Goethe – Faust – I. rész – Olvasónapló

Első jelenet – Éjszaka

Főbb szereplők Időpont Helyszín
Faust
Földszellem
Wagner
Angyalok kara
Tanítványok kara
„Éjszaka”
Húsvét vasárnap éjszakája
„Magas boltozatú, keskeny gótikus szoba”
Faust dolgozószobája

Az olvasónaplóhoz ajánlott bejegyzés:

Létezett-e Faust? – Történelmi háttér

Az első jelenet rögtön az idős Faust első nagy monológjával indít. Faust el van keseredve, úgy gondolja, hogy már mindent megtanult, ami emberileg lehetséges, mégsem érzi azt, hogy bármit is tudna.

Immár tíz éve viseli a magiszteri címet és tanítja a diákokat, de mégis elégedetlen életével és tudásával is.

A magiszter a mai doktori címnél némileg alacsonyabb fokozatot jelentett a korszakban.

Úgy gondolja, hogy bár mindent megtanult, amit lehetett, ezzel mégsem érte el semmit, semmit sem tud, ráadásul a nagy tanulásnak sem erkölcsi, sem anyagi haszna nem lett.

„Aztán meg se pénz, se vagyon,

se hír, se földi hatalom[…]”

Éjjel-nappal a dolgozószobájában ül poros könyvek, egészségtelen körülmények, lombikok között, tanul és olvas, mégsem jut vele semmire.

Mivel úgy gondolja, hogy elért a természettudományok megismerhetőségének határára, de mégsem találta meg azt, amit keresett, ezért a mágia felé fordul.

Kinyitja Nostradamus Jóslatok (Próféciák) című művét a Makrokozmosz jelénél.

Először megörül a jelképnek, mert úgy gondolja, hogy a Makrokozmosz jele a természet és a szellemek világának egészét, összekapcsolódását jelképezi.

„Hogy átsző mindent az egész!

Egyik a másban hat s tenyész!”

Gyorsan felismeri azonban, hogy ő ezt az egészet nem ismerheti meg, még mindig kevés a tudása ahhoz, hogy felfogja a Makrokozmoszt, azaz a Világmindenséget:

„Mily színjáték! De jaj, az, semmi más!

Hol kaplak el, Természet, óriás?”

Dühösen továbblapoz a könyvben, és eljut a Földszellem jelképéhez. Ez a jelkép megint fellelkesíti, közelebb érzi magához a Földszellemet, mint a Makrokozmoszt.

Sőt, a jelképhez tartozó varázsigével meg is idézi a szellemet, ami meg is jelenik!

A baj csak az, hogy egy szörnyű kinézetű szellemalak jelenik meg, aminek a látványát Faust nem bírja elviselni, kénytelen elfordulni, mire a szellem gúnyolni kezdi:

„Repesve vágytál látni engem,

hallani hangom, nézni arcomat,

rám esdeklésed hatva hat,

hát itt vagyok! – Emberfeletti ember,

miért vacogsz tehát?”

Faust magyarázkodni próbál, kijelenti, hogy egynek érzi magát a Földszellemmel, azaz hozzá hasonlónak szeretné képzelni magát, mind tudásban, mind nagyságban.

A földszellem azonban kiábrándítja és eltűnik:

„Azzal vagy egy, kit megragadsz,

velem nem!”

Faust erre megint összeomlik. A Makrokozmoszt nem tudja felfogni, megérteni, a Földszellem pedig nem hajlandó foglakozni vele, nem ismeri el, hogy tudásban Faust egyenlő lenne vele.

„Nem vele?

Kivel?

Isten képmása, én, én:

s még veled sem egy!”

Álljunk meg egy kicsit értelmezni, mielőtt rögtön a történet elején elveszítjük a fonalat!

Faust a középkor végének általános nézőpontját képviseli: érzi, hogy válságban van a körülötte lévő világ, az addigi tudományos eredmények már nem elegendőek ahhoz, hogy a gyorsulóban lévő világot, fejlődést megértse, megmagyarázza.

Faust eljutotta a kor tudományának határára, mindent megtanult, amit lehetett, de az őt izgató nagy kérdésekre nem kapott választ, de azt sem tudja, hogy merre és milyen formában kéne tovább kutatnia a válaszokért.

