Goethe – Faust – I. rész – Olvasónapló

Ötödik jelenet – Dolgozószoba

Főbb szereplők Időpont Helyszín
Faust
Mefisztó
Egy diák
Nem derül ki Faust dolgozószobája

Az olvasónaplóhoz ajánlott bejegyzés:

Létezett-e Faust? – Történelmi háttér

A hosszú jelenet elején Faust a szobájában dolgozik, amikor ismét meglátogatja Mefisztó, aki városi „ficsúrnak” van öltözve.

„[…] nemes ficsúrnak képiben,

aranyhimes vörös ruhában,

drága nehéz selyem palástban,

kakastollal kalpagomon,

hosszú hegyes tőrt felövezve

jövök hozzád […]”

Az ördög ezúttal is saját törvényei rabja, Faustnak háromszor kell azt mondania, hogy „Szabad!”, mire Mefisztó beléphet a szobába.

Faust komor hangulatban van, azt panaszolja Mefisztónak, hogy milyen unalmas az élete, mennyi lemondással jár, mennyire nem élhet a vágyainak, sőt a végére egész mélyre jut:

„Ezért a lét nekem csak gyötrelem.

Jövel, Halál! Utálom életem.”

Mefisztó válasza azonban higgadt és kijózanító:

„Várt vendég a halál mégsem lehet sosem!”

Kiderül, hogy az ördög még többet tud Faustról, mint az gondolná, hiszen kajánul megjegyzi, hogy bár most a halált kívánja, de húsvétkor mégsem volt elég bátorsága meginni a mérget…

Faust azonban visszavág: lehet, hogy akkor az angyalok karának tiszta hangja eltérítette a szándékától, de ez még nem jelenti azt, hogy szeretné az életet és azokat az alap tulajdonságokat, amik a legtöbb ember életét irányítják: szemfényvesztés, áltatás, öncsalás, nagyravágyás, gazdagság, halhatatlanság iránti vágy.

Mefisztó persze erre olyan tanácsot ad, ami az ördögtől elvárható:

„Vár a világ,

hagyd el a magányt, […]

Hagyd abba búd ajnározását […]”

És az ördög megteszi az ajánlatát is:

„Nagyság én se vagyok, tudjuk,

de ha netán utadon

kísérhetnélek egy életen által,

megfogadom parolával,

s szolgálatodba állok.”

Faust persze erre rögtön kijózanodik, érzi, hogy ez azért nem játék, az ördög semmit sem ajánl ingyen:

„S mit teljesítsek én, ezek fejében?”

Mefisztó először terel, azt mondja, hogy sok idő fog még addig eltelni, de Faust nem hagyja mellébeszélni:

„Nem, nem! Az ödög egoista lény […]

Mondd, mit kívánsz, értelmesen.

Ily szolga ránk merő veszedelem.”

Mefisztó pedig most már egyértelmű ajánlatot tesz:

„Én téged, itt, hiven szolgálni foglak,

csak egyet ints: ugrom, serény leszek,

s ha útjaink, túl, újra összefutnak,

te nékem ugyanezt teszed!”

Bár az ajánlat veszélyes, Faust mégis elgondolkozik rajta és arra jut, hogy pont nem érdekli, hogy mi lesz vele azután, vagyis a halál után, ő ebben az életben akar boldog lenni:

„Örömeim e világból fakadnak”

Mefisztó úgy érzi, hogy sínen vannak:

„Ha így vagyunk, mi akadálya?

Szerződj! És láthatod majd nemsokára

örömmel tudományomat.

S mit kapsz, ember még nem látott olyat.”

Érdekesen módon azonban Faust sokkal rosszabb állapotban van, azaz sokkal kiábrándultabb, mint azt az ördög elsőre gondolta. Nem az a baja ugyanis, hogy szerződnie kell(ene) az ördöggel, hanem abban bizonytalan, hogy mi olyat adhatna neki az ördög, amiért megérné neki a szerződés:

„Szegény ördög, vajon mit adhatsz?”

Faustnak ugyanis nem azok az általános dolgok kellenek (gazdagság, bőség, szerencse, sex), amit szerinte az ördög nyújtani tud.

„Termést mutass, mely szedetlen rohad,

s fákat, melyek kizöldülnek naponta!”

Vagyis Faust összetettebb személyiség, mint az átlag, jelzi, hogy őt nem lehet elbűvölni holmi átlagos dolgokkal, neki különlegességek kellenek.

Mefisztó azonban nem ijed meg:

„Ily alkutól ördög meg nem riad.

