Goethe – Faust – II. rész – Olvasónapló

Első felvonás, második jelenet – Császári palota – trónterem

Főbb szereplők Időpont Helyszín
A császár
Mefisztó
A kancellár
A hadszernagy
A kincstárnok
Az udvarnagy
? Egy császári palota tróntermében

Az olvasónaplóhoz ajánlott bejegyzés:

Létezett-e Faust? – Történelmi háttér

Egy császári udvarban vagyunk, ahol az Államtanács, vagyis a királyság legmagasabb állami szerve éppen tanácskozásra készül, már csak a császárra várnak.

A császár meg is érkezik, köszönti az egybegyűlteket, majd arról érdeklődik, hogy merre van az udvari bolondja.

Egy nemes közli, hogy a bolond rosszul lett, éppen ápolják, nem lehet tudni, hogy életben marad-e.

Ekkor jelenik meg Mefisztó, aki kész rá, hogy átvegye a bolond szerepét. A császárnak tetszik az ismeretlen, így Mefisztó megkapja az „állást”:

„Régi bolondom, félek, messze van már;

foglald el helyét itt az oldalamnál.”

Mefisztó tehát máris fontos pozíciót tölt be a királyi udvarban.

A császár megnyitja az Államtanács ülését. Elmondja, hogy ő azért szívesebben tartana most inkább egy táncos mulatságot, de a királyság főbb emberei annyira óhajtották ezt a tanácskozást, hát tessék, akkor adja elő mindenki a panaszát.

A panaszkodás meg is kezdődik, kiderül, hogy a császárságban komoly bajok vannak, amik mind egy okra vezethetőek vissza: nincs pénz.

Más szavakkal ugyan, de a császár minden főbb hivatalnoka ezt mondja el:

  • A kancellár: az országban magas a bűnözés, nyüzsögnek a rablók, az igazságszolgáltatás helyzete pocsék, a bírák megvesztegethetők.
  • A hadszernagy: a hadseregben egyre nagyobb problémát okoz a kifizetetlen zsold. A katonák elégedetlenkednek, ha ez így folytatódik, akkor hamarosan lázadás várható.
  • A kincstárnok: A király túl sok birtokot, földet adományozott már el. És bár ezekért cserébe a birtokosoknak adót kellene fizetniük, de hatalmuk már annyira megnőtt, hogy dacolnak a központi hatalommal. A kincstár üres.
  • Udvarnagy: A pénztelenség már a császári udvar ellátását veszélyezteti. Nem folynak be az adók, sem pénzben, sem természetben, kevés az élelem és a bor, ami meg mégis van, azt a nemesek hatalmas ünnepségeken verik el.

A császárnak persze nem tetszenek ezek a panaszok, ő nem akar tudni a gondokról. Gúnyosan fordul az új udvari bolondja, azaz Mefisztó felé: ideje, hogy ő is panaszkodjon egy kicsit.

Mefisztó azonban nem panaszkodik, sőt, megoldást kínál a császár bajára, a pénztelenségre. Azzal érvel, hogy a föld mélye tele van elásott, régi korokból ott maradt kincsekkel.

A kincsek a földben vannak, a föld pedig a császár tulajdona, tehát azokat kell előkeríteni, akkor megoldódnának a pénzügyi gondok.

Emlékezzünk rá, hogy a néphit szerint az ördög ismeri az elásott kincsek helyét.

Az ötlet eleve nevetséges, mégis mindenki komolyan veszi, csak a kancellár lát át Mefisztón:

„Aranyos tőrt vet a sátán tinektek,

nem Istennek tetsző dologba kezdtek.”

A többi hivatalnokot azonban jobban érdekli, hogy a saját területük pénzügyi gondjai megoldódjanak. Kétségbeejtő helyzetüket jól mutatja, hogy még egy ilyen nevetséges ötletet is komolyan vesznek.

Mefisztó pedig tovább üti a vasat: ha nem hisznek neki, akkor itt van a király csillagjósa, majd ő megmondja, hogy kivitelezhető-e Mefisztó ötlete.

Az olvasó számára persze kiderül, hogy a császári csillagjós Mefisztó befolyása alatt áll, azt mondja – mindenféle csillagászati halandzsával körítve –, amit az ördög súg neki:

„[…] Igen! Ha Luna Sollal frigyre lép,

ezüst arannyal, szép a földi lét;

az öletekbe hull minden hiányzó:

palota, kert – bögyös, rózsás leányzó.

Mindezt egy férfi szerzi meg nekünk,

akivel észben nem mérkőzhetünk.”

A császárt azonban nem olyan könnyű átverni:

„Bár kettőzve hallatszanak,

mégsem győznek meg e szavak”

Vagyis a bolond ne csak beszéljen, hanem most azonnal mutassa is meg azt a sok kincset:

„Csak gyorsan! Nincs mód elinalnod;

orrunknál fogva nem vezethetsz,

vígy a nemes lelőhelyekhez.”

Mefisztót azonban nem lehet ilyen könnyen megfogni. Még egyszer kifejti, hogy milyen hatalmas kincsek vannak a földben, de azt is megjegyzi, hogy nincs értelme annyira sietni, a kincsek nem szaladnak el.

A császár egyébként is bált akart tartani, mulassanak előbb egy kicsit, eztán majd ráérnek még megkeresni a kincseket!

A felelőtlen császár figyelmét pedig könnyű elterelni, fontosabb neki a mulatság, a bál, mint az ország gondjainak megoldása:

„Hát töltse ki időnket az öröm!

S hamvazószerda majd kapóra jön.

De addig annál szenvedélyesebb

legyen a féktelen farsangi kedv.”

A császár és az államtanács elvonul, Mefisztó pedig összegzi a jelenet tanulságát:

„Hogy érdem vonzza a szerencsét,

„nem sejti azt e bamba nép;

bölcsek kövét ha megszerznék,

kőhöz a bölcs hiányzanék.”

A jelenet történelmi hátterét tekintve a császárt Goethe valószínűleg I. Miksa német-római császárról mintázta, aki 1493-1519 között töltötte be ezt a tisztséget. A birodalom ekkoriban a szétesés szélén állt, tombolt a feudális anarchia, állandó volt a pénzhiány.

I. Miksa jellegzetessége volt, hogy imádta a nagyszabású ünnepélyeket, bálokat.

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints  a folyatáshoz!




Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..