Hiába tanult olyan sok évig, olyan sok mindent, nem érzi azt, hogy bármit is tudna. Ezt szokás a korszak „nem hasznos” (haszontalan) tudásának nevezni.

Faust sok mindent tud, többet, mint bármelyik átlagember, de tudása mégsem elegendő ahhoz, hogy az őt kínzó nagy kérdéseket megválaszolja. A meglévő tudása nem elegendő (haszontalan) ahhoz, hogy megválaszolja a világot, a világmindenséget, a kozmoszt, az embert, az istent mozgató nagy kérdéseket.

Mivel a tudományban nem talál válaszokat, azért fordul a mágiához, és Nostradamushoz. Kétségbeesett próbálkozás ez, azt jelképezi, hogy Faust tudásszomja végtelen, és bármit megtenne, akár a lelkét is eladná (el is fogja majd később), csak hogy válaszokat kapjon.

A baj csak az, hogy a mágiában sem talál vigaszt, rájön, hogy a Makrokozmoszt nem képes megérteni, a Földszellem pedig nem hajlandó foglalkozni vele.

A jelenet feszültsége azzal oldódik, hogy kopogtatnak a dolgozószoba ajtaján. Érkezik Wagner, Faust tudós tanítványa.

Faustnak most pont más sem hiányzik, mint a karót nyelt, józan, a tudományban soha nem kételkedő Wagner jelenléte.

Beszélgetésükből kiderül, hogy Wagner éppen az ellentéte Faustnak: őt nem kínozzák olyan kétségek, és kérdések, mint mesterét. Isteníti Faustot, felnéz rá, de neki éppen elég az a tudás, amit a szokásos keretek között el tud sajátítani, sőt, még soknak is tartja:

„Ó jaj, a lét rövid

és hosszú a művészet.

Hányszor eresztem főmet csüggedésnek,

míg az anyaggal küszködik!”

Faustnak van ugyan néhány erőtlen próbálkozása, hogy rámutasson arra, a Wagner által bálványozott és annyira elsajátítani akart tudás mennyire kevés.

Persze Wagnerhez nem jut el a mondanivaló lényege, ezért Faust fáradtan feladja:

„Node immár az éj későre jár,

kérlek, barátom, hagyjuk abba mostan.”

Wagner elhagyja a dolgozószobát, következik Faust újabb monológja.

A monológ során Faust egyre mélyebbre jut, egyre sötétebb gondolatai támadnak. Rájön, hogy milyen hiábavaló volt eddig minden törekvése arra, hogy megszerezze a tökéletes tudást.

Milyen nagyképű volt, amikor megpróbálta magát a Természethez, vagy istenhez hasonlítani, amikor olyan dolgokat akart megismerni, amire esélye sem volt.

„Az istenekhez én, jaj, nem hasonlítok!

Csak féreghez, mely porban vánszorog, […]”

A jelenet mélypontja, amikor Faust pillantása az asztalán lévő, méreggel teli üvegcsére téved. És elhatározza, hogy kiissza a mérget, azaz öngyilkos lesz.

Minden adott ehhez a kétségbeesett lépéshez, alig hajnalodik, Faust a komor, szűk, könyvekkel zsúfolt, egészségtelen dolgozószobájában ül, és baljós gondolatok és felismerések gyötrik.

Már éppen kiinná az üvegcsét, amikor felzendül az Angyalok kara:

„Krisztus feltámadt!

Halandó emberek,

mind örvendezzetek,

lemosta vétketek,

az ősi átkot!

Vagyis már húsvét hétfő van, Jézus feltámadásának ünnepe. Az angyalok kara arra figyelmezteti Faust, hogy hinnie kell, nem szabad eldobnia magától az életet, hiszen Jézus azért halt meg, hogy megmentse az embereket a bűntől!

Faust megérti az Angyalok karának mondanivalóját, bár azt is elismeri, hogy nem hisz:

„Jól hallom bár a Hirt, hitem hozzá hiányzik.

Ó, hit! A csoda legszebb magzatod.

Szivem ama szférákban nem repeshet,

honnét a szent hír idecseng.”

Ennek ellenére az Angyalok kara időben szólalt meg, Faust letesz az öngyilkosságról.

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..