Goethe – Faust – II. rész – Olvasónapló

Negyedik felvonás harmadik jelenet – Az ellencsászár sátra

Főbb szereplők Időpont Helyszín
Prédazsák
Zsebella
A császár
Főtábornagy
Főkamarás
Főasztalnok
Főpohránok
Érsek
Az ellencsászár sátra

Az olvasónaplóhoz ajánlott bejegyzés:

Létezett-e Faust? – Történelmi háttér

A csata tehát a császár győzelmét hozta Mefisztó démoni erejének segítségével.

Az ellencsászár elmenekült, a sátrában a Három Hatalmas egyike, Prédazsák és „felesége”, Zsebella, a markotányosnő kutat zsákmány után.

Sokat nem kell keresniük, hiszen a sátor tele van kinccsel. Goethe Prédazsák és Zsebella viselkedésén keresztül remekül leírja a csata utáni fosztogatást.

A két démonnak az a legnagyobb baja, hogy a rengeteg kincset hogyan tudnák magukkal vinni. Amikor kiderül, hogy mindet nem bírják el, akkor Prédazsák javaslatára, csak a legértékesebbel foglalkoznak, az ellencsászár hadseregének zsoldját rejtő ládával.

A láda azonban nehéz, amikor Zsebella megpróbálja a hátára venni, akkor nem bírja el, a láda a földre esik, eltörik és az arany kiszóródik.

Zsebella ekkor a kötényébe próbál minél több aranyat gyűjteni, de ekkor megérkezik négy császári testőr, akik felelősségre vonják a két fosztogatót:

„Mi nem teszünk ilye soha;

nem martalóc a katona;

császár testőrének a jó,

becsületes vitéz való.”

Prédazsáknak persze megvan a véleménye a becsületről:

„Becsület! Vigye a manó!

Igaz nevén: hadiadó”

Prédazsák és Zsebella ezután menekülőre fogja a dolgot, a császári testőrök pedig arról beszélgetnek, hogy furcsán tehetetlenek voltak a két fosztogatóval szemben:

„Karom furcsán elernyedett,

ezek nem élő emberek.”

„Hályogos lett a két szemem,

káprázni kezdett hirtelen.”

A testőrök távoznak, a sátorba belép a császár négy herceg kíséretében.

Érdekes módon a császárnak korábban nem tetszett, hogy láthatóan démoni erők is segítik a csatában, most viszont, amikor övé a győzelem, hamar elhiteti saját magával, hogy ez kizárólag az ő parancsainak és emberei érdemeinek köszönhető.

A négy herceget bőségesen megjutalmazza: főtábornaggyá, főkamarássá, főasztalnokká és főpohárnokká lépteti elő őket, nagyon komoly birtokadományokat kapnak és a jogot, hogy a birtokot elsőszülött fiuk örökölhesse is.

A négy herceg a világi hatalmat képviseli, hozzájuk jön még az érsek-főkancellár, mint az egyházi hatalom feje.

A császár még azt is kijelenti, hogy halála esetén ez az öt ember üljön össze és válassza meg az utódját.

Goethe itt tulajdonképpen a korabeli Német-római Birodalom hatalmi rendszerét modellezi le, ahol egyes főuraknak több hatalmuk volt, mint a császárnak, az 5 országos pozíció betöltője pedig a korabeli 7 császárválasztó fejedelemnek felel meg.

A négy világi méltóság távozik, csak az érsek marad a császárral. Az érek személyében Goethe remekül érzékelteti az egyház kapzsiságát.

Az érsek ugyanis közli, hogy mivel a császár láthatóan démoni erők is segítették a csata megnyerésében, ezért Isten haragszik rá. Csak úgy tudja kiengesztelni, ha a csata helyszínét átengedi az egyháznak, ami ott egy nagy katedrálist fog építeni.

Természetesen a területtel együtt jár az ottani falvak, adó, dézsma tulajdonjoga is. A császárnak nem nagyon tetszik a dolog, főleg mert az érsek minden alkalommal, amikor a király enged egy kérdésben, még többet akar.

Végül persze az lesz, amit az egyház akar, és a császár minden szempontból egyedül marad, keserűen jegyzi meg:

Végül szétoszthatom az egész birodalmat”

Ezt tulajdonképpen már meg is tette…

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints  a folyatáshoz!




Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..