Gárdonyi Géza – A láthatatlan ember – 33-65. fejezet – Olvasónapló

37. fejezet

Másnap reggel Kászon, Attila kürtöse megfújja a palota tetejéről a kürtjét, ez a jel az indulásra. Csáth és emberei is készen állnak a háborúra.

Zéta kap Csáthtól két kardot, egy lándzsát, egy íjat és egy harci köntöst. Mindenki jó jelnek tekinti, hogy a sereg derült időben indul útnak, de Csáthnak rossz érzése van. Éjszaka azt álmodta, hogy elpattant a hordója abroncsa.

Amíg Csáth a feleségétől búcsúzkodik, Zéta és Emő kettesben maradnak.

„- Ha visszatérek – rebegtem halkan -, s olyan méltóságba jutok, mint Szabad-Görög, remélhetem-e…, hogy szívesen beszélsz velem?
Hallgatva nézett az arcomba. A szeme szomorú volt.
– Ha visszatérsz is – felelte aztán -, ígérni nem ígérhetek semmit, Zéta. Jó fiú vagy, de ebben az órában oly messze állsz tőlem…, és mindig és örökkön messze állsz tőlem… De ha nem térsz vissza…, ha nem térsz vissza…
– Meghalok érted, s nincs tovább.
– Lehet – mondta elgondolkodva, s hozzám lépett. – Megcsókolhatod az arcomat.”
 

Zéta tehát megcsókolhatja Emőt, de a következő percben már belép Csáth a szobába.

„A szomszéd szobában megint hallatszottak Csáth izmos lépései. Szétváltunk. Emőke a haján igazított. A szeme nyugodt volt, mint a tengerszem.
Hát nem láthatatlan az ember?”
 

Zéta még az előző jelenet hatása alatt áll, amikor a kapuban a kis Dzsidzsia ugrik a nyakába, hogy elbúcsúzzon tőle.

„- Isten óvjon meg! Az ég angyalai védjenek!
No iszen, máskor majd meg is legyintettem volna; de akkor csak elnyeltem a bosszúságomat.”

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!