Negyedik felvonás harmadik jelenet – Az ellencsászár sátra
| Főbb szereplők | Időpont | Helyszín |
| Prédazsák Zsebella A császár Főtábornagy Főkamarás Főasztalnok Főpohránok Érsek |
Az ellencsászár sátra |
Az olvasónaplóhoz ajánlott bejegyzés:
A csata tehát a császár győzelmét hozta Mefisztó démoni erejének segítségével.
Az ellencsászár elmenekült, a sátrában a Három Hatalmas egyike, Prédazsák és „felesége”, Zsebella, a markotányosnő kutat zsákmány után.
Sokat nem kell keresniük, hiszen a sátor tele van kinccsel. Goethe Prédazsák és Zsebella viselkedésén keresztül remekül leírja a csata utáni fosztogatást.
A két démonnak az a legnagyobb baja, hogy a rengeteg kincset hogyan tudnák magukkal vinni. Amikor kiderül, hogy mindet nem bírják el, akkor Prédazsák javaslatára, csak a legértékesebbel foglalkoznak, az ellencsászár hadseregének zsoldját rejtő ládával.
A láda azonban nehéz, amikor Zsebella megpróbálja a hátára venni, akkor nem bírja el, a láda a földre esik, eltörik és az arany kiszóródik.
Zsebella ekkor a kötényébe próbál minél több aranyat gyűjteni, de ekkor megérkezik négy császári testőr, akik felelősségre vonják a két fosztogatót:
„Mi nem teszünk ilye soha;
nem martalóc a katona;
császár testőrének a jó,
becsületes vitéz való.”
Prédazsáknak persze megvan a véleménye a becsületről:
„Becsület! Vigye a manó!
Igaz nevén: hadiadó”
Prédazsák és Zsebella ezután menekülőre fogja a dolgot, a császári testőrök pedig arról beszélgetnek, hogy furcsán tehetetlenek voltak a két fosztogatóval szemben:
„Karom furcsán elernyedett,
ezek nem élő emberek.”
„Hályogos lett a két szemem,
káprázni kezdett hirtelen.”
A testőrök távoznak, a sátorba belép a császár négy herceg kíséretében.
Érdekes módon a császárnak korábban nem tetszett, hogy láthatóan démoni erők is segítik a csatában, most viszont, amikor övé a győzelem, hamar elhiteti saját magával, hogy ez kizárólag az ő parancsainak és emberei érdemeinek köszönhető.
A négy herceget bőségesen megjutalmazza: főtábornaggyá, főkamarássá, főasztalnokká és főpohárnokká lépteti elő őket, nagyon komoly birtokadományokat kapnak és a jogot, hogy a birtokot elsőszülött fiuk örökölhesse is.
A négy herceg a világi hatalmat képviseli, hozzájuk jön még az érsek-főkancellár, mint az egyházi hatalom feje.
A császár még azt is kijelenti, hogy halála esetén ez az öt ember üljön össze és válassza meg az utódját.
Goethe itt tulajdonképpen a korabeli Német-római Birodalom hatalmi rendszerét modellezi le, ahol egyes főuraknak több hatalmuk volt, mint a császárnak, az 5 országos pozíció betöltője pedig a korabeli 7 császárválasztó fejedelemnek felel meg.
A négy világi méltóság távozik, csak az érsek marad a császárral. Az érek személyében Goethe remekül érzékelteti az egyház kapzsiságát.
Az érsek ugyanis közli, hogy mivel a császár láthatóan démoni erők is segítették a csata megnyerésében, ezért Isten haragszik rá. Csak úgy tudja kiengesztelni, ha a csata helyszínét átengedi az egyháznak, ami ott egy nagy katedrálist fog építeni.
Természetesen a területtel együtt jár az ottani falvak, adó, dézsma tulajdonjoga is. A császárnak nem nagyon tetszik a dolog, főleg mert az érsek minden alkalommal, amikor a király enged egy kérdésben, még többet akar.
Végül persze az lesz, amit az egyház akar, és a császár minden szempontból egyedül marad, keserűen jegyzi meg:
„Végül szétoszthatom az egész birodalmat”
Ezt tulajdonképpen már meg is tette…
Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folyatáshoz!