök tőlük való leszármazását, és példaképet állítson az arisztokrácia elé. Ezt a feladatot az epika addig tudta ellátni, amíg a nép és az arisztokrácia érdekei egybeestek.

Igen ám, de amikor a társadalom fejlődése folytán bekövetkezett egy szakadás, s az arisztokrácia és a nép érdekei már nemcsak eltértek egymástól, hanem szemben is álltak egymással, akkor ez a két társadalmi réteg távolodni kezdett és értéknek is már más dolgokat tekintett.

A hősi ideológia tehát már csak az arisztokrácia szemében érték, már nem tudja betölteni korábbi társadalmi funkcióját, s egy átmeneti kor következik, egy korszakhatár: az i. e. 8. század.

Ebben az átmeneti korban, a régi és az új eszmények határán születtek Homérosz eposzai.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




A trójai faló története

A trójai faló története

Ha megkérdezünk 10 „utca emberét”, hogy mit tud az Iliászról, akkor heten a görögök falovas cselét fogják kiemelni. A maradék háromból ketten közlik, hogy Brad Pitt, a harmadik meg bután fog nézni és max. kér egy cigit, de ebbe most ne menjünk bele…

Ez azért érdekes, mert a trójai falóról mindenki hallott már, és annak ellenére kapcsolják az Iliászhoz, hogy abban nincs konkrét leírás a falóról és a görögök cseléről.

Az Iliász története ugyanis – bár Trója ostromát írja le – még a görög győzelem előtt befejeződik azzal, hogy Akhilleusz kiadja Hektór holttestét az apjának, Priamosz trójai királynak.

Az Iliász cselekménye tehát a falovas csel előtt játszódik, a történetben csak néhány utalás van a görögök majdani győzelmére, amit a falónak köszönhetnek.

A Homérosznak tulajdonított másik nagy eposz, az Odüsszeia pedig már bőven a görögök Trója felett aratott győzelme után játszódik. Viszont ebben a műben már van két komolyabb utalás is a falóra.

Az egyik a negyedik énekben található, amikor Szép Heléna elmeséli a látogatóba érkezett Télemakhosznak, Odüsszeusz fiának, hogy a trójai ostrom alatt neki, mármint Szép Helénának is volt köze a görögökhöz.

Egyszer akkor, amikor Odüsszeusz kilopta a várból a Palladiont (erről később még lesz szó), egyszer pedig akkor, amikor a trójaiak már bevontatták a falovat a várba, és Szép Heléna majdnem leleplezte a ló belsejében ücsörgő Odüsszeuszéket (erről is).

A másik utalás pedig a nyolcadik énekben van, amikor Odüsszeusz Alkinoosznál időzik és az ottani dalnok, Démodokosz énekli meg a történetnek azt a részét, amikor a trójaiak bevontatják a falovat a várba.

Tehát a trójai faló legendáját mindenki ismeri, csak éppen azt nem tudják, hogy honnan ismerik. Ahhoz, hogy megfelelő forrást is találjunk a történethez, Vergilius Aeneisét kell kézbe vennünk, aminek második énekében egészen korrekt leírást találunk a falóról.

Lássuk akkor kicsit részletesebben ezt a falovas dolgot.

Tudjuk, hogy a görögök 10 évig ostromolták Tróját. Más kérdés, hogy ezt valószínűleg rosszul tudjuk, nem maga az ostrom tartott 10 évig, hanem a trójai hadjárat.

Vagyis az Agamemnón vezérlete alatt egyesült görög seregek 9 évig Trója szövetségi rendszerét és hátországát zargatták és csak a 10. évben fordultak Trója városa ellen.

Ettől azonban még nem volt könnyebb dolguk, Trója ostroma kemény diónak bizonyult. Eleinte nem is bírtak vele a görögök, tehát kénytelenek voltak cselhez folyamodni. Ez a csel lett a faló.

A faló ötlete Odüsszeusz fejéből pattant ki, de ne szaladjunk ennyire előre, ugyanis a trójaiak birtokában volt valami, ami bevehetetlenné tette Trója várát/városát, legalábbis addig, amíg a trójaiak birtokolták.

Ez a valami pedig az Odüsszeia negyedik énekében is előkerülő Palladión volt.

A Palladión egy Pallasz Athénét ábrázoló szobor, amely az istennőt az egyik kezében lándzsával, a másikban pedig orsóval ábrázolja. A trójaiak hittek abban, hogy amíg a Palladión náluk van, addig a városuk bevehetetlen.