Ily kincsekkel szolgálhatok, ma!”

Mefisztónak végül sikerül meggyőznie Faustot, Faust pedig megteszi ajánlatát az örödgnek:

„Ha egyszer így szólnék a perchez:

oly szép vagy, ó maradj, ne menj!

Akkor bátran bilincsbe verhetsz,

akkor pusztulnék szívesen!”

Vagyis abban a percben, ahogy Faust egyszer az életben elégedett, jól érzi magát, és ezt ki is mondja, abban a pillanatban a lelke az ördögé lesz.

Mefisztó még utoljára figyelmezteti Faustot, hogy ő bizony komolyan veszi ezeket a szavakat. De Faust is:

„[…] állom szavam: szolgád vagyok,

tiéd, vagy másé, sose nézem.”

A jelenetnek itt van a csúcspontja, a feszültséget az fogja feloldani, hogy Mefisztó nem elégszik meg Faust adott szavával, hanem ragaszkodik a formaságokhoz:

„De egyet még! – Életre vagy halálra:

szükséges volna pár sorod.”

Szinte már humoros a szituáció: Faust éppen most adta el a lelkét Mefisztónak, de az, mint valami kishivatalnok, írásba akarja foglalni a szerződésüket.

Faust is felfortyan erre egy kicsit, úgy érzi, hogy az ördög a szavahihetőségét vonja kétségbe:

„Mi az, pedáns, írás is kellenék?

Sosem hallád talán a férfiszó hírét?”

Mefeisztó meghunyászkodik, ő is érzi a felemás helyzet komikusságát, de azért ragaszkodik az írásba foglaláshoz:

„Ugyan, mi értelmük megint

e túlontúl heves szavaknak?

Jó lesz akármily kis levél.

Tintád pedig legyen egyetlen cseppnyi vér”

Figyeljük meg, hogy Mefisztó igyekszik elbagatellizálni a dolgot, mintha csak valami jelentéktelen kis papír fecniről lenne szó, holott nagyon is komoly a helyzet: Faust éppen most adja el a lelkét…

A szerződést tehát megkötik, aminek lényege, hogy amíg Faust él, addig Mefisztó minden kívánságát teljesíti, bármi is legyen az. Ha azonban az ördög tud Mefisztónak valami olyat mutatni, amivel Faust elégedett, amikor boldognak rézi magát, abban a percben Faust meghal és lelke az ördögé.

Természetesen mindkét fél úgy gondolja, hogy remek üzletet kötött:

Faust: Csak hegyibe, s ne pipogyásan!

Halhattad már: én nem örömre vágyom!

A mámor kell nejem, a sajgó bujaság,

szép gyűlölet, pezsdítő bosszuság.”

Vagyis Faustnak elege van a tudományból, a száraz tényekből, a tudásból, érzelmeket akar!

Mefisztó is elégedett:

„Csak vesd meg a tudományt meg az észt,

az ember legfőbb erejét!

A hazugság szelleme által

telítődj bűbájjal, varázzsal,

s enyém vagy óhatatlanul.”

A felek megtették ígéreteiket, a szerződés megköttetett, Faust pedig türelmetlen, indulni akar:

„S mimódon kezdjük el?”

Mefisztó szerint az az első lépést, hogy elhagyják Faust unalmas, dohos, szűk dolgozószobáját, és ezzel együtt Faust munkáját is, azaz a tanítást.

Mefisztó megjegyzi, hogy egy diák most is a tornácon várja, hogy beszélhessen Fausttal.

Ehhez tudni kell, hogy a korszakban az olyan egyetemeken, mint ahol Faust is tanít az volt a szokás, hogy a frissen érkezett diákok felkeresik a híres tanárok, bemutatkoznak és tanácsot kérnek a tanulmányaikkal kapcsolatban.

Faustnak most semmi kedve egy diákkal csevegni, egészen más dolgok foglalkoztatják. Mefisztó pedig kihasználja a lehetőséget és ráveszi Faustot, hogy amíg ő összekészíti a holmiját az utazásra, addig adja oda a tógáját és a sapkáját Mefisztónak, aki majd Faustként fogadja a diákot.

Faust tehát kimegy a szobából, érkezik a diák, aki fiatalemberhez méltóan lelkes:

„Esengem pártfogásodat!

A kedv hozott és a lelkesedés,

vérem friss, pénzem se kevés;

jóanyám marasztalt, ámde hiába;

hadd szedjek valamit a koponyámba.”

