Gárdonyi Géza – A láthatatlan ember – 33-65. fejezet – Olvasónapló

64. fejezet

Másnap Attilát felravatalozzák és közszemlére teszik, hogy az egész hun nép elbúcsúzhasson tőle.

Közben a hun táltosok azon tanakodnak, hogy hogyan és hova temessék a nagy királyt. Végül megszületik a döntés mindkét kérdésben.

„- Tegyétek őt hármas koporsóba – ez volt a felelet. Az első koporsó legyen arany, mint a napfény, mert ő a hunok napja volt. A második koporsó legyen ezüst, mint amilyen az üstökös csillag szárnya, mert ő a világnak üstökös csillaga volt. A harmadik koporsó legyen acélozott vas, mert ő erős volt, mint az acélozott vas. […]

– A Tisza tele van apró szigettel. Egyik helyen, a keskenyebbik mederből térítsétek el a vizet. Ott ássátok meg a sírt mélyen, és szélesítsétek meg a medret, hogy az legyen a nagyobbik. Azután ha el van temetve a király, bocsássátok vissza a vizet. Idő múltával gyöngül az emlékezet, az iszap is belepi a koporsót: senki se tudja majd, hol van Atilla eltemetve.”

Zétát meglátogatja Dzsidzsia és kétségbeesetten kéri, hogy Zéta ne menjen el a temetésre. Kérését éjszaka látott álmával indokolja.

„- Az éjjel borzasztó álmom volt. Azt álmodtam, hogy Átilla lóháton száll a felhők között egy kis csapat emberrel: véres lovak és véres emberek… Te is köztük voltál.”

Zéta persze nem hisz neki, de Dzsidzsia tovább könyörög.

„- Ne menj el, Zéta! Ne menj el! Ezt az egyet kérem csak tőled. Valamikor azt gondoltam, kérhetek többet is. Nyájas voltál hozzám és kedves, és egyszer én egy rózsát dobtam le neked az ablakból. Fölvetted a rózsát és megcsókoltad. Azt gondoltam: az én szívem az a rózsa…
A vér a fejembe futott:
– Te adtad azt a rózsát?
– Haragszol érte? Rosszat tettem vele? Nem akartam. Bocsáss meg. Utadban többé nem leszek. De ne menj el a temetésre.
Az első gondolatom az volt, hogy felrúgom, meggázolom, vagy nem tudom, mit csinálok vele. De míg a meglepődés elnehezített, lefogta a kezemet egy csillapító gondolat is. Ostoba leány! Mit tudja ez, hogy mit cselekedett?
– Nyugodj meg – feleltem -, én is álmodtam valamit. Az én álmom jobb a tiednél és bizonyára okosabb is.
S otthagytam.”
 

A rózsát tehát nem Emő dobta Zétának, hanem Dzsidzsia, aki már akkor szerelmes volt a fiúba. Figyeljük meg, hogy Dzsidzsia most gyakorlatilag szerelmet vall a fiúnak, aki ezt észre sem veszi, annyira dühös a rózsa miatt.

Nem sokkal később egy testőr egy listát hoz, aki azon szerepel, nem hagyhatja el a szobáját a temetésig. Köztük van Zéta is. Hamarosan újabb üzenet érkezik.

„Egy órával később Ména-Ságh lépett be a szobánkba. Két táltos-szolga jött utána. Az egyik ruhafélét hozott, a másik fáklyákat.
– Emberek – rendelkezett zordonan -, a temetésre majd öltsétek föl ezt a gyászzsákot. A lovak mellett mentek majd sorjában. Zéta, te vezeted őket. Mikor a koporsót levisszük a szekérről a Tisza fenekére, az én kürtöm szavára valamennyien köréje borultok, akik ebbe a ruhába vagytok öltözve. S úgy maradtok, míg csak a gyászének el nem végződik.
– Amint parancsolod, uram.
Elmegy.
Nézzük a ruhát: vékony fekete posztóból varrott zsák, kinek sarkáig érő, kinek félszárig. De bő. Csupán a két karnak és a két szemnek van rajta lyuk.”
 

Zétánál nagy a forgalom, hamarosan újabb látogatója érkezik.

„Alig lép el Ména-Ságh, egy gyászruhába öltözött nő jelenik meg az ajtóban. Fölveti a fekete fátyolt: Emőke.
– Zéta – mondja rekedten, halkan -, látom, már megvan a gyászruhád.
– Éppen most hozták.
– Kéréssel jöttem. Tudom, hogy mindent megteszel, amire kérlek. Amikor útnak indítanak, öltözz föl, de maradj vissza kissé. Várd meg, míg a társaid kimennek. Várj, míg ide nem jövök. – S fölemelte az ujját. Még halkabban susogta: – Míg ide nem jövök.”
 

Zéta nem érti, Emő miért akar cserélni vele, de természetesen úgy tesz, ahogy Emő kívánja. Ekkor még nem sejti, hogy ezzel Emő az életét mentette meg.

Délután négy órakor megkezdődik Attila gyászszertartása. Zéta úgy tesz, ahogy Emő kérte, lemarad társaitól. Ekkor Emő lép be és arra kéri Zétát, hogy cseréljenek ruhát, vagyis Emő akarja felvenni a fekete zsákruhát.

Zéta nem érti, hogy miért, de engedelmeskedik a lánynak. Emő ezután csatlakozik a többi fekete ruhás rabszolgához.

Zéta még sokáig gondolkodik Emő tettén, majd ő is csatlakozik a gyászolókhoz.

Attila hármas koporsóját több százezer ember kíséri a sírhoz, hatalmas a tömeg. Zéta ezért ügy dönt, hogy nem megy el a sírig, hiszen azt úgysem láthatná a sok ember miatt. Egy öreg nyárfa alatt állva inkább megvárja, amíg Emőék visszajönnek.

Lezajlik a temetés, Attila koporsóját a Tisza medrébe temetik, majd újra ráeresztik a folyót. A gyászolók szétszélednek, de Zéta nem látja visszafelé jönni a fekete ruhás alakokat.

Hallja viszont, ahogy a hun főurak egymás között vitatkoznak, Attila melyik fiát illeti a kard, azaz a hatalom.

„S hallok erősebb hangokat, mint amilyenek eddig hallatszottak: veszekednek, disputálnak.
– A kard Aladárt illeti!
– Csabát jelölte ki még életében!
– Csaba gyerök még! A hun népet gyerökre bízni nem lehet!
– Ott a fővezér!
S a szóváltás egyre ingerültebb. Százan és ezren csak ezt beszélik.”
 

Ezek a mondatok előre vetítik a súlyos hatalmi harcot és a polgárháborút, ami Attila halált követi, és ami majd a hun birodalom széteséséhez vezet.

„Aztán egyszer csak vége ritkul a népnek.
Már eléje megyek mindenkinek, aki gyalog jön, s egyez valamennyire Emőkével.
Hiába: nem jön. Bizonyosan levetették a zsákruhát, rádobták a sírra a koszorúk és fáklyák közé, s Emőke a királynékhoz csatlakozott.”
 

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!