Akhilleusz haragja

Akhilleusz haragja

 

A két homéroszi eposszal már elég sokat foglalkoztunk az oldalon. Volt szó a trójai háború kirobbanásának okáról, a trójai falóról, arról, hogy egyáltalán létezhetett-e a faló, Odüsszeusz kalandjairól és ellenfeleiről a kalandozások során, illetve megemlékeztünk Akhilleusz pajzsáról is.

Kutattuk azt a kérdést, hogy egyáltalán létezett-e Homérosz, és vizsgáltuk az Iliász és az Odüsszeia eltérő embereszményét is.

Ebben a bejegyzésben egy másik érdekes és fontos dologról lesz szó: Akhilleusz haragjáról.

Az Iliászt ugyanis szokás a HARAG eposzának is nevezni, nem véletlenül, hiszen ez a szélsőséges, de nagyon is emberi érzelem fontos szerepet kap a műben.

Akhilleusz haragjáról Palatinus Lili, az Ókori Töredékek blog szerkesztő/háziasszonya írt nekünk egy érdekes posztot. 

Miért haragszik Akhilleusz? Jogos-e a haragja? Milyen következményekkel jár ez a harag a görögökre, sőt, magára Akhilleuszra? Kiderül a posztból…

Fogadjátok sok lájkkal! 🙂

 

Az Iliászt olvasni az irodalom egyik legnagyobb kalandja. Miért is? Mert semmi nincs benne, amiről azt gondolod, hogy ott kéne lennie. És mégis minden benne van, ami számít: a legnagyobb kaland, a trójai háború.

A háború tizedik évében csöppenünk bele a történetbe, és természetes, hogy mindent tudunk, ami ezelőtt történt. Ez (is) Homérosz nagysága, hogy annyira természetes és mégis, amit a szemünk elé tár, az minden csak nem magától értetődő: az isteni lényeg az emberben.

Tíz éve tart a háború, görögök a trójaiak ellen, végül is görög görög ellen harcol. És gyakorlatilag ebben a tíz évben nem történt semmi – nem dőlt el a csata, egyik fél sem bizonyult erősebbnek a másiknál. De miért?

Hiszen itt van Akhilleusz, aki már az eposz olvasása előtt is hatalmas, isteni, rettenthetetlen és legendás hős, minden harcos eszményképe és évezredek ideálja; és itt van Hektór, a szelíd állat, aki jó fia az apjának, szerető férje a feleségének, gondos apja a gyermekének, és közben Trója védelmezője, a kulcs, a szent totem, az egyetlen, aki képes megvédeni a várost.

Mégis, itt vagyunk tíz éve, és semmi nem történt

. Mintha az istenek sem akarnák, hogy véget érjen a háború.

Ám Homérosz nem véletlenül csap ekkor a húrok közé, mert itt és most, ezen a ponton történik valami. Valami fontos, ami megváltoztatja a történet menetét és megváltoztatja a világot is, melyben élünk.

Homérosz, aki talán nem is létezett, mert még a gondolatra is irigyek vagyunk, hogy valaki olyat alkotott, amit ember soha többé nem tudott megismételni, ez a Homérosz az első szóval mintegy kést döf a trójai háború fehér húsába, és ez az egyetlen szó vérvörös patakként folyik végig a történeten: HARAG.

„Haragot, istennő zengd Péleidész Akhileuszét,

vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak,”

Ez a harag Akhilleusz haragja. Akhilleusz az egész történet középpontja, az ő világa, az ő szemével látunk és érzünk mindent, az ő háborúját vívjuk meg.

Akhilleusz úgy érkezett Trójába, hogy belőle bizony hős lesz, rá az örök hírnév, a halhatatlanság vár.

És mégis, a hősök élete sem könnyű: nem lehet csak úgy végigmenni az úton. Akhilleusz haragja adja meg az irányt a történéseknek. És amíg azt hisszük, hogy a háború az istenek játéka, akik úgy játszanak az emberekkel, mint az ólomkatonákkal, a háború egyetlen ember belső világa.

