Zsiráf

Friedrich Dürrenmatt – A fizikusok – Olvasónapló

Szerző:

Friedrich Dürrenmatt A fizikusok című darabjának részletes olvasónaplója jelenetenként

Első felvonás első jelenet

Szereplők
Richard Voss felügyelő
Martha Boll főnővér
Blocher rendőr
Irene Straub nővér
Ernst Heinrich Ernesti (Einstein) fizikus
Guhl rendőr
Törvényszéki orvos
Herbert Georg Beutler (Newton) fizikus
Dorothea Moser nővér
Mathilde von Zahnd doktorkisasszony

A darab egy hosszú színi utasítással kezdődik, amiből fontos dolgokat tudunk meg a helyszínről, a szereplőkről és az előzményekről.

A színi utasításban a szerző ad instrukciókat arra, hogy hogyan kell pl. berendezni a színpadot, a tárgyak, bútorok hogyan néznek ki, milyen hangulatuk van, esetleg néhány infót az előzményekről, a szereplők motivációjáról stb.

A színi utasítás szerint tehát a helyszín a Les Cerisiers nevű magánszanatórium. A semlegesnek hangzó magánszanatórium név azonban valójában egy bolondokházát jelent: „elhülyült arisztokraták, krónikus érelmeszesedésben szenvedő politikusok, gyengeelméjű milliomosok, tudathasadásos írók, mániás-depressziós nagyiparosok és más effélék menedéke a ház.”

Az utasítás részletesen leírja a szanatórium szűkebb és tágabb környezetét is (tó a közelben, távolabb egy kisváros, mezőgazdasági nagyüzem, fegyenctelep, stb.), de ez valójában lényegtelen, mert mint ahogy a szerző is kijelenti, a „betartjuk a hely, idő és cselekmény egységét”.

Hármas egység: egy helyen, max. 24 óra alatt, egy szálon futó cselekmény.

Ennek megfelelőn a helyszín végig a szanatórium szalonja, az idő néhány óra és a cselekmény is lineárisan halad előre, azaz nincsenek kitérők, epizódok vagy megszakítások.

A szanatórium vezetője Dr. h. c. Dr. med. Mathilde von Zahnd doktorkisasszony, 55 év körüli, „púpos aggszűz”, aki tekintélyes családjának utolsó tagja. (Legalábbis saját bevallása szerint, később azért látni fogjuk, hogy ez nem teljesen igaz.)

A családi villában rendezte be a bolondok házát, ami a gazdag és híres bentlakók miatt rendkívül drága. Vagy fordítva: azért olyan drága, mert csak hírességeket fogad.

Zahnd doktorkisasszony nevében a sok rövidítés jelentése: a Dr. h. c. azt jelenti, hogy doctor honoris causa, azaz tiszteletbeli doktor, ami egy kutató formális elismerése egy egyetem által, a szakterületén elért kimagasló eredményekért.

A Dr. med. pedig azt jelenti, hogy doctor medicinae, azaz orvos doktor, vagyis az orvostudományok doktora.

Zahnd kisasszony a szakterülete, az ideggyógyászat ismert és elismert szaktekintélye, és a kezelésekből befolyt összegnek köszönhetően egy új szárnyat tudott építeni a villához, és a legtöbb beteget már átköltöztették oda.

A villában csak három beteg maradt, mindhárman fizikusok, akik „ártalmatlan, szeretetre méltó bolondok, kormányozható, könnyen kezelhető, igénytelen férfiak.” Ők lesznek a főszereplők.

A darab központi színhelye tehát a villa szalonja, amiből egy folyosó nyílik, ahol a három fizikus szobája található egytől háromig számozva.

A közvetlen előzmény pedig az, hogy három hónappal korábban (augusztus 12-én) az egyik fizikus megfojtott egy ápolónőt, és az eset megismétlődött, most egy másik fizikus fojtotta meg az ápolónőjét.

„Délután fél öt múlt néhány perccel”, és a gyilkosság miatt éppen rendőrök helyszínelnek a szalonban, vezetőjük Richard Voss felügyelő, aki Martha Boll főnővérrel beszélget.

