Első felvonás, második jelenet – Császári palota – trónterem
| Főbb szereplők | Időpont | Helyszín |
| A császár Mefisztó A kancellár A hadszernagy A kincstárnok Az udvarnagy |
? | Egy császári palota tróntermében |
Az olvasónaplóhoz ajánlott bejegyzés:
Egy császári udvarban vagyunk, ahol az Államtanács, vagyis a királyság legmagasabb állami szerve éppen tanácskozásra készül, már csak a császárra várnak.
A császár meg is érkezik, köszönti az egybegyűlteket, majd arról érdeklődik, hogy merre van az udvari bolondja.
Egy nemes közli, hogy a bolond rosszul lett, éppen ápolják, nem lehet tudni, hogy életben marad-e.
Ekkor jelenik meg Mefisztó, aki kész rá, hogy átvegye a bolond szerepét. A császárnak tetszik az ismeretlen, így Mefisztó megkapja az „állást”:
„Régi bolondom, félek, messze van már;
foglald el helyét itt az oldalamnál.”
Mefisztó tehát máris fontos pozíciót tölt be a királyi udvarban.
A császár megnyitja az Államtanács ülését. Elmondja, hogy ő azért szívesebben tartana most inkább egy táncos mulatságot, de a királyság főbb emberei annyira óhajtották ezt a tanácskozást, hát tessék, akkor adja elő mindenki a panaszát.
A panaszkodás meg is kezdődik, kiderül, hogy a császárságban komoly bajok vannak, amik mind egy okra vezethetőek vissza: nincs pénz.
Más szavakkal ugyan, de a császár minden főbb hivatalnoka ezt mondja el:
- A kancellár: az országban magas a bűnözés, nyüzsögnek a rablók, az igazságszolgáltatás helyzete pocsék, a bírák megvesztegethetők.
- A hadszernagy: a hadseregben egyre nagyobb problémát okoz a kifizetetlen zsold. A katonák elégedetlenkednek, ha ez így folytatódik, akkor hamarosan lázadás várható.
- A kincstárnok: A király túl sok birtokot, földet adományozott már el. És bár ezekért cserébe a birtokosoknak adót kellene fizetniük, de hatalmuk már annyira megnőtt, hogy dacolnak a központi hatalommal. A kincstár üres.
- Udvarnagy: A pénztelenség már a császári udvar ellátását veszélyezteti. Nem folynak be az adók, sem pénzben, sem természetben, kevés az élelem és a bor, ami meg mégis van, azt a nemesek hatalmas ünnepségeken verik el.
A császárnak persze nem tetszenek ezek a panaszok, ő nem akar tudni a gondokról. Gúnyosan fordul az új udvari bolondja, azaz Mefisztó felé: ideje, hogy ő is panaszkodjon egy kicsit.
Mefisztó azonban nem panaszkodik, sőt, megoldást kínál a császár bajára, a pénztelenségre. Azzal érvel, hogy a föld mélye tele van elásott, régi korokból ott maradt kincsekkel.
A kincsek a földben vannak, a föld pedig a császár tulajdona, tehát azokat kell előkeríteni, akkor megoldódnának a pénzügyi gondok.
Emlékezzünk rá, hogy a néphit szerint az ördög ismeri az elásott kincsek helyét.
Az ötlet eleve nevetséges, mégis mindenki komolyan veszi, csak a kancellár lát át Mefisztón:
„Aranyos tőrt vet a sátán tinektek,
nem Istennek tetsző dologba kezdtek.”
A többi hivatalnokot azonban jobban érdekli, hogy a saját területük pénzügyi gondjai megoldódjanak. Kétségbeejtő helyzetüket jól mutatja, hogy még egy ilyen nevetséges ötletet is komolyan vesznek.
Mefisztó pedig tovább üti a vasat: ha nem hisznek neki, akkor itt van a király csillagjósa, majd ő megmondja, hogy kivitelezhető-e Mefisztó ötlete.
Az olvasó számára persze kiderül, hogy a császári csillagjós Mefisztó befolyása alatt áll, azt mondja – mindenféle csillagászati halandzsával körítve –, amit az ördög súg neki:
„[…] Igen! Ha Luna Sollal frigyre lép,
ezüst arannyal, szép a földi lét;
az öletekbe hull minden hiányzó:
palota, kert – bögyös, rózsás leányzó.
Mindezt egy férfi szerzi meg nekünk,
akivel észben nem mérkőzhetünk.”
A császárt azonban nem olyan könnyű átverni:
„Bár kettőzve hallatszanak,
mégsem győznek meg e szavak”
Vagyis a bolond ne csak beszéljen, hanem most azonnal mutassa is meg azt a sok kincset:
„Csak gyorsan! Nincs mód elinalnod;
orrunknál fogva nem vezethetsz,
vígy a nemes lelőhelyekhez.”
Mefisztót azonban nem lehet ilyen könnyen megfogni. Még egyszer kifejti, hogy milyen hatalmas kincsek vannak a földben, de azt is megjegyzi, hogy nincs értelme annyira sietni, a kincsek nem szaladnak el.
A császár egyébként is bált akart tartani, mulassanak előbb egy kicsit, eztán majd ráérnek még megkeresni a kincseket!
A felelőtlen császár figyelmét pedig könnyű elterelni, fontosabb neki a mulatság, a bál, mint az ország gondjainak megoldása:
„Hát töltse ki időnket az öröm!
S hamvazószerda majd kapóra jön.
De addig annál szenvedélyesebb
legyen a féktelen farsangi kedv.”
A császár és az államtanács elvonul, Mefisztó pedig összegzi a jelenet tanulságát:
„Hogy érdem vonzza a szerencsét,
„nem sejti azt e bamba nép;
bölcsek kövét ha megszerznék,
kőhöz a bölcs hiányzanék.”
A jelenet történelmi hátterét tekintve a császárt Goethe valószínűleg I. Miksa német-római császárról mintázta, aki 1493-1519 között töltötte be ezt a tisztséget. A birodalom ekkoriban a szétesés szélén állt, tombolt a feudális anarchia, állandó volt a pénzhiány.
I. Miksa jellegzetessége volt, hogy imádta a nagyszabású ünnepélyeket, bálokat.
Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folyatáshoz!