Akhilleusz emberként érkezik Trójába, bár nyilván, a Thétisztől kapott sebezhetetlensége, mely a sarkára nem vonatkozik, azért vakmerőbbé teszi, mint például Odüsszeuszt, aki jobban vigyáz a testi épségére.

Mégis egy embert látunk, egy fiatal férfit, akinek meg kell küzdenie az isteni örökségével és a végzetével.

És ez az isteni öröksége az, ami megkülönbözteti őt a többiektől: Akhilleusz életében is isteni. Isteni benne a haragja is, ahogyan az első mondat, egyetlen mondat kifejezi és leírja azt a pusztító erőt, ami népek sorsát fogja eldönteni.

A harag okát csak később tudjuk meg: dögvész tizedeli a tábort, és Akhilleusz szeretne ennek a végére járni, hogy mi az oka, és gyűlést hív össze.

A posztnak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Hány Homérosz létezett? – A homéroszi kérdés

A bejegyzést Esszina készítette, ha hasznosnak, érdekesnek találtad, nyomj egy lájkot a poszt alatt. Köszönöm: Zsiráf

Az európai irodalom kezdetét két olyan hatalmas epikai mű – az Iliász és az Odüsszeia – keletkezésétől számítjuk, amelyek szerzőjének az ókori hagyomány egy Homérosz nevű költőt tartott.

Homéroszról gyakorlatilag semmi biztosat nem tudunk: már az antik görögök is sok mítoszt költöttek alakja köré, csupa mesés, fantasztikus elemmel tarkítva, ugyanis valósággal szentként tisztelték őt. Már az ókorban epigrammák születtek életéről.

Egyesek szerint vak énekes volt, és az ókorban készült szobrokon is vak aggastyánnak ábrázolják. Ez azért fontos, mert úgy tartották: a vakság különleges bölcsesség birtoklására utal, ugyanis egyfajta belső látás kialakulásához vezet: olyan igazságok megismeréséhez, amelyekről a fizikai értelemben vett látás eltereli az emberek figyelmét.

Ez az oka, hogy a görög mitológiának rengeteg vak szereplője van, mint amilyen a vak jós, Teiresziász is például. Mindazonáltal nincs megbízható bizonyíték arra, hogy Homérosz tényleg vak volt.

Összesen hét életrajzáról tudunk, de azok mind a római császárkorban születtek, ezért hitelük erősen kérdéses.

A legrégibb életrajz legelső adata például, mely szerint a költő édesapja foglalkozását tekintve folyamisten volt, nem tűnik megbízhatónak…

A két eposzban nem található olyan önéletrajzi ihletésű elem, melyből a költő személyét meg lehetne ismerni, a korszakból pedig nem maradt fenn olyan írásos mű, amely tartalmazná Homérosz személyleírását.

Ki volt Homérosz?

Szemben Tzetzész bizánci tudós állításával, aki szerint Homérosz a trójai háború (i. e. 1194-1184) előtt élt, Hérodotosz görög történetíró azt mondja: Homérosz az i. e. 8. században élő vak énekmondó (rapszódosz, azaz ünnepi alkalmakkor az egybegyűlteket szórakoztató, hősökről szóló ismert történeteket vagy a házigazda dicséretét zengő hivatásos görög énekmondó) volt.

Állítására bizonyítéknak tűnhet, hogy az Iliász 6. énekének 302-303. sora Pallasz Athéné ülő szobrát említi, amely az i. e. 8. században keletkezett.

Ám ha arra gondolunk, hogy a phalanx nevű tömör katonai alakzatot, amelyet a türannoszok használtak először az i. e. 7. században, szintén megemlíti a mű (13/131), akkor a keletkezési időt későbbre kell tennünk.