Ezeket a tényeket tudjuk meg a színi utasításból, ezután kezdődik maga a darab, azaz a tényleges cselekmény:

Voss felügyelő szeretne rágyújtani, de Boll főnővér figyelmezteti, hogy egy szanatóriumban vannak, tilos a dohányzás. A főnővér ezután teával kínálja a felügyelőt, aki inkább pálinkát kérne, de nem kap, mert ugye ez egy szanatórium.

A felügyelő ezután inkább semmit sem kér, és megkezdi Boll főnővér hivatalos kihallgatását.

Közben egy Blocher nevű rendőr fényképeket készít a helyszínről, egy Guhl nevű rendőr pedig kézzel írja a kihallgatás jegyzőkönyvét.

A kihallgatásból kiderül, hogy a meggyilkolt nővért Irene Straubnak hívták, 22 éves, Kohlwangban született és csak egy hozzátartozója van, egy fivére, aki Kelet-Svájcban él. A testvért már értesítették telefonon a tragédiáról.

A tettes pedig Ernst Heinrich Ernesti fizikus, aki Einsteinnek képzeli magát, és az ápolók így is szólítják.

Jelen van még a törvényszéki orvos is, aki megállapítja, hogy Irene Straub nővért az állólámpa zsinórjával fojtották meg, hatalmas erővel.

Érdekesség, hogy Voss felügyelő következetesen gyilkost és gyilkosságot emleget, de Boll főnővér mindig kijavítja tettesre és balesetre, mert szerinte az ápoltak beteg emberek, akik éppen a betegségük miatt nem beszámíthatóak, tehát – hivatalosan – nem is követhetnek el gyilkosságot, vagyis gyilkosok sem lehetnek.

A felügyelő előveszi a három hónappal korábbi gyilkosság (baleset) jegyzőkönyvét, amiből megtudjuk, hogy augusztus 12-én Herbert Georg Beutler fizikus (akit magát Newtonnak képzeli) ölte meg Dorothea Moser ápolónőt.

Voss felügyelő szerint eleve felelőtlenség volt, hogy a három őrült fizikus felügyeletét ápolónőkre és nem férfi ápolókra bízták. Férfi ápolók mellett szerinte nem történhettek volna meg a gyilkosságok.

Boll főnővér természetesen nem ért egyet vele, és indokai is vannak: az ápolónők fizikailag (is) tökéletesen alkalmasak a fizikusok felügyeletére, mert Dorothea Moser egy női birkózóegylet tagja volt, Irene Staub országos cselgáncsbajnok, maga a főnővér pedig súlyemelő.

Voss felügyelő ezután a gyilkost (Boll megint kijavítja: tettest) akarja látni. Ez azonban a főnővér szerint nem lehetséges, mert Ernst Heinrich Ernesti, azaz Einstein, éppen hegedül.

Ez a felügyelőt pont nem érdekli, ragaszkodik hozzá, hogy kihallgassa az elkövetőt. Boll főnővér azonban kimérten közli vele, hogy ezt orvosilag nem engedélyezheti, ugyanis Einsteinnek most nyugalomra van szüksége, és a hegedülés megnyugtatja.

A felügyelőnek kezd elege lenni: nem szólíthat gyilkosnak egy nyilvánvaló gyilkost, és nem nevezhet gyilkosságnak egy egyértelmű gyilkosságot, ráadásul a gyilkosnak nem nevezhető gyilkos éppen hegedül, tehát nem lehet kihallgatni.

Voss ezután Zahnd doktorkisasszonnyal akar beszélni, de ez sem lehetséges, mert a doktorkisasszony éppen Einstein hegedülését kíséri zongorán, meg kell várni, amíg végeznek.

A felügyelő csípősen jegyzi meg, hogy három hónappal korábban meg azt kellett megvárnia, hogy a doktorkisasszony sakkozzon Newtonnal Dorothea Moser nővér megölése (balesete) után, mert az nyugtatta meg Newtont.