A trójai faló történetének még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Akhilleusz pajzsa

Akhilleusz pajzsát az Iliász 18. énekében Héphaisztosz, a kovácsisten készíti Akhilleusz anyjának, Thetisznek a kérésére.

Előzmények – Miért kell pajzs Akhilleusznak?

Nyilván azért, mert nincs neki…

Komolyra fordítva a szót, Akhilleusz pajzsának elkészítése tulajdonképpen az Iliász alapkonfliktusának következménye.

Az Iliász alapkonfliktusa pedig az Akhilleusz és Agamemnón között elmérgesedő vita.

A vita tárgya Akhilleusznak a trójai hadjárat során korábban szerzett zsákmányrésze, amit Agamemnón elvesz tőle, köztük a csodaszép rabszolgalányt, Brízéiszt.

Válaszul Akhilleusz megsértődik és kijelenti, hogy addig nem hajlandó részt venni Trója ostromában, amíg megfelelő kárpótlást nem kap. Agamemnón erre – eleinte – nem hajlandó.

Két erős egyéniség kerül tehát szembe egymással:

  • Agamemnón, Mükéné királya, a Tróját ostromló akháj sereg főparancsnoka. Az ő öccse Meneláosz, akinek felesége, Szép Heléna elrablása miatt robbant ki a trójai háború.
  • Akhilleusz, a félisten, a halandó Péleusz és az istennő Thetisz fia, a mürmidonok vezére, az akháj sereg egyik vezéregyénisége, a legbátrabb, legerősebb, legjobb, legszebb, vagyis úgy általában leg-leg-leg harcosa.

A két büszke katona közötti konfliktus miatt természetesen az akháj-görög sereg halandó tagjai szívnak a legnagyobbat, hiszen a trójai védelem, Hektórral az élen, jóval bátrabban harcol, tudva, hogy az akhájok legnagyobb harcosa a sátrában durcizik.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a történet során később, amikor az akhájok már-már kritikus veszteségeket szenvednek a trójaiaktól, akkor Agamemnón hajlandó lenne kárpótlást fizetni Akhilleusznak annak érdekében, hogy az végre harcoljon.

Akhilleusz azonban képtelen felülemelkedni sértettségén, azt akarja, hogy Agamemnón sértése miatt az egész akháj sereg bűnhődjön. Kijelenti, hogy majd csak akkor fog újra beszállni a csatába, amikor a trójaiak már a tengerparton álló akháj hajókat fenyegetik, és az akhájok egy embereként könyörögnek neki.

Az pedig, hogy Akhilleusz nem hajlandó harcolni, nem csak Akhilleusz személye miatt fontos – bár az sem elhanyagolható –, hanem mert így nem vesz részt a csatában Akhilleusz 2500 harcedzett mürmidonja sem, akik egyébként háborúkat képesek eldönteni.

A helyzet később annyit változik, hogy bár Akhilleusz továbbra sem hajlandó harcolni, de abba beleegyezik, hogy kedves barátja és harcostársa, Patroklosz az ő – mármint Akhilleusz – fegyvereivel, páncéljával és pajzsával harcba vezesse a mürmidonokat.

Patroklosz és a 2500 mürmidon beszállása a harcokba ideiglenesen felborítja az addigi erőviszonyokat, hiszen a trójaiak a páncél és a pajzs miatt azt hiszik, hogy maga Akhilleusz tért vissza a csatába.

Patroklosz azonban elköveti azt a hibát, hogy elragadja a harc heve. Nem hallgat Akhilleusz parancsára, aki kifejezetten megtiltotta neki, hogy a trójai várat is megostromolja. Csak annyi lenne a feladata, hogy a görög hajókat túlságosan fenyegető trójaiakat kissé hátrébb vesse.

Patroklosz viszont egészen a trójai várig veri vissza az ellenséget, sőt, még a várfalra is felmászik.

Ezt azonban nem csak Akhilleusz parancsa tiltja, de az istenek terveiben sem szerepelt. Patrokloszt személyesen Apollón veti vissza a várfalról, nem sokkal később pedig előbb Euphorbosz hátba szúrja, majd az érkező Hektór ágyékon döfi.

Patroklosz testét ugyan az akhájok heves harcok és óriási veszteségek árán ki tudják menteni a csatatérről, de előtte még Hektór kifosztja a hullát. Megszerzi, és magára veszi Akhilleusz páncélját és pajzsát.

Patroklosz halála fordulópont Akhilleusz csatához való hozzáállásában. Innentől feledi a sértettségét, a kárpótlást, csak a bosszú élteti, gyilkolni akar.