Figyelembe véve azonban azt, hogy az Iliász szájhagyomány útján terjedt, és minden kor modernizált rajta egy kicsit, érthetővé válnak ezek az ellentmondások. Csak annyi tűnik valószínűnek, hogy Homérosz az i. e. 7. század előtt élt.

Születési helyét nem ismerjük, így az ókorban hét görög város is versengett azért a megtiszteltetésért, hogy Homérosz szülővárosának mondhassa magát: Szmürna, Rhodosz, Kolophón, Szalamisz, Khiosz, Argosz és Athén.

Egyik se nyert bizonyítást, de a legvalószínűbb Szmürna, mely eredetileg aiol város volt, de korán ión befolyás alá került (mivel az eposzok ión nyelvjárásban íródtak, bizonyosnak tűnik, hogy a költő a kis-ázsiai partvidéken született vagy élt huzamosabb ideig, ahol ezt a dialektust beszélték).

Az is valószínű, hogy Homérosz hosszú időt töltött Khiosz szigetén, mert ott éltek a homeridáknak nevezett költő-énekesek, akik egy iskolát vagy papi testületet alkotva továbbvitték Homérosz nevét és mesterségét. Az is lehetséges, hogy Iosz szigetén halt meg, ahol hónapot neveztek el róla, és sírját kultikus tisztelettel övezték.

A két mű, amelyet Homérosznak tulajdonítunk, az Iliász és az Odüsszeia c. eposzok feltehetőleg az i. e. 8. században keletkeztek.

Az Iliász olvasónaplóját itt, az Odüsszeiáét pedig itt találjátok!

Bár innen számítjuk az európai irodalom kezdetét, ez nem jelenti, hogy Homérosz előtt ne létezett volna görög epika: szájhagyomány útján már évezredek óta megőrződtek mítoszok, melyeket sok-sok ma ismeretlen vándor énekmondó tartott fenn és adott tovább.

Ezek a mítoszok arisztokrata családok őseiről szóló, ún. genealógiai énekek voltak, és ezeket tartjuk a homéroszi eposzok legfontosabb előzményének.

Mi a homéroszi kérdés?

Az ún. „homéroszi kérdés” az i. e. 4-3. század óta foglalkoztatja a kutatókat. E kérdésnek két fő tárgya van: egyrészt hogy saját szerzői lelemény volt-e a két eposz, vagy csak a szóban terjedő hősmondákat jegyezte le a szerző, másrészt hogy ugyanaz a személy alkotta-e mindkét eposzt, vagy csak az egyiket írta ő, és ha igen, melyiket.

A homéroszi kérdés kapcsán még olyan kérdéseket is feltettek, hogy vajon élt-e egyáltalán egy Homérosz nevű ember, és lehetséges-e, hogy kettő vagy annál is több szerző műve legyen a két eposz?

Vajon mennyi ismerete lehetett Homérosznak a trójai háborúról, és úgy írta-e meg, ahogy történt? Tarthatott-e a háború tíz évig? Egyáltalán valóban volt-e ilyen háború?

A posztnak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Homérosz – Odüsszeia – Olvasónapló

Homérosz Odüsszeia című eposzának részletes olvasónaplója énekenként

Első ének: Az istenek gyűlése. Athéné intése Télemakhoszhoz.

Az Odüsszeia olvasónaplójához kapcsolódó, ajánlott bejegyzés:

 

Az eposz – szokás szerint – segítségkéréssel, invokációval indul, Homérosz a Múzsától kér segítséget műve megírásához.

Ezután a történet in medias res, azaz a dolgok közepébe vágva kezdődik. Megtudjuk, hogy a trójai háború után már minden fontos hős hazatért, csak Odüsszeusz az, aki Ógügié szigetén rekedt Kalüpszó nimfa „fogságában”.

Azért idézőjeles a fogság, mert a szó szoros értelmében nincs bezárva Odüsszeusz, de Kalüpszó megbűvöli őt, hogy ne tudjon hazamenni.