Boll főnővér azonban rendíthetetlen, ha a felügyelő beszélni akar Zahnd doktorkisasszonnyal, akkor várnia kell.

Voss végül beletörődik a dologba, elküldi a helyszíneléssel már végzett rendőröket, leül és vár a doktorkisasszonyra. Boll nővér kikíséri a hullát cipelő rendőröket, Voss egyedül marad a szalonban.

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14

Balzac – Goriot apó – Olvasónapló

Szerző:

Honoré de Balzac Goriot apó című regényének részletes olvasónaplója

Az olvasónaplóhoz kapcsolódó, ajánlott bejegyzés:

1819-ben, Párizsban járunk, a Vauquer-ház nevű „polgári penzióban”.

A Vauquer-ház Párizs egyik külső kerületében van, ennek megfelelően unalmas, komor, lepusztult környékről van szó, ahol azért nincs forgalom, mert az utcák annyira keskenyek, hogy a lovaskocsik nem férnek el rajtuk.

A ház a tulajdonosról, Vauquer-néről kapta a nevét, aki egy 50 év körüli, kis termetű, kövér özvegyasszony, akit a penzió vendégei vagyontalannak hisznek, mert állandóan panaszkodik, a valóságban azonban nagyon is jól keres a penzióval.

A Vauquer-ház háromemeletes, és általánosságban azt lehet mondani, hogy pont ugyanolyan lepusztult, mint a környék, ahol áll.

Az egész épületnek van valami kellemetlen kisugárzása, mindenhol doh, penész és avasság érezhető.

A földszinten található a szalon, az ebédlő és a konyha, ezekre is jellemező, hogy „Még nem merő kosz minden, de már meglehetősen mocskos; még nem csupa rongy, de maholnap szétrohad.”

A penzió lakói hasonlóak a környékhez és a házhoz: lecsúszott, igénytelen, vagyontalan vagy kispénzű alakok, akik azonban görcsösen ragaszkodnak korábbi életüknek és életszínvonaluknak legalább a látszatához.

Fontos megjegyezni, hogy a Vauquer penzió nem a mai értelemben vett szálloda, ahol néhány napra lehet kivenni szobát. Itt az emberek hosszú távra, hónapokra, évekre, akár egész életükre bérelnek maguknak helyet, azaz tényleg itt laknak, amihez jár a teljes ellátás is. Az ellátás minősége azonban erősen függ attól, hogy ki mennyit fizet a szobáért.

A megkülönböztetés a szobák igényességében is megjelenik, emeletenként eltérő a szobák minősége:

  • 1. emelet – itt található a ház két legszebb (vagy inkább két legkevésbé igénytelen) szobája
    • 1. szoba:
      • – Itt lakik Vauquer-né, a tulajdonos
    • 2. szoba:
      • – Ebben ketten laknak, egy Couture-né nevű idősebb hölgy, aki egy köztársasági hadbiztos özvegye, és egy Victorine Taillefer nevű fiatal lány
  • A 2. emeleten szintén két szoba van:
    • Az egyik szobában egy Poiret nevű öregúr lakik, aki nyugdíjas tisztségviselő.
    • A másikban pedig egy Vautrin nevű férfi, aki állítása szerint egykori nagykereskedő.
  • A 3. emelet négy szobája közül csak három foglalt.
    • Az egyikben egy Michonneau nevű vénkisasszony lakik.
    • A másikban egy Goriot apó nevű, egykori metélttészta- makaróni- és keményítőgyáros.
    • A harmadikban pedig egy Eugėne de Rastignac nevű joghallgató.

Minél magasabban lakik valaki, annál igénytelenebb a szobája, annál rosszabb ellátást kap, és ennek megfelelően annál kevesebbet kell neki fizetnie.

A harmadik emeleti szobák felett van még két manzárdszoba, azaz tetőtéri helység. Az egyikben lakik Christophe, a kifutófiú, a másikban pedig Sylvie, a kövér szakácsnő.

A bentlakókon kívül Vauquer-né még 8 jog- és orvostanhallgatót és 2-3 helyi törzsvendéget kosztoltat, de ők csak ebédre fizetnek elő. Ez azt jelenti, hogy ebédnél akár 18 is ülnek az asztal körül.

