Második felvonás – hatodik jelenet – A felső Péneiosznál, mint azelőtt
| Főbb szereplők | Időpont | Helyszín |
| Mefisztó Homunculus Szeiszmosz Anaxagorasz Thalész A phorkidák |
? | Felső Péneiosz |
Az olvasónaplóhoz ajánlott bejegyzés:
A jelenet hosszú, bonyolult és nehezen érhető, a cselekmény szempontjából nincs sok jelentősége.
Goethe itt szembe állítja korának két nézetét a föld és az élet keletkezéséről: a plutonizmust (vulkánizmus) és a neptunizmust. Ezek a Goethe korabeli geológia két ellentétes álláspontját képviselik: a neptunizmus szerint a föld kialakulásában a víz lassú alakító ereje játszott szerepet, míg a plutonizmus szerint a földet a vulkánok gyors, hirtelen kitörései és a miattuk bekövetkező földmozgások alakították.
A jelenet megértését nehezíti, hogy Goethe a két álláspontot ókori mitológiai szereplőkön keresztül meséli el, Goethe egyébként a neptunizmus pártján állt.
A jelenet elején a szirének rémülten veszik észre, hogy egy földrengés nyomán egy hegy kezd kiemelkedni a földből. A hegyet Szeiszmosz, a földrengés megtestesítője nyomja alulról:
„Most még egy nyomást serényen,
toljuk vállal is keményen!”
Az újonnan keletkező hegy a szfinxeket is megzavarja, de ők nyugodtabb természetű jószágok, mint a szirének, nem menekülnek el, nyugodtan ülnek tovább, mondván, hogy ők már sok mindent láttak és átéltek, ez is el fog múlni.
Közben Szeiszmosz „elkészül” a heggyel és dicsekszik, hogy az egész földet ő alakította, neki köszönhetőek a hegyek, többek között az Olümposz, az istenek lakhelye is.
A szfinxek szerint ez nem olyan nagy dolog, őket nem hatja meg Szeiszmosz teljesítménye.
Nem úgy a griffeket, akik a kiemelkedő hegyben újabb kincsek (arany) szerzésének lehetőségét látják. Rögtön utasítják a hangyákat, hogy termeljék ki az újonnan keletkezett hegyből az aranyat.
A hangyáknak segítenek a daktüloszok, akik a mitológia szerint ujjnyi nagyságú, emberszerű lények, ügyes kovácsok.
Itt a hangyákkal együtt a pügmaioszokat, azaz a törpéket szolgálják, nekik termelik ki a hegy ásványkincseit. A törpék ezután majd fegyverekké és értéktárgyakká kovácsolják őket.
A törpék elkeseredett harcban állnak a darvakkal és a kócsagokkal.
A daktüloszok és a pügmaioszok a vulkánizmust jelenítik meg, míg a kócsagok és a darvak, amik alapvetően vízi madarak, a neptunizmus képviselői.
Közben Mefisztó továbbra is a lamíákat akarja utol érni, persze sikertelenül, azok csak csalogatják maguk után, de elkapni nem hagyják magukat.
A hegy kiemelkedését Mefisztó is észleli, el is csodálkozik rajta. Kezdi magát kényelmetlenül érezni ezen a furcsa helyen, mondván, hogy északon, ahol otthon van, ismer minden boszorkányt és teremtényt, tudja, hogy mi miért történik, de ezen a helyen nem ismeri az okokat és a válaszokat sem.
Az még neki is furcsa, hogy egy síkságon csak úgy kinő egy hegy.
Túl mélyen azonban nem tud ezzel foglalkozni, mert a lamíák már teljesen a bűvkörükbe vonták, Mefisztó mindenáron el akarja kapni őket.
Egyre fáradtabban botorkál a csinos lányok után, de kezd rájönni, hogy csak játszanak vele, becsapják, nem fogja tudni elkapni őket.
Mefisztó megpihen, mire a lamíák körülveszik. Ekkor toppan a jelenetbe Empusza, a szamárlábú és –fejű kísértet, akit Mefisztó jól ismer.
Ez magához téríti kissé az ördögöt, de a lamíák nem akarják, hogy kicsússzon a karmaik közül, ezért hagyják, hogy Mefisztó megfogja őket. Ekkor derül ki az igazi természetük, mert amikor Mefisztó megölelné valamelyiket, az rögtön csúf banyává változik.
Mefisztó tehát rájön, hogy átverték, el is veszíti érdeklődését a lamíák iránt. Más szempontból is bajban van azonban, mert az újonnan keletkezett hegy teljesen átrendezte a tájat, vagyis Mefisztó eltévedt.
Szeretne visszajutnia a szfinxhez, de nem találja az utat:
„Hiába mászom föl s megin le;
hol bukkanok rá spixemre?
Még gondoltnak is bolond:
egy éj alatt ekkora domb!”
Mefisztó ekkor észrevesz egy közeledő, homályos fénypontot, amiről hamarosan kiderül, hogy Homunculus az, végre egy ismerős!
Homunculus örömmel újságolja, hogy nem sokkal korábban találkozott két bölccsel, aki a természet mibenlétéről vitáznak. Homunculus hozzájuk akar csatlakozni, hátha sikerül végre kiderítenie, hogyan szerezhetne testet magának, azaz válhatna végre emberré.
Mefisztót pont nem érdekli Homunculus lelkesedése, csak annyit jegyez meg, hogy Homunculusnak nem mástól kéne ellesnie az emberré válás útját és lehetőségét, hanem saját magának kell rájönnie.
Ez egy alig burkolt figyelmeztetés az olvasónak, miszerint ahhoz, hogy valaki „jó” emberré váljon, a saját útját kell járnia, a saját hibáiból kell tanulnia.
Ezután Mefisztó és Homunculus szétválnak, mi pedig Homunculusszal tartunk, aki visszatér a két bölcshöz, Anaxagoraszhoz és Thalészhoz.
A két bölcs személyében Goethe visszatér a jelenetben már korábban is ábrázol ellentéthez: Anaxagorasz a neptunistákat képviseli, Thalész pedig a plutonistákat.
A két bölcs éppen azon vitázik, hogy melyik nézet szerint születik a föld és az élet, Homunculus csatlakozik hozzájuk:
„Hadd sétálgassak veletek,
magam is létért epedek!”
Persze nem sikerül meggyőzniük egymást, sőt a vita kezd elfajulni. Anaxagorasz végül a holdhoz fordul segítségért. Rögtön meg is ijed, mert ebben a pillanatban egy meteor hullik le az égből és a bölcs azt hiszi, hogy a hold zuhan le…
A meteor eltalálja a hegy tetejét, amit Szeiszmosz készített.
Közben a hegy oldalán Mefisztó botorkál fölfelé, és találkozik egy drüáddal (fa nimfával)
Mefisztó a homályban megpillant három borzasztó szörnyalakot, és a drüádtól megtudja, hogy az a phorkidák – Phorkúsz tengeristen lányai, elképesztően csúnya teremtmények, akiknek hárman összesen egy szemük és egy foguk van, ezeket adogatják egymásnak, ha valamit enni, vagy látni akarnak.
Mefisztó hirtelen ötlettől vezérelve az ajánlja a három phorkidának, hogy engedjék meg, hogy ő is felvegye az alakjukat, azaz úgy öltözzön és úgy nézzen ki mint ők.
A phorkidák végül belemennek a dologba, ennek majd a harmadik felvonásban lesz jelentősége.
Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folyatáshoz!