Arra is választ kapunk, hogy miért nem térhetett még haza Odüsszeusz. Ennek oka, hogy nagyon kihúzta a gyufát Poszeidónnál, a tengeristennél azzal, hogy megvakította a fiát, a küklopsz Polüphémoszt. (Erről a kalandról később még lesz szó.)

Odüsszeusznak természetesen azért van pártfogója is az istenek között, nem más, mint Pallasz Athéné.

Poszeidón éppen az aithiopoknál vendégeskedik, ami éppen ideális ahhoz, hogy Pallasz Athéné kérésére Zeusz összehívja az istenek gyűlését.

A gyűlésen Pallasz azzal a javaslattal fordul apjához, hogy engedjék, hogy Odüsszeusz végre hazatérhessen Ithakába Kalüpszó nimfa szigetéről. Emlékezteti Zeuszt, hogy Odüsszeusz milyen sokat és sokszor áldozott az isteneknek, és már milyen sok viszontagságon ment keresztül.

Zeusz egy kicsit elmorfondírozik azon, hogy miért is van Odüsszeusz Kalüpszó nimfánál, és hogy érdemes-e magára haragítania miatta Poszidónt, végül persze arra jut, hogy mégiscsak ő a főisten, azt tehet, amit csak akar. Pallasz Athéné pedig a kedvenc lánya, Poszeidón meg éppen távol van, miért ne teljesítse hát lánya kérését.

Pallasz Athéné kérésére Zeusz Hermészt, az istenek hírnökét küldi Kalüpszóhoz, hogy megvigye neki az isteni gyűlés határozatát: haza kell engednie Odüsszeuszt.

Pallasz pedig elhatározza, hogy Ithakába megy Odüsszeusz fiához, Télemakhoszhoz, hogy egy kicsit felrázza az apjára való várakozásba már belefáradt fiút.

Pallasz meg is jelenik Ithakában, Odüsszeusz háza előtt Mentész, Taphosz fejedelmének alakjában, aki Odüsszeusz barátja volt.

Odüsszeusz házában éppen a kérők mulatoznak. A trójai háború ugyanis már tíz éve véget ért, de Odüsszeusz nem tért haza, senki sem hallott róla semmit.

Mindenki azt hiszi, hogy Odüsszeusz már régen meghalt és a korabeli társadalmi elképzelések szerint egy még viszonylag fiatal nőnek, mint amilyen Odüsszeusz felesége, Pénelopé, nem illik sokáig özvegyen maradnia.

Ezért Ithaka főbb nemesi családjaiból, illetve az Ithaka körül szigetek fejedelmi családjaiból sokan érkeztek Pénelopéhoz, hogy megkérjék a kezét. A tét nem kicsi, aki elnyeri Ithaka királyának, Odüsszeusznak a feleségét, az elnyeri az ithakai királyi trónt.

Az egyetlen azonban, aki – még valamennyire – hisz Odüsszeusz hazatérésében nem más, mint éppen Penelopé, ezért nem hajlandó választani a kérők közül.

Ez mondjuk olyan túlzottan nem zavarja a kérőket, tudják, hogy a társadalmi elvárás és nyomás az ő oldalukon áll, Pénelopénak előbb-utóbb választania kell közülük.

Pénelopé egyébként nem akárki, a trójai mondakörben szereplő két fontos hölgy, Szép Heléna és Klütaimnesztra unokatestvére. Szép Heléna az, aki miatt egyáltalán kitört a trójai háború, róla írtunk már korábban az oldalon. Klütaimnesztra pedig Agamemnónnak, a Tróját ostromló görög seregnek a fővezére, róla pedig később lesz még szó.

Addig is minden nap megjelennek Odüsszeusz házában és reggeltől estig esznek, mulatoznak, és különböző játékokkal szórakoztatják magukat. Még ez sem lenne túl nagy baj, de ennek minden költéségét Pénelopé – azaz Odüsszeusz – háztartásának kell állnia.