A hét bentlakó közül a történet szempontjából egyelőre négynek van jelentősége, velük közelebbről is megismerkedünk:

Victorine Taillefer kisasszony:

Ő meglehetősen kitűnik a penzió lakói közül, tekintve, hogy egy nagyon fiatal, csinos lány, akinek „hamvasszőke haja”, „karcsú termete” és „szürke szeme” van.

Ráadásként pedig szomorú története: szintén Párizsban élő kőgazdag apja valamiért úgy gondolta, hogy a lány nem tőle van, azaz a felesége, Victorine anyja, megcsalta őt. Az egyébként nem derül ki, hogy ez valóban így történt-e (valószínűleg nem), vagy csak az apa hiszi ezt.

Emiatt anyjával együtt elüldözte az apai háztól és csak évi 600 frankot juttat neki, ami nagyon kevésnek számít. A lány anyja hamarosan meghalt, őt pedig Couture-né, egy távoli rokon vette pártfogásába.

Victorine apja tehát nagyon gazdag, ő maga pedig mesés vagyon örököse. Elvileg, mert az apja mindent elkövet, hogy Victorine-t kizárja az örökségből, és azt a lány öccsének juttassa. (Illetve fivérének, mert nem derül ki, hogy idősebb vagy fiatalabb a lánynál.)

Ennek ellenére Victorine nem haragszik az apjára, szereti őt, ami valószínűleg Couture-né vallásos nevelésének köszönhető.

A lány évente egyszer felkeresi az apját, hátha meg tudják beszélni a dolgot, de soha nem engedik be a házba.

A két hölgy egyébként 1815-óta, tehát négy éve él a Vauquer-házban.

Eugėne de Rastignac:

„Fehér bőr, fekete haj, kék szemek”, tehát egy jóképű fiatalemberről van szó, aki vidékről utazott fel a fővárosba, hogy jogot tanuljon.

Nevéből is látszik, hogy nemesi származású, családja azonban már régen elszegényedett, csak egy kis birtokuk maradt, aminek bevétele arra is alig elég, hogy eltartsa a családot.

Éppen ezért Rastignac családja hatalmas anyagi áldozatokat hozott azért, hogy a fiatalember Párizsban tanulhasson, otthonról mindössze évi 1200 frankot kap.

Rastignac az egyetemi tanulmányai négy évére érkezett Párizsba, ebből a második év elején tart.

Vautrin:

„Széles vállak, domború mellkas, duzzadó izmok, vaskos, szögletes kezek, az ujjperceken erősen feltűnő, sűrű, lángvörös szőrcsomó.”

40 év körüli, életerős férfi, aki egykori nagykereskedőnek mondja magát és fekete parókát hord, körülbelül négy éve él a házban.

A penzió lakói alapvetően kedvelik őt, de azt is érzik, hogy előzékeny, sima modora mögött egy veszélyes és hidegvérű ember húzódik meg. Ezt nem tudják mivel megindokolni, de mindenki tart tőle egy kicsit, annak ellenére, hogy Vautrin mindenkivel kedves és figyelmes.

A férfi mindent tud mindenkiről, de az ő élete kifürkészhetetlen mások számára, gyakran kimarad éjszakára, de senki sem tudja, hogy ilyenkor hol van, vagy mit csinál.

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16

A Goriot apó szereplői betűrendben

Szerző:

