Huszonkettedik jelenet – Boszorkányszombat
| Főbb szereplők | Időpont | Helyszín |
| Mefisztó Faust |
? | „A Harz-hegység Táj Schierke és Elend körül” |
Az olvasónaplóhoz ajánlott bejegyzés:
A hosszú, sokszereplős és bonyolult jelenet elején Mefisztó és Faust egy boszorkányszombatra igyekeznek.
A boszorkányszombat a népi hiedelmek szerint általában május 1-re esik, ilyenkor a boszorkányok találkoznak az ördöggel. A boszorkányszombatot a magyar és a német néphit szerint is általában hegytetőn tartják, ez a Walpurgis-éj.
Faustot és Mefisztót egy lidérc vezeti fel a hegyre, ahol hatalmas a tömeg, a lárma, boszorkányok mindenütt.
Mivel Mefisztó az ördög, aki miatt tulajdonképpen a boszorkányok az egész összejövetelt tartják, ezért felveszi ördögi alakját, patával a lábán jelenik meg.
Valójába azonban Mefisztót untatja az egész ünnepség, zavarja a tömeg és a lárma.
„[…] E nagy zsivajgás engem úntat,
csendben húzzuk meg itt magunkat.”
Ellentétben Fausttal, aki nagyon is élvezi a helyzetet, hiszen olyan helyen járhat, ahova egyszerű halandó nem nagyon jut el:
„Tagadás lelke, te! Csak rajta! hát vezérelj!
S bölcsebb nem is lehetnél, gondolom:
avégett kaptatunk boszorkányszombaton,
hogy most kényelmesen húzódjunk ide félre?”
Végül persze Faust kíváncsisága győz, hamarosan mindketten a boszorkányszombati mulatság kellős közepén vannak. Itt rengeteg szereplővel találkoznak, akik egy-egy adott tulajdonságot, vagy véleményt jelenítenek meg:
- Az öreg generális arra panaszkodik, hogy a nemzet már nem foglalkozik az öregekkel, hiába tettek azok sokat az országért. A fiataloké a jövő.
- A bukott miniszter szerint a mostani hatalom nem jó, bezzeg, amikor ő volt hatalmon, minden másképp (jobb) volt.
- A szerző szerint a mai fiatalok már nem olvasnak bölcs könyveket.
Az őrjítő lárma, a rengeteg boszorkány és különfél szerzet lassan megfordítja Faust és Mefisztó hozzáállását. Mefisztó egyre inkább elemében érzi magát a pokolhoz nagyon hasonlító helyen, míg Faust kezd belefáradni a dologba, lassan már nem is tudja követni az eseményeket.
És itt következik a jelenet lényege, ugyanis Faust megpillant egy alakot:
„Mefisztó, ládd-e, ott!
Magában áll amott egy szép halvány leányka,
lépése lassú, vontatott,
mint hogyha a lába össze volna zárva.
Oly sápadt és oly bánatos,
hogy Margithoz hasonlatos.”
Itt egy kicsit előre kell szaladnunk a történetben, ahhoz, hogy érthető legyen Margit megjelenése a boszorkányszombaton. A későbbi jelenetekből majd kiderül, hogy Margit terhes lett Fausttól, meg is szülte a gyermeket, majd kétségbeesésében megölte a csecsemőt.
Margit kétségbeesése érthető – bár természetesen a gyermekgyilkosság akkor sem menthető –, hiszen a gyermek házasságon kívül született.
Ezt azonban Faust most még nem tudja, ezért lepi meg a Margithoz nagyon hasonló alak megjelenése a boszorkányszombaton.
Mefisztó – aki már valószínűleg tud a dologról – persze igyekszik elterelni Faust figyelmét:
„Bűbájosság ez is, lóvátevő mese!
Ki-ki azt hinné, önnön kedvese.”
Faust figyelmét végül az tereli el a Margit-jelenésről, hogy bejelentik egy színdarab kezdetét a hegy tetején.
Huszonharmadik jelenet – Boszorkányszombat-éji álom vagy Oberon és Titánia aranylakodalma
Az olvasónaplóhoz ajánlott bejegyzés:
Goethe jelzi is a jelenet elején, hogy itt egy közjáték, intermezzó következik. Vagyis ez a jelenet nem kapcsolódik közvetlenül Faust utazásához, a cselekmény szempontjából nincs jelentősége.
Megértéséhez tudni kell, hogy 1797-ben jelentek meg Schiller és Goethe Xéniái. Ez egy epigrammasorozat, amiben szatirikusan kifigurázzák a korabeli német társadalmi és irodalmi élet maradiságát.
Goethe később folytatta a Xéniákat, majd úgy találta, hogy ezek egy része beleillik a Faustba. Eredetileg sokkal nagyobb szabásúnak tervezte ezt a jelenetet, de terveiből csak kevés valósult meg.
A jelenet címe Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátékára utal, ami Oberon és Titánia, a mesebeli tündérkirály pár összeveszését mutatja be.
Goethe pedig továbbviszi az ötletet, ő a kibékülésüket és aranylakodalmukat mondja el.
A jelenet nagyon mozgalmas, rengeteg szereplő van benne, és nagyon sok, ma már alig érthető utalás: megszemélyesített eszmék, irodalmi jelenségek, élő emberek, élettelen tárgyak jelennek meg és mondják el a véleményüket.
Érdemes elolvasni, mert van benne néhány igen humoros és cinikus megállapítás, de ahogy már volt róla szó, a cselekmény szempontjából a jelenetnek nincs jelentősége.
Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!