Vagyis a kérők Odüsszeusz birkáit, malacait, gabonáját eszik, az ő borát isszák.

Odüsszeusz fia, Télemakhosz – aki még a trójai hadjárat előtt született ugyan, de túl sok emléke nincs az apjáról – lassan kezdi elunni, hogy a kérők fokozatosan felélik azt a vagyont, amit neki kéne örökölnie.

Az elmúlt tíz évben azonban hiába vált férfivá Télemakhosz, a kérők nem veszik komolyan, nem számítják férfinak, nem tekintik az Odüsszeusz-ház urának.

Ilyen körülmények között látogatja meg Pallasz Athéné Mentész alakjában Télemakhoszt.

Télemakhosz kedvesen vezeti be a számára ismeretlen látogatót a házba – a korabeli görög világban nagy hangsúlyt fektettek a vendégszeretetre – és a zajosan mulatozó kérőktől kissé távolabb ülteti le.

A kérők persze nem zavartatják magukat, éppen Phémíosz, a lantos játszik nekik.

Mielőtt még egyáltalán Télemakhosz megkérdezné a Mentész képében megjelent istennőtől, hogy ki ő és mi járatban van, rögtön elpanaszolja neki a kérők szemtelenségét, ahogy napról napra a házba gyűlnek és pusztítják, felélik apja vagyonát, az ő örökségét.

Végül azért eszébe jut a házigazda kötelessége és megkérdezi az istennőtől, hogy ki ő, honnan és miért jött.

Pallasz pedig elmondja a fedő sztoriját: Mentésznek hívják, Ankhialosz fia, Taphosz fejedelme. Éppen átutazóban van Ithakán, Temeszába szállít vasat, hogy ott rézre cserélje.

Azért jött Odüsszeusz házába, mert út közben úgy hallotta, hogy Odüsszeusz már hazatért. Szomorúan tapasztalja, hogy ez mégsem igaz, de meggyőződése, hogy már nem sokáig marad távol, hamarosan megérkezik.

Az istennő ezután Télemakhosztól érdeklődik, hogy ő kicsoda, hiszen még ő sem mutatkozott be, de mivel nagyon hasonlít Odüsszeuszra, ezért nyílván nem lehet más, mint a fia.

Télemakhosz ezt persze nem is tagadja, mint ahogy azt sem, hogy mennyire szomorú apja távolmaradása miatt.

Az istennő azonban bátorítja Télemakhoszt, reményt ad neki, miszerint apja hamarosan hazatér. Addig is azonban feladatokkal bízza meg az ifjú Télemakhoszt: másnap hívja össze az akháj gyűlést, a kérőket küldje haza, anyjának, Pénelopénak pedig mondja meg, hogy ha valóban újra férjhez akar menni, akkor költözzön vissza az apja házában, ott majd elrendezik az esküvőjét.

Télemakhosz pedig üljön fel egy húszevezős gályára és menjen először Püloszig, ahol Nesztórtól érdeklődjön Odüsszeusz felől, majd pedig hajózzon Spártába, ahol Meneláosztól kaphat esetleg hírt az apjáról, mert Meneláosz volt az utolsó, aki hazatért Trójából.

Ha akár Nesztórtól, akár Meneláosztól azt hallja, hogy az apja él, akkor várjon még türelemmel egy évet a megérkezésére.

Ha azonban kiderül, hogy már meghalt, akkor utazzon haza, emeljen sírdombot apja emlékére.

Pallasz Athéné szerint Télemakhosz már felnőtt, ideje úgy is viselkednie, mint egy felnőttnek.

Télemakhoszt először meglepi, hogy egy számára idegen parancsokat osztogat neki, de megsejti, hogy nem akárki van Mentész alakjában, valószínűleg egy isten. Ezért beleegyezik, hogy mindent úgy tesz, ahogy az istennő mondta.

Miután Pallasz Athéné elvégezte a dolgát, gyorsan elbúcsúzik és otthagyja Télemakhoszt.

