Gárdonyi Géza – A láthatatlan ember – 33-65. fejezet – Olvasónapló

52. fejezet

Zéta tehát fertőző beteg, most már mindenki nagy ívben kikerüli, inni sem adnak neki. Nemsokára a sebesülteket szekerekre rakják és beszállítják a táborba, de Zétát otthagyják a patakparton a hullák között, hiszen úgy sincs sok ideje már hátra.

Beesteledik, Zéta teljesen összeomlik és pokoli szomjúság gyötri. Hirtelen ráeszmél, hogy valami nyomja a derekát, hamarosan az is kiderül, hogy az a boros tömlő az, amit a csata előtti este akasztott az övére. Harc közben teljesen elfeledkezett róla.

„A fogammal téptem ki a dugót, s ittam. Ittam mohón, végtelen ivással. És ittam és ittam. Az a savanyú, méregerős bor, vagy inkább ecet, éreztem, hogyan járja át minden eremet, inamat. Ittam, egész testemmel ittam. Minden porcikám, testemnek minden molekulája itta, szívta a bort. Csontomba, velőmbe belement, beleomlott, eloszlott bennem, mint spongyában a víz. Mind megittam az utolsó cseppig.
S nyomban elaludtam.”

Arra ébred, hogy szakad az eső, nem tudja mennyit aludt, lehet, hogy több napot is. Az eső a csatatérről a patakba mossa a hullákat, vért, törött fegyvereket és megárasztja a kis patakocskát.

A víz hamarosan Zéta térdéig, majd melléig ér, de a lába miatt nem tud mozdulni. Hamarosan látja, hogy a megáradt patak egy híd maradványait hozza, belekapaszkodik, és úgy sodródik tovább.

Zéta egész nap a véres vízben sodródik, látja, hogy a hun sereg már elvonult, csak a tábortüzek nyomai látszanak.

Estére Zétát már messzire sodorja a víz, amikor embereket lát meg parton, akik a vízben úszó törött lándzsákat, sisakokat, fegyvereket próbálják kihalászni. Partra húzzák Zétát is.

„Végre egy papot pillantok meg közöttük.
Annak nyöszörgök latinul:
– Reverendissime domine! Én Lupusz püspöknek a rabja vagyok.
Aztán nem tudom, ami történt velem.”
 

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!