Honoré de Balzac Goriot apó című regényének szereplői betűrendben

Agathe Rastignac egyik húga, a másik Laure. Rastignac-nak van még két öccse is: Gabriel és Henrik.
Személyesen nem jelenik meg a regényben, Rastignac csak levelet ír neki.
Ajuda-Pinto Portugál márki, főnemes, Beauséant-né szeretője, aki végül elhagyja az asszonyt, mert megnősül, Berthe Rochefide kisasszonyt veszi feleségül.
Hűtlensége miatt Beauséant-né elhagyja Párizst és normandiai birtokára vonul vissza.
Beauséant-né kérésére ő mutatja be Rastignac-ot Delphine de Nucingen bárónénak az Olasz Operában
Anastasie Teljes neve: Anastasie de Restaud grófné, de szerepel Restaud-né néven is, Goriot apó egyik lánya. (A másik Delphine)
Elkényeztetett asszony, aki azonban a szeretője, Maxime de Trailles gróf csapdájába esik. Anastasie ugyanis őszintén szerelmes Maxime-ba, és a beképzelt, fiatal, és szerencsejáték függő nemes ezt ki is használja.
Anastasie eladja a férje, Restaud gróf családi gyémántjait azért, hogy Maxime adósságait kifizesse, de a férje tudomást szerez a dologról, visszavásárolja a gyémántokat és Anastasie-nak azzal kell fizetnie, hogy a férjére íratja a vagyonát.
Ráadásul Maxime nem bizonyul méltónak Anastasie szerelmére, végül megcsalja és elhagyja az asszonyt, újabb hatalmas adósságot hagyva maga után.
Fia: Ernest de Restaud, illetve több gyerekük is van, de csak neki tudjuk meg a nevét.
Beauséant vikomt Beauséant-né férje.
Beauséant vikomtné Megjelenik Beauséant-né néven is, lánykori neve: Claire de Bourgogne.
Rastignac távoli unokatestvére, akinek segítségével bekerül a párizsi nemesi társaságba, és ő az, aki Delphine-nel is összeismerteti.
Párizs egyik legelőkelőbb, leggazdagabb és legszebb asszonya.
Szeretője Ajuda-Pinto, portugál márki, aki végül elhagyja őt, emiatt az asszony vidéki száműzetésbe vonul.
Bianchon Teljes neve: Horace Bianchon, orvostanhallgató, Rastignac barátja, külső kosztos a Vauquer-házban, azaz csak ebédre fizet elő.
Sokat segít Rastignac-nak a beteg Goriot apó ápolásában, és később a temetés megszervezésében is.
Buneaud-né Párizsi penziótulajdonos, Vauquer-né konkurenciája, de egyébként a cselekmény szempontjából nincs jelentősége, nem jelenik meg személyesen, csak utalnak rá.
Charles A Vauquer-ház egyik olyan vendége, aki csak ebédre fizet elő, mellékszereplő, a történet szempontjából nincs jelentősége.
Christophe A Vauquer-ház kifutófiúja, túl sok szerepet nem kap, fő feladata általában a levelek, üzenetek továbbítása.
Ő az egyetlen, aki a ház lakói és alkalmazottai közül végül ott van Goriot apó temetésén.
Collin Teljes neve Jacques Collin, ez Vautrin igaza neve, bővebben lásd Vautrinnál
Constance Anastasie de Restaud grófné komornája, mellékszereplő
Coutur-né Egy francia köztársasági hadbiztos özvegye, Victorine Taillefer kisasszony távoli rokona és tulajdonképpen a nevelőanyja.
Akkor fogadta be Victorine-t és annak anyját, amikor Victorine apja elüldözte őket a háztól.
A Vauquer-ház egyik lakója, Victorine-nak közösen bérelnek szobát az első emeleten.
Delphine Teljes neve: Delphine de Nucingen báróné, de megjelenik Nucingenné néven is, Goriot apó egyik lánya. (A másik Anastasie).
Rastignac szeretője, aki boldogtalan házasságban él Nucingen báróval, ráadásul a korábbi szeretője, Marsay is elhagyja.
Testévéről ellentétben ő nem egy francia ősnemeshez ment feleségül, mert bár Nucingen báró is arisztokrata, de ő bankár, pénzember, aki nem születése révén, hanem vagyona segítségével jutott nemesi címhez.