Eközben a kérők tovább mulatoznak, Phémíosz éppen az akháj hősök Trójából való hazatéréséről énekel, amikor megjelenik Pénelopé is, akit kicsalt a dal a szobájából.

Pénelopé megkéri a lantost, hogy mást énekeljen, ne a Trója alól hazatérő görög hősök történetét, mert az kellemetlenül érinti Pénelopét, aki még mindig várja haza Odüsszeuszt.

Télemakhosz azonban nem felejtette el Pallasz Athéné szavait, miszerint ő már felnőtt, hát most úgy is viselkedik: keményen rászól anyjára, hogy nem az ő dolga az, hogy a férfiak között miről énekel a lantos. Pénelopé inkább vonuljon vissza az asszonyok részébe és foglalkozzon a szövőszékkel.

Pénelopé meglepődik a fiától szokatlan hangnemen, de teljesíti fia parancsát. Télemakhosz ekkor a kérőköz fordul:

Kijelenti, hogy a kérők egyenek csendben és hallgassák a dalost, majd másnap menjenek el arra a gyűlésre, amit Télemakhosz fog összehívni. Télemakhosz előre megmondja azt is, hogy a gyűlésen azt fogja követelni, hogy a kérők végre hagyják el a házát, mielőtt felélik az összes vagyonát.

A kérők egyik hangadója, Antinoosz felel Télemakhosz szokatlan erős és pimasz szavaira: úgy találja, hogy Télemakhosz túl gőgösen beszélt a nála idősebb kérőkkel, ami illetlenség. Úgy tűnik neki, hogy maga Télemakhosz pályázik az ithakai királyi címre.

Télemakhosz pedig ezt nem is tagadja, de kijelenti, hogyha mégsem így lenne, Odüsszeusz házának mostantól akkor is ő az ura, a kérők menjenek haza!

Még mielőtt eldurvulna a helyzet, a kérők másik vezetője, Polübosz csitítja le a kedélyeket, ugyanis Télemakhosz korábbi látogatójára tereli a beszélgetést, ki volt és mit akart az ismeretlen.

Télemakhosznak azonban van annyi esze, hogy ne árulja el se a sejtését, miszerint egy isten látogatta meg, sem azt, hogy van esély még apja hazatértére.

Ezért csak annyit mond, hogy Taphosz fejedelme járt itt, aki Odüsszeusz barátja volt régen.

A kérőket ez már nem érdekli, visszamerülnek a mulatozásba, majd vacsora után hazamennek, de csak azért, hogy másnap reggel újra a házban legyenek.

Télemakhosz pedig egész éjszaka Mentész szavainak lehetséges jelentésén töpreng.

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Akhilleusz pajzsa

Akhilleusz pajzsát az Iliász 18. énekében Héphaisztosz, a kovácsisten készíti Akhilleusz anyjának, Thetisznek a kérésére.

Előzmények – Miért kell pajzs Akhilleusznak?

Nyilván azért, mert nincs neki…

Komolyra fordítva a szót, Akhilleusz pajzsának elkészítése tulajdonképpen az Iliász alapkonfliktusának következménye.

Az Iliász alapkonfliktusa pedig az Akhilleusz és Agamemnón között elmérgesedő vita.

A vita tárgya Akhilleusznak a trójai hadjárat során korábban szerzett zsákmányrésze, amit Agamemnón elvesz tőle, köztük a csodaszép rabszolgalányt, Brízéiszt.

Válaszul Akhilleusz megsértődik és kijelenti, hogy addig nem hajlandó részt venni Trója ostromában, amíg megfelelő kárpótlást nem kap. Agamemnón erre – eleinte – nem hajlandó.