A diák azonban azt is bevallja, hogy egy kicsit el is van bizonytalanodva, ugyanis az egyetem és az egyetemi élet nem egészen olyan, mint azt elképzelte:

„Szökném is már, hogy őszinte legyek:
e falak itt s ezek a termek
cseppet sem üdítik a lelket.
Szűk és nyomasztó e világ,
szemem zöld foltot, fát se lát,
s a tanteremben s padjainkban
hallás, látás, gondolat illan.”

Tehát a diák naív. A tudásvágy hozta ide, tanulni szeretne, de azért tart attól is, hogy nem egészen azt kapja majd, amit szeretne, vagy amire számít.

Elsősorban abban szeretne tanácsot kérni Fausttól, hogy mit tanuljon. Mefisztó pedig – Faust ruhájában – ad is tanácsot, bár nem feltétlenül olyat, amilyet a diák szeretne. Rámutat ugyanis arra, hogy a tantárgyak többsége mennyire haszontalan:

Logika:

„Fiam, tanácsolom tehát,

próbáld először a logikát.

Itt szellemed majd megtörik,

spanyolcsizmába gyömöszlik.”

Metafizika:

„Aztán előbb akármi másnál,

köss ki fiam a metafizikánál,

hogy mindent milyen megragadj,

mit meg nem tűr az emberagy.”

Jog:

„Öröklődnek jogok s szokások,

mint végtelen kórság tovább […]”

Teológia:

„E szakban nézetem szerint,

a hamis út alig kerülhető el,

és benne annyi méreg rejtezik,

hogy balzsamtól aligha különíthető el.”

Orvostan:

„Megösmervén az orvostant te is,

s átbúvárolván kis- meg nagyvilágot,

Istenre kell hagynod, belátod,

végtére is.”

Vagyis akármennyit is tanul egy orvos, a beteg gyógyulása úgyis Isten akaratától (más megfogalmazásban a szerencsétől, nem az orvos tudásától) függ.

Mefisztó és a diák beszélgetésében az fontos, hogy a diák valóban segítséget szeretne a tanulmányaihoz, őszinte tudásszomjjal és érdeklődéssel fordul ahhoz, akiről azt hiszi, hogy Faust.

Mefisztó pedig válaszaiban kigúnyolja az egész korabeli egyetemi rendszert, de ezt úgy teszi, hogy a diáknak nem tűnik fel, hogy valójában éppen kigúnyolják tudásvágyát.

A diák végül átadja emlékkönyvét, hogy Faust (Mefisztó) írjon bele, meg is kapja a latin mondatot:

„Eritis sicut Deus, scientes bonnum et malum.”

A mondta jelentése: Olyanok lesztek, mint Isten: ismerve jót és gonoszt. A Biblia szerint ezekkel a szavakkal kísértette meg a kígyó Ádámot és Évát, hogy rávegye őket, egyenek a tudás fájának gyümölcséből.

A diák megköszöni a segítséget és távozik. Mefisztó pedig, amikor egyedül marad, akkor összefoglalja beszélgetését a diákkal:

„Kövesd csak ős igéjét kígyó nagynénikémnek,

megkeserüli még a te bősz isnteszerűséged!”

Érkezik Faust, aki izgatottan kérdezni, hogy hova mennek, hol kezdik az utazást? Mefisztó azt válaszolja, hogy bárhol, ahol csak Faust akarja.

Faust elbizonytalanodik:

„E nagy szakállhoz semmiképp
sem illik a könnyelmüség.
Balul üthet ki ez a próba;
magam soha neki se vágtam volna,
mások közt megkisebbedem;
örökké zavarba esem.”

Vagyis Faustnak csak addig volt nagy a szája, amíg elméletben kellett vágyakoznia az érzelmek után, azután, hogy valami történjen unalmas életében. Most viszont, hogy itt a lehetőség arra, hogy a valóságban is bárhova eljusson, kicsit visszaretten.

Mefisztó azonban megnyugtatja:

„Ne félj, komám, elmúlik ez bizonnyal;

egy csepp önbizalom, és élni tudsz azonnal.”

Faust ezután azt akarja tudni, hogy mivel mennek, hol van Mefisztó kocsija. Az ördög azonban nem hintóval közlekedik:

„Csak szétterítjük köpönyegünk,

repít az, érti ám a dolgát.”

Figyeljük meg, hogy milyen furcsán keveredik a valóság és a valószerűtlenség. Faust nem csinál nagy ügyet abból, hogy nem csak találkozott az ördöggel, de még a lelkét is eladta neki, viszont érdekes módon azt elvárná, hogy az ördög kocsival közlekedjen…

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..