Jókai Mór – Egy magyar nábob – Olvasónapló

12. fejezet: Saldirt (Ki van fizetve!)

Főbb szereplők Időpont Helyszín
Barna Sándor
Káepáthy Abellinó
Rudolf
Miklós
Lívius
Konrád
1825 Pozsony

Teréz és Fanny beköltöztek Boltay mester hatalmas házának egy szárnyába. Teréz elszomorodott Fanny vallomásán, hogy szeret valakit, akit csak egyszer látott életében és még a nevét sem tudja, hiszen így Sándor reményei füstbe mentek.

Sándor ezalatt megpróbálja kideríteni, hogy ki volt az az úr, aki Fanny énekóráit fizette. Minden vasárnap elmegy a templomba, figyeli Krammnét. Végül egy alkalommal maga Abellinó is megjelenik, meg akarja tudni Krammnétól, hogy hova költöztek Fannyék.

Krammné persze nem tudja pontosan, de szerinte Boltayhoz mentek (így is történt). Sándor követi Abellinót hazáig, ahol a házmestertől megtudja, hogy a kísértőt Kárpáthy Abellinónak hívják.

Abellinó eközben újabb tervet eszel ki. Másnap elmegy Boltayhoz, hogy bútorokat rendeljen tőle, mert mint mondja, nősülni fog, egy szegény polgárleányt vesz feleségül, aki gyönyörűen énekelt a templomban.

Abellinó arra számít, hogy Fanny is hallja azt, amit mond, és majd elérzékenyül tőle. Legnagyobb meglepetésére azonban nem ez történik, hanem Boltay kivesz a pénztárcájából egy csomó pénzt és egy nyugtát.

„– Tessék ide vigyázni: ez egy, két, három, négy, öt, hatszáz forint és négy forint meg harminc krajcár – szólt ujjával megböködve mindenik összeget.”

Azt követeli, hogy Abellinó vegye el a pénzt (ennyit adott Fanny énekleckéire) és írjon alá egy nyugtát, miszerint ezt a pénzt kölcsönadta Mayer Fannynak és azt hiánytalanul visszakapta.

Abellinó nem számított rá, hogy tervén ilyen könnyen keresztüllátnak, eljátssza a sértett nemesurat, a pénzt nem veszi el, a nyugtát nem írja alá, hanem méltóságteljesen elvonul.

Boltay és Teréz azonban nem hagyja annyiban a dolgot és másnap hirdetést adnak fel az újságban.

„Egy helybeli családapa hatszáznégy forint és harminc krajcárt adott által a polgári kóroda szá-mára, mely összeget nagyságos Kárpáthy Béla úr kegyeskedett az átadó fogadott leányá¬nak ajándékozni, mit azonban ez célszerűnek talált kegyesebb célokra fordítani.”

Az apróhirdetés persze hatalmas derültséget okoz az ifjú óriások között, mindenki erről beszél.

„A dologból nagy zaj lett, a kitett nevet minden magasabb körben jól ismerék, itt nevették, ott szörnyűködtek a furcsa hirdetmény felett, egypár elménc úr az ellenpárton a zöld asztal előtt gratulálni kezde Abellinónak a szenvedő emberiség nevében, az ifjú óriások tüzelték, loval¬ták, hogy ezt a bosszantást megtorlatlan hagyni nem lehet.”

Abellinó végül úgy dönt, hogy párbajra hívja Boltayt. Elküldi segédeit – Líviust és Konrádot – a kihívással Boltay házához. Ott azonban csak Sándort találják, aki átveszi a levelet, mondván, hogy Boltay hosszabb időre elutazott, de rábízta Sándorra, hogy minden felmerülő adósságot fizessen ki.

Sándor szerint a párbaj is egy adósság, ezért kijelenti, hogy Boltay nevében ő fog megvívni Abellinóval. Mivel ő munkásember, és barátait nem akarja az ügybe belekeverni, megkéri Konrádékat, hogy válasszanak ők a számára párbajsegédeket. Konrádék ezt elfogadják és távoznak.

Nem sokkal később egy hajdú levelet hoz Sándornak.

„Ön derék férfi; ön igen helyesen cselekvék. Önnek helyzetében bármelyikűnk hasonlót tett volna. Ha segítségünket elfogadja ön, hajdani ismeretségűnknél fogva készek vagyunk önnek e lovagi szolgálatot felajánlani.”

A levél írói pedig Rudolf és Miklós, akik az ifjú óriások klubjában hallották a történetet és hogy Sándornak nincsenek megfelelő segédei. Közben arra is rájöttek, hogy Sándor az, akivel Rousseau sírjánál találkoztak és ő vezette az asztalos legényeket a színházi csatában.

Sándor elfogadja a segítségüket, hamarosan ők maguk is megérkeznek.

FIGYELEM! Figyeljük meg a véletlen szerepét. Éppen az az ember – Szentirmay Rudolf – lesz Sándor párbajsegéde, akibe Fanny látatlanba és reménytelenül szerelmes, anélkül, hogy a résztvevők bármit tudnának egymás szerepéről.

Másnap lezajlik a párbaj, amit pisztolyokkal vívnak. Sándor sértetlen marad, de az ő golyója Abellinó füle mellett zúg el, rövid időre megsüketítve, és örök életére nagyot hallóvá téve Abellinót. (Ez a sérülés gyakorlatilag szégyen az ifjú óriások körében. Egy súlyos sebesülés hőssé tette volna Abellinót, de az, hogy nagyothalló lett inkább nevetségessé tette.)

Sándor hidegvérrel, bátran viselkedett az egész párbaj alatt, majd annak végén megkéri Abellinó segédeit, hogy írják rá a párbajkihívást tartalmazó levélre, miszerint Saldirt!, azaz Ki van fizetve!, mintha csak egy adószámla lett volna.

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..