Két erős egyéniség kerül tehát szembe egymással:

  • Agamemnón, Mükéné királya, a Tróját ostromló akháj sereg főparancsnoka. Az ő öccse Meneláosz, akinek felesége, Szép Heléna elrablása miatt robbant ki a trójai háború.
  • Akhilleusz, a félisten, a halandó Péleusz és az istennő Thetisz fia, a mürmidonok vezére, az akháj sereg egyik vezéregyénisége, a legbátrabb, legerősebb, legjobb, legszebb, vagyis úgy általában leg-leg-leg harcosa.

A két büszke katona közötti konfliktus miatt természetesen az akháj-görög sereg halandó tagjai szívnak a legnagyobbat, hiszen a trójai védelem, Hektórral az élen, jóval bátrabban harcol, tudva, hogy az akhájok legnagyobb harcosa a sátrában durcizik.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a történet során később, amikor az akhájok már-már kritikus veszteségeket szenvednek a trójaiaktól, akkor Agamemnón hajlandó lenne kárpótlást fizetni Akhilleusznak annak érdekében, hogy az végre harcoljon.

Akhilleusz azonban képtelen felülemelkedni sértettségén, azt akarja, hogy Agamemnón sértése miatt az egész akháj sereg bűnhődjön. Kijelenti, hogy majd csak akkor fog újra beszállni a csatába, amikor a trójaiak már a tengerparton álló akháj hajókat fenyegetik, és az akhájok egy embereként könyörögnek neki.

Az pedig, hogy Akhilleusz nem hajlandó harcolni, nem csak Akhilleusz személye miatt fontos – bár az sem elhanyagolható –, hanem mert így nem vesz részt a csatában Akhilleusz 2500 harcedzett mürmidonja sem, akik egyébként háborúkat képesek eldönteni.

A helyzet később annyit változik, hogy bár Akhilleusz továbbra sem hajlandó harcolni, de abba beleegyezik, hogy kedves barátja és harcostársa, Patroklosz az ő – mármint Akhilleusz – fegyvereivel, páncéljával és pajzsával harcba vezesse a mürmidonokat.

Patroklosz és a 2500 mürmidon beszállása a harcokba ideiglenesen felborítja az addigi erőviszonyokat, hiszen a trójaiak a páncél és a pajzs miatt azt hiszik, hogy maga Akhilleusz tért vissza a csatába.

Patroklosz azonban elköveti azt a hibát, hogy elragadja a harc heve. Nem hallgat Akhilleusz parancsára, aki kifejezetten megtiltotta neki, hogy a trójai várat is megostromolja. Csak annyi lenne a feladata, hogy a görög hajókat túlságosan fenyegető trójaiakat kissé hátrébb vesse.

Patroklosz viszont egészen a trójai várig veri vissza az ellenséget, sőt, még a várfalra is felmászik.

Ezt azonban nem csak Akhilleusz parancsa tiltja, de az istenek terveiben sem szerepelt. Patrokloszt személyesen Apollón veti vissza a várfalról, nem sokkal később pedig előbb Euphorbosz hátba szúrja, majd az érkező Hektór ágyékon döfi.

Patroklosz testét ugyan az akhájok heves harcok és óriási veszteségek árán ki tudják menteni a csatatérről, de előtte még Hektór kifosztja a hullát. Megszerzi, és magára veszi Akhilleusz páncélját és pajzsát.

Patroklosz halála fordulópont Akhilleusz csatához való hozzáállásában. Innentől feledi a sértettségét, a kárpótlást, csak a bosszú élteti, gyilkolni akar.

Anyja, Thetisz pedig megígéri, hogy új páncélt és pajzsot készíttet neki.

Így kerül a 18. énekben Thetisz Héphaisztosz, a kovácsisten palotájába, aki elkészíti Akhilleusznak a pajzsot.

Csak, hogy tisztán lássunk: Patroklosz Akhilleusz páncéljában és pajzsában harcolt, de a fegyvereivel nem, mert Akhilleusz lándzsáját földi halandó nem bírja megemelni. Vagyis Hektór csak Akhilleusz páncélját és pajzsát szerzi meg, a fegyvereit nem, éppen ezért Héphaisztosz is csak páncélt és pajzsot készít Akhilleusznak, fegyvert nem. Csak mondom.

A bejegyzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Briareusz, a százkarú története

Az Iliász első énekében van egy jelenet, amikor Thetisz (Akhilleusz anyja) Zeusznak könyörög segítségért, pontosabban bosszúért, amiért Agamemnón megsértette Akhilleuszt.

Mivel Zeusz elsőre nem áll kötélnek, ezért Thetisz megemlíti az istenek lázadását Zeusz ellen, amikor Thetisz a főisten érdekében segítségül hívta Briareuszt, a százkarút.

Thetiszről bővebben olvashatsz A trójai háború kirobbanásának oka, Erisz aranyalmájának története című posztban.

Miután Homérosz az előzményeket nem fejti ki bővebben, ellenben maga a sztori elég izgalmas, gondoltam megér egy posztot.

Következzék tehát a százkarú és ötvenfejű hekatonkheirek története. Készüljetek, lesznek érdekes dolgok: tengerbe dobott hímvesszőtől, Aphrodité születésén át, a vércseppekből életre kelő Fúriákig!

Nézzük.

Ahhoz, hogy megértsük Briareusz történetét kissé vissza kell nyúlnunk a görög mitológiában. A százkarú Briareusz ugyanis Uranosznak és Gaiának, vagyis az ég és a föld istenének fia, két testvérével, Kottosszal és Gügésszel együtt.

Hármukat (Briareusz, Kottosz és Gügész) szokás összefoglalóan hekatonheireknek, azaz szárkarúaknak, vagy százkezűeknek is nevezni (hekaton= száz, kheir=kar)

A százkezűek a Titánok és a Küklopszok testvérei, százkarú, ötvenfejű szörnyek, akiket apjuk, Uranosz annyira csúnyának talált, hogy a Tartaroszba dobta őket, a Küklopszokkal együtt. A történet egy másik olvasatában azonban Uranosznak nem feltétlenül a kinézetükkel, sokkal inkább erejükkel és nagyságukkal volt baja, vagyis féltette tőlük a hatalmát, ezért kerültek a Tartaroszba.

A Tartarosz a halál utáni bűnhődés, az örökös kín helye, feneketlen mélység, ahova soha nem hatol be a napsugár. Hésziodosz szerint az égből ledobott bronz üllő kilenc napig zuhan, amíg eléri a földet, majd onnan további kilenc napig, amíg a Tartaroszba ér. Vagyis nem volt kellemes hely.

Elméletileg tehát sima megelőzésről van szó, Uranosz még azelőtt kivonja a forgalomból a túlságosan nagy erejű (és csúnya) Hekatonheireket, mielőtt azok esetleg veszélyeztethetnék hatalmát.

A probléma azonban ezzel nem lett elrendezve, ugyanos bár Uranosz megszabadult lehetséges vetélytársaitól, de szembekerült a feleségével, Gaiával.

Gaia ugyanis kezdi elunni, hogy Uranosz folyton teherbe ejti, de a megszületett gyermekeit (a három küklopszot és a három százkarút) aztán a Tartaroszba dobja.

Nem tudni milyen megfontolás alapján, de Gaia arra jut, hogy férje bizonyára jobb belátásra fog térni, ha megfosztja a férfiasságától, azaz kasztrálja…

Gaia megosztja ezt a nagyszerű ötletét fiaival, a Titánokkal is. Emlékezzünk rá, a Titánok, a Küklopszok és a Hekatonheirek testvérei. Közülük azonban akkoriban csak a Titánok voltak szabadok, a Százkarúak és a Küklopszok a Tartarosz mélyén ücsörögtek.

A Titánokról, pontosabban Titánokról és Titaniszokról, merthogy lányok is vannak közöttük, annyit kell tudni, hogy őket szokás az istenek második nemzedékének nevezni. Az első nemzedék ugye Uranosz és Gaia.

A posztnak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!