Éppen ezért Delphine-t egyetlen vágy vezérli, hogy bejuthasson a francia felső tízezer legmagasabb körébe. Tulajdonképpen erre használja fel Rastignac-ot, akinek segítségével meghívást kap Beauséant vikomtné báljára. Delphine számára mindennél, még az apjánál is fontosabb, hogy megjelenjen a bálon, ezért még a beteg Goriot-ot sem látogatja meg.
Derville Goriot apó ügyvédje, mellékszereplő, személyesen nem jelenik meg a történetben, néhányszor említik csak a nevét.
Ernest Teljes neve Ernest de Restaud, Anastasie és Restaud fia, a történet szempontjából nincs jelentősége, csak egyszer említik a nevét.
Eugėne Lásd: Eugėne de Rastignac
Franchessini gróf, Vautrin embere, aki párbajt provokál Victorine testvérével, Frédéric-kel, majd meg is öli.
Frédéric Teljes neve: Frédéric Taillefer, Victorine testvére, bár az nem derül ki, hogy az öccse, vagy a bátyja, valószínűleg az utóbbi.
Apja igyekszik úgy intézni, hogy ő legyen az egyetlen örököse, emiatt kitagadja Victorine-t.
Vautrin terve nyomán egy Franchessini nevű gróf kihívja párbajra és megöli őt, ezzel Victorine lesz az örökös.
Gabriel Rastignac egyik öccse. A másik Henrik. Rastignac-nak van még két húga is: Laure és Agathe
Személyesen nem jelenik meg a regényben, csak levelezés közben említik.
Galathionne Hercegné, érte hagyja el Anastasie de Nucingen grófnét a szeretője, Marsay gróf. A cselekmény szempontjából nincs jelentősége.
Gobseck Zsidó uzsorás, Goriot apó nála adja el az utolsó ezüsttárgyait, hogy kifizesse Anastasie tartozását, később pedig szintén nála zálogosítja el az évjáradékát, ismét csak azért, hogy pénzt adhasson a lányának.
Gondureau Titkosrendőr, ő szervezi be Michonneau kisasszonyt azért, hogy a gutaütésszerű tüneteket produkáló szert beadja Vautrinnak, és így kideríthesse, hogy az azonos-e a Vasfejűvel.
Goriot apó Teljesen neve: Jean-Joachim Goriot, a regény egyik főszereplője.
Egykori metélttészta, makaróni és keményítőgyáros. Rajongásig imádja a két lányát, Anastasie-t és Delphine-t, és már gyerekkoruktól kezdve, de főleg a felesége halála után, rettenetesen elkényezteti őket.
Végül párizsi arisztokratákhoz, Restaud grófhoz és Nucingen báróhoz adja férjhez őket, óriási, egyenként 800 000 frankos hozománnyal.
Cserébe csak annyit szeretne, hogy a lányai közelében lehessen, ezért végül eladja a vállalkozását és beköltözik a Vauquer-házba.
Lányai azonban lassan megtagadják apjukat és csak akkor keresik fel, ha pénzre van szükségük. Goriot pedig továbbra sem nemet mondani nekik, ezért lassan minden megmaradt vagyonát a lányokra költi, emiatt teljesen tönkremegy.
A lányok az utolsó frankot is kiszedik az öregből, aki végül ebbe betegszik és hal bele, de Anastasie és Delphine még a temetésére sem mennek el
Grimbert Királyi postamester, a történet szempontjából nincs jelentősége, nem jelenik meg személyesen, csak a Rastignac és húgai közötti levelezésben említik egyszer.
Grimpel Orvos, érte küldenek, amikor Vautrin rosszul lesz a Michonneau kisasszony által a kávéjába öntött szer miatt. Végül nem lesz rá szükség, tehát a cselekmény szempontjából lényegtelen szereplő, nem jelenik meg személyesen.
Henrik Rastignac egyik öccse, a másik Gabriel. Rastignac-nak van még hét húga is: Laure és Agathe
Személyesen egyik sem jelenik meg a regényben, csak levelezés közben említik őket.
Jacques Beauséant vikomtné komornyikja
Jacques Lásd: Collin

A bejegyzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Oldalak: 1 2

Henrik Ibsen – A vadkacsa – 5. felvonás – Olvasónapló

Szerző:

Henrik Ibsen A vadkacsa című drámája 5. felvonásának részletes olvasónaplója

Ötödik felvonás

Az utolsó felvonás a következő nap reggelén játszódik. Hedvig jelenti Ginának, hogy a házmesternétől tudja, hogy Hjalmar Relling doktornál töltötte az éjszakát, vagy legalábbis most ott van, miután Relling doktor, Molvik és Hjalmar hazaértek hajnalban.

Az öreg Ekdal lép ki a szobájából, akiről az Olvasó már szinte elfelejtkezett. Érdeklődik, hogy hol van a fia, majd miután azt mondják neki, hogy sétálni ment, az öreg bemegy a padlásszobába.

Gina ugyanis jónak látja egyelőre nem izgatni az öreget azzal, hogy Hjalmar el akar költözni.

Érkezik Gregers is, ő is Hjalmarról akar megtudni valamit, Gina elmondja, hogy Rellingnél van.

És mivel annyit emlegetik, megjelenik Relling doktor is, aki nem is tagadja, hogy nála van Hjalmar, sőt, azt sem, hogy éjszaka inni voltak. Ennek eredményeként Hjalmar most az ő kanapéján horkol.

A tényre, miszerint Hjalmar részeged fekszik a doktornál, eltérően reagálnak a szereplők:

„HEDVIG
Alszik? Hát tud aludni?

GREGERS
Érthető. Azután a súlyos lelki tusa után…

GINA
Meg nincs ő ahhoz szokva, hogy éjszaka kódorogjon az utcán.”

Vagyis mindenki a saját nézőpontjából értelmez: Hedvig nem érti, hogy az apja hogy tud ilyenkor aludni, Gregers szerint Hjalmar lelkében nagy vihar dúl, míg a legélesebben Gina látja a helyzetet: férje egyszerűen berúgott, most azt alussza ki.

Gina tehát a legprakitusabb közülük, szerinte most az a legjobb, ha békén hagyják Hjalmart, hadd aludja ki a részegséget. Gina és Hedvig átmennek egy másik szobába.

Relling és Gregers egyedül maradnak, és most végre ütközhet a Hjalmarral kapcsolatos különböző nézőpontjuk:

„GREGERS
(Rellinghez) Ön mivel magyarázná azt a lelki átalakulást, ami most Hjalmarban lejátszódik?

RELLING
Na, lelki átalakulásnak én aztán nyomát se láttam rajta.

GREGERS
Hogyhogy? Amikor ilyen fordulóponthoz érkezett, amikor az élete új értelmet kap? Hogyan képzeli, doktor, hogy egy olyan egyéniség, mint Hjalmar…

RELLING
Egyéniség? Ez? Én mondom magának, hogy ha volt is benne valamikor hajlam az efféle elferdülésre, amit maga egyéniségnek nevez, hát azt gyökerestül kiirtották belőle, még gyerekkorában. Nekem elhiheti.”

Gregers, az idealista és Relling, a cinikus beszélgetése ez, és mivel az Olvasó egész jól megismert már Hjalmart, ezért inkább Rellingnek ad igazat.

A beszélgetésből fontos dolgok derülnek ki Hjalmar gyerekkoráról, ami sok mindent megmagyaráz vele kapcsolatban:

Hjalmart a két nagynénje nevelte fel, és természetesen Gregers és Relling doktor eltérően vélekednek róluk: Gregers szerint „Hjalmar mindkét nagynénje olyan asszony volt, aki sohasem tévesztette szem elől az eszményeit”, míg Relling szerint „hisztérikus vénkisasszony”-okról van szó.

Gregers  szerint Ekdal apja, az öreg Ekdal „gyermeki lelkületű ember” volt ugyan, de nagyon szereti a fiát, míg Relling szerint az „öreg Ekdal nagy szamár volt világéletében”, és azzal követte el a legnagyobb hibát, hogy „lángésznek tartott a fiát”, holott erre Hjalmar semmivel sem szolgált rá.