Anyja, Thetisz pedig megígéri, hogy új páncélt és pajzsot készíttet neki.

Így kerül a 18. énekben Thetisz Héphaisztosz, a kovácsisten palotájába, aki elkészíti Akhilleusznak a pajzsot.

Csak, hogy tisztán lássunk: Patroklosz Akhilleusz páncéljában és pajzsában harcolt, de a fegyvereivel nem, mert Akhilleusz lándzsáját földi halandó nem bírja megemelni. Vagyis Hektór csak Akhilleusz páncélját és pajzsát szerzi meg, a fegyvereit nem, éppen ezért Héphaisztosz is csak páncélt és pajzsot készít Akhilleusznak, fegyvert nem. Csak mondom.

A bejegyzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Briareusz, a százkarú története

Az Iliász első énekében van egy jelenet, amikor Thetisz (Akhilleusz anyja) Zeusznak könyörög segítségért, pontosabban bosszúért, amiért Agamemnón megsértette Akhilleuszt.

Mivel Zeusz elsőre nem áll kötélnek, ezért Thetisz megemlíti az istenek lázadását Zeusz ellen, amikor Thetisz a főisten érdekében segítségül hívta Briareuszt, a százkarút.

Thetiszről bővebben olvashatsz A trójai háború kirobbanásának oka, Erisz aranyalmájának története című posztban.

Miután Homérosz az előzményeket nem fejti ki bővebben, ellenben maga a sztori elég izgalmas, gondoltam megér egy posztot.

Következzék tehát a százkarú és ötvenfejű hekatonkheirek története. Készüljetek, lesznek érdekes dolgok: tengerbe dobott hímvesszőtől, Aphrodité születésén át, a vércseppekből életre kelő Fúriákig!

Nézzük.

Ahhoz, hogy megértsük Briareusz történetét kissé vissza kell nyúlnunk a görög mitológiában. A százkarú Briareusz ugyanis Uranosznak és Gaiának, vagyis az ég és a föld istenének fia, két testvérével, Kottosszal és Gügésszel együtt.

Hármukat (Briareusz, Kottosz és Gügész) szokás összefoglalóan hekatonheireknek, azaz szárkarúaknak, vagy százkezűeknek is nevezni (hekaton= száz, kheir=kar)

A százkezűek a Titánok és a Küklopszok testvérei, százkarú, ötvenfejű szörnyek, akiket apjuk, Uranosz annyira csúnyának talált, hogy a Tartaroszba dobta őket, a Küklopszokkal együtt. A történet egy másik olvasatában azonban Uranosznak nem feltétlenül a kinézetükkel, sokkal inkább erejükkel és nagyságukkal volt baja, vagyis féltette tőlük a hatalmát, ezért kerültek a Tartaroszba.

A Tartarosz a halál utáni bűnhődés, az örökös kín helye, feneketlen mélység, ahova soha nem hatol be a napsugár. Hésziodosz szerint az égből ledobott bronz üllő kilenc napig zuhan, amíg eléri a földet, majd onnan további kilenc napig, amíg a Tartaroszba ér. Vagyis nem volt kellemes hely.

Elméletileg tehát sima megelőzésről van szó, Uranosz még azelőtt kivonja a forgalomból a túlságosan nagy erejű (és csúnya) Hekatonheireket, mielőtt azok esetleg veszélyeztethetnék hatalmát.

A probléma azonban ezzel nem lett elrendezve, ugyanos bár Uranosz megszabadult lehetséges vetélytársaitól, de szembekerült a feleségével, Gaiával.

Gaia ugyanis kezdi elunni, hogy Uranosz folyton teherbe ejti, de a megszületett gyermekeit (a három küklopszot és a három százkarút) aztán a Tartaroszba dobja.

Nem tudni milyen megfontolás alapján, de Gaia arra jut, hogy férje bizonyára jobb belátásra fog térni, ha megfosztja a férfiasságától, azaz kasztrálja…

Gaia megosztja ezt a nagyszerű ötletét fiaival, a Titánokkal is. Emlékezzünk rá, a Titánok, a Küklopszok és a Hekatonheirek testvérei. Közülük azonban akkoriban csak a Titánok voltak szabadok, a Százkarúak és a Küklopszok a Tartarosz mélyén ücsörögtek.

A Titánokról, pontosabban Titánokról és Titaniszokról, merthogy lányok is vannak közöttük, annyit kell tudni, hogy őket szokás az istenek második nemzedékének nevezni. Az első nemzedék ugye Uranosz és Gaia.

A posztnak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!