Gárdonyi Géza – A láthatatlan ember – 33-65. fejezet – Olvasónapló

65. fejezet

Zéta visszamegy a városba, ahol minden gyászba borult, minden feketében van. Az emberek között elfojtott feszültség érződik, senki sem tudja, mi lesz most, ki fogja örökölni, vagy magához ragadni a hatalmat.

Zétát azonban nem ez érdekli, ő Emőt keresi. Egyszercsak meghallja az egyik táltos szomorú énekét.

„Tetemeit tettük hármas koporsóba.
Így vittük föld alá, föld alá, víz alá.
Íjak húrja pendül; nyílvesszők suhognak:
hű szolgáid ottan körüléd borulnak.”

Zéta először nem akarja elhinni azt, amit a verssorok sugalnak.

„Széttekintek. Szabolcs áll mellettem. Karon ragadom.
– Mit beszél ez a szolgákról? – hörgöm szinte fuldokolva.
Meghökken. A szemét mereszti rám.
– Nem voltál ott?
– Nem.
– Hogyan lehet az?
– Parancsolatra. Mit beszél ez a lantos? Nem értem.
– A szolgákat énekli. Hát nem tudod, hogy lenyilazták minden kedves szolgáját? De hát te…
– Akik a gyászi zsákban voltak?!
– Azokat is.
Csak eltántorodtam, mint akit ólmos fütykössel sújtanak fejbe.”
 

Zétának tehát aznap, mivel Attila kedves szolgája volt, meg kellett volna halnia Attila sírjánál. Zétának erről fogalma sem volt. Emő viszont pontosan tudta és tudatosan választotta a halált a szeretett férfi sírjánál. Ha már nem lehetett az életben együtt vele, együtt akart lenni a halálban.

Zéta számára minden összeomlott, elvesztette a felszabadulás reményét és azt a lányt is, aki miatt minden nehézséget és szenvedést vállalt az elmúlt években.

Zéta arra tér magához, hogy Dzsidzsia szólongatja.

„- Zéta!
Fölemelem a fejemet: Dzsidzsia áll mellettem. Sápadt és szomorú.
– Menekülj – rebegi -, menekülj! A városban irtózatos a vérengzés.
Akkor eszmélkedek csak, hogy a távolból régóta hallatszó morajlás olyan harci zaj, aminőt a katalauni mezőn hallottam.
– A nép két pártra szakadt! – rebegi tovább Dzsidzsia. – Egymást öli a hun. A paloták körül. Menekülj! Ebből a pokolból!…”

Kitört a harc a hatalomért.

És akkor, abban a pillanatban Zéta végre felismeri Dzsidzsia igazi értékét.

„Te áldott lélek, te női testben járó égi angyal! Mindig mellettem lengett a te szárnyad, s mégis csak akkor, abban a pillanatban nyílt reád a szemem. Nem te voltál-e mindenkor az engem szerető, a hű, a miattam szenvedő, a nekem rendelt? És én mégsem láttalak. Az én szemem arra tapadt szüntelenül, aki ott fekszik már titkolt bálványa mellett, átnyilazott szívvel, a Tisza fenekén. Most látom csak őt, most, amikor már nem látom”.
„Fölkeltem, mint az alvajáró, és megfogtam a leány kezét:
– Dzsidzsia.
– Menekülj, Zéta! Menekülj!
– Velem jössz-e?
A feje alázatosan lekókadt:
– Ha megengeded.
Csak egy tekintettel néztem vissza. A város égett. A királyi palota tornya sárgán izzott a bíborszín lángtengerben. Mintha nyugat felől is hajnalodna.

És elindultunk.”

-Vége-

A regény végén érdemes újra elolvasni az előszót!