Gárdonyi Géza – A láthatatlan ember – 33-65. fejezet – Olvasónapló

42. fejezet

A hun sereg vonul vissza a hatalmas katalauni síkságra. Út közben minden olyan várost elpusztítanak, ami nincs fallal körülvéve.

Érdekes eset történik azonban Troa városánál. A város püspöke megüzeni, hogy beszélni akar Attilával. A hunok ismerik már ezt, mindig ugyanaz a történet: egy erődített város soha nem akarja megadni magát, mindig feltételeket szabnak, biztosítékot kérnek, hogy Attila nem rombolja földig a várost.

Attila meg is szokta ezt ígérni, cserébe viszont azt kéri, hogy a város három legelőkelőbb embere költözzön családostól a hunokhoz. Ezt persze a városiak nem akarják, így inkább bezárkóznak és megpróbálják megvédeni a városukat a hunok elől. Persze soha nem sikerül.

Most azonban Troa püspöke egész más hangot üt meg:

„Fölemelte a fejét, némán bámult Atillára. Egyszerre, mint valami rémségre, rákiált latinul:
– Ki vagy te, aki trónokat döntesz te, országokat dúlsz el, népeket igázol? Honnan van ez a hatalmad? Ki bízta rád, hogy a világot fölforgassad? Ki vagy?
A lélegzet is elállott bennünk.
S még inkább eldöbbenek, mikor hallom, hogy Atilla latinul felel.
A mellére csap és felel, mintha kürt szólalna meg:
– Ego sum Atilla, flagellum Dei. (Átilla vagyok, Isten ostora.)
Csak akkor hallottam, hogy Atilla ért latinul is.
– No, ha így van – feleli síró szemmel az öreg püspök -, ha téged az Isten küldött, akkor nem tehetek ellened semmit. Jer, és végezd el rajtunk is a munkádat.”
 

Attilát meghatja az öregúr naivsága, elrendeli, hogy kíméljék meg a várost, a püspöknek viszont meghagyja, hogy kötelesek minden ételt, italt és gabonát kiadni a hunoknak.

A hun seregben betegség üti fel a fejét.

„Már Orleán alatt láttam, hogy a hadban sok a beteg. Sápadtan, kék foltos szemmel támolygott némelyik. Leült, és vért hányt. Aztán egyszer csak halott jobbra, halott balra; hullt az ember, mint a legyek ősszel. A sereg szaga már különben is irtóztató.”

Hamarosan kiderül: pestis tombol a seregben, hullanak a harcosok. A betegség gyorsan terjed, mivel aki meghal és értékes fegyvere, páncélja, sisakja van, azt gyorsan elveszik tőle. Így terjed a pestis.

Zéta és Csege éppen együtt lovagolnak, amikor egy előttük haladó harcos lefordul a lováról és meghal. Orelánnál zsákmányolt tarajos római rézsisakot visel, ami megtetszik Csegének, magához veszi. Másnap már fejfájásra panaszkodik, harmadnak elered az orra vére, ötödnap megjelennek a daganatok a hóna alatt. Pestises, menthetetlen.

Zétának azonban még ekkor is a féltékenység és Emő jár a fejében:

„- Csege – mondottam a karját megszorítva -, ne menj hazugsággal a másvilágra: mondd meg nekem, hogy amit Emőkéről fecsegtél, hazugság volt. Te nem beszéltél vele soha! Nekem az nem kerülte volna el a figyelmemet. Mondd meg igaz lelkedre, hogy hazudtál.
És a szemébe néztem.
Nem felelt.
A szeme már akkor üvegesedett. Homlokát verejték lepte el. Ujjai görcsösen horgolódtak a fűbe. Egyre nehezebben lélegzett… Még egyszer rám nyitotta a szemét: a tekintete kérdő és csodálkozó volt.
De nem szólt többé semmit, csak úgy maradt, reám fagyó halotti nézésben.”
 

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!