Gregers szerint Hjalmar egy meg nem értett idealista hős, míg Relling doktor szerint Hjalmar csak egy váz, akinek nincsenek önálló gondolatai, csak „szépen tudta felmondani mások verseit meg gondolatait”

Gregers erre egy kicsit elbizonytalanodik:

„GREGERS
De hát azt nem gondolhatom, hogy teljesen vak vagyok…

RELLING
Hát, nem sok híja. Persze maga is beteg ember, azt tudja, ugye?”

Az ötödik felvonás olvasónaplójának még nincs vége, kattints a következő oldalra a folytatáshoz!




Oldalak: 1 2 3 4 5 6

Henrik Ibsen – A vadkacsa – 4. felvonás – Olvasónapló

Szerző:

Henrik Ibsen A vadkacsa című drámája 4. felvonásának részletes olvasónaplója

Negyedik felvonás:

A negyedik felvonás ugyanazon a napon játszódik, mint a harmadik, csak néhány órával később.

A műteremből éppen távozik néhány kuncsaft, akiket Gina fényképezett le, vagyis megint ő végezte el Hjalmar munkáját.

Hjalmar ugyanis még nem ért vissza a Gregers-szel tett sétából. Emiatt már Hedvig is türelmetlenkedni kezd, mivel közeledik az ebéd ideje.

Végre hazaér Hjalmar, Hedvig kitörő örömmel fogadja, apja azonban nincs túl jó hangulatban, az ebédet is visszautasítja.

Elküldi Hedviget sétálni, arra hivatkozva, hogy a kislánynak szüksége van friss levegőre, de valójában azért, hogy kettesben maradhasson Ginával.

Az Olvasó – és Gina is – tudja, hogy komoly beszélgetés zajlott le Gregers és Hjalmar között, sőt az Olvasó azt is sejti, hogy Gregers elmondta Hjalmarnak, hogy Gina és az öreg Werle egykor szeretők voltak.

Hjalmar azonban nem rögtön ezzel kezd, előbb feldúltan járkál a műteremben:

„HJALMAR
(föl-alá járkál) Vannak dolgok, Gina… hogy is mondjam… bizonyos, hogy úgy mondjam, eszmények… amelyekről a férfiember nem mondhat le a lelki épsége sérelme nélkül.”

Ez a szöveg már egyértelműen Gregers hatása, hiszen Hjalmarra korábban nem volt jellemző, hogy eszményekre gondolt volna.

Hjalmar kijelenti, hogy ezután ő akarja vezetni a háztartási könyvet, mert tudni akar minden bevételről. Gina szerint ahhoz ugyan nem kell nagy tudás, mert a családnak alig van jövedelme.

Hjalmar ezután azt kezdi firtatni, hogy mennyit kap az apja, az öreg Ekdal, a másolásért. Gina elmondja, hogy tulajdonképpen annyit, „amennyit megeszik, meg amit ráköltünk.”

Vagyis az öreg Ekdal valójában nem hoz bevételt a családnak. Ez meglepi Hjalmart, de Gina indoka érthető:

„HJALMAR
Amennyit megeszik! Ezt te még sosem mondtad nekem!

GINA
Nem volt szívem megmondani. Olyan büszke voltál, hogy te tartod el az apádat.

HJALMAR
És lám, nem én, hanem Werle nagykereskedő úr tartja el!”

Hjalmar tehát ide akart kilyukadni, és közben Ginának is elege lesz, nincs kedve többet mellébeszélni:

„GINA
(eltökélten) Ne kerülgesd már, Hjalmar, mondd ki egyenesen! Miket mondott rólam a kis Werle a séta közben?

HJALMAR
Akkor felelj, igaz-e – lehetséges-e – hogy volt valami… közted és az öreg Werle között, mikor náluk szolgáltál?

GINA
Nem igaz. Akkor nem volt semmi. De folyton a sarkamban volt, az igaz. És a felesége gyanakodott is, hogy van köztünk valami. Pokollá tette az életemet, csak szidott reggeltől estig, még meg is ütött. Erre aztán otthagytam őket.”

Végre kezd kiderülni a múlt, más kérdés, hogy ez mennyire lesz jó Hjalmar számára.

A negyedik felvonás olvasónaplójának még nincs vége, kattints a következő oldalra a folytatáshoz!




Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8