Mikszáth Kálmán Szent Péter esernyője című művének részletes olvasónaplója fejezetenként
A könnyebb kezelhetőség érdekében a regény olvasónaplóját 5 bejegyzésre osztottam a regény részei szerint:
Első rész – A legenda
Második rész – Gregoricsok
Harmadik rész – A nyomok
Negyedik rész – A bábaszéki intelligencia
Ötödik rész – A harmadik ördög
A vígjáték az 1660-as években játszódik Párizsban, a helyszín végig Orgon háza
| Szereplők |
| Pernelle asszony, a nagymama, Orgon anyja Flipote, Pernelle asszony szolgája Elmira, Orgon felesége Mariane, Orgon lánya Dorine, Mariane komornja Damis, Orgon fia Cléante, Orgon sógora, Elmira testvére |
A darab kezdetén rögtön mélyvízbe kerül az olvasó, egy közepes nagyságú perpatvar közepébe, sok szereplővel.
Egy családi összejövetelről távozik éppen Pernelle asszony, a nagymama, a család legidősebb nőtagja.
Távozás előtt azonban még mindenkit kioszt, mindenkihez van egy rossza szava, a családtagok hiába is próbálnak beleszólni az öregasszony szóáradatába:
Az öregasszony szóáradatától szóhoz sem tudnak jutni a család tagja, vádaskodásai olyan nevetségesek, hogy az Olvasó rögtön megkedveli az összes többi szereplőt.
Végül Damis, és Dorine a komorna az, akik ki tudják vonni magukat Pernelle asszony hatása alól.
Kijelentik, hogy Pernelle asszony nézeteit bizonyára Tartuffe táplálja. Hamar kiderül, hogy az egész családnak elege van Tartuffe-ből, aki mint koldus, nincstelen érkezett a házhoz, mostanra pedig már gyakorlatilag mindent ő határoz meg, teljesen behálózta a ház urát, Orgont.
Tartuffe mondja meg, hogy mit szabad csinálni, és mit nem, idegesítő és álszent vallásossága megkeseríti a házban lakók életét.
Pernelle asszony viszont Tartuffe védelmére kel, szerinte a férfi mélyen vallásos és csak a bűnt üldözi, ami elharapózott Orgon házában, és csak az isteni szabályokat akarja betartatni.
Dorine, a komorna viszont visszafelesel. Megkérdezi, hogy miért van az, hogy mióta Tartuffe és a szolgája, Lőrinc betette a lábát a házba, azóta nem fogadhat senki vendéget, nem tarthatnak ünnepséget, egyáltalán semmi sem csinálhatnak, mert az Tartuffe szerint ellenkezik a vallással és Istennel?!
Pernelle asszony szerint azonban ez nagyon helyesen van így, egyébként is csak botrányt okozott korábban is a házban tartott sok ünnepség és baráti összejövetel, már egész Párizs az Orgon-házról pletykálkodott.
Ekkor szól bele a beszélgetésbe Cléante és megjegyzi, hogy Párizs egyébként is pletykák városa, ez kikerülhetetlen, de az azért mégiscsak lehetetlen, hogy soha ne hívják meg egy barátjukat sem, mert tartanak attól, hogy mások mit gondolnak. Álszent viselkedés ez, így nem lehet élni.
Dorine pedig azt is tudni véli, hogy ki pletykált róluk, meg is nevezi a fő pletykaforrást. Dorine tudja, hogy az a nő mindenkiről rosszat terjeszt, de erre meg is van a magyarázat.
A hölgy, korábban, fiatalkorában élénk tárasági életet élt, számtalan szeretője volt, de mostanra megöregedett, a férfiak már nem keresik a kegyét. Ezért aztán álszent, bigott vallásosságba menekül és mindenkit a nyelvére vesz, aki fiatalabb, mint ő és jól meri érezni magát a környéken.
Pernelle asszonyt azonban nem lehet meggyőzni, szerinte Tartuffe igenis egy becsületes, mélyen vallásos, jó ember és Orgon soha nem tett még jobbat, mint hogy befogadta a házba, legalább majd egy kicsit rendet tesz.
Mivel azonban Pernelle asszony korholó szavai láthatóan leperegnek a családról, sőt állandó, egyébként logikus közbeszólásaikkal csak feldühítik az öregasszonyt, az végül pofon vágja mit sem sejtő szolgáját, Flipote-ot, majd méltóságteljesen távozik. Előtte azonban még közli, hogy várhatják, hogy mikor látogat el hozzájuk még egyszer. A család erre persze fellélegzik.
A vígjáték alaphelyzeteként tehát adott egy átlagos, viszonylag jómódú párizsi család, aminek tagjai átlagos társadalmi életet élnek. Azaz csak élnének, mert a családfőt, Orgont, nem sokkal korábban behálózta egy Tartuffe nevű szélhámos, aki jámbor, istenfélő álcája mögé bújva egyre inkább magához ragadta a családon belüli hatalmat.
A család nagy része átlát Tartuffe-ön, de nem tehetnek ellene semmit, mert az ravaszul éppen a családfőt és annak anyját hálózta be. A többi családtag pedig egyre kétségbeesettebben keres fogást Tartuffe-ön, egyelőre sikertelenül.
Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Figyelem! Szophoklész nem tagolta az Oidipusz királyt, azaz nincsenek felvonások, jelenetek, vagy színek. Az, hogy én 11 oldalra szedtem szét teljesen önkényes, azért csináltam, mert talán így könnyebb emészteni és nem kell annyit görgetni. Tehát még egyszer: a tragédia egy szuszra megy, csak itt van oldalakra bontva!
Az Oidipusz király olvasónaplójához kapcsolódó, ajánlott bejegyzés:
A tragédia egy egy mondatos „helyzetjelentéssel”, nyitóképpel kezdődik, amiből megtudjuk, hogy mi is az alapszituáció:
„Thébát dögvész pusztítja, és a nép az esdeklést jelképező olajágakkal megjelenik a király, Oedipus színe előtt”
Oidipusz, Théba uralkodója fogadja a népet, és az őket vezető papot kérdezi, hogy miért jöttek.
A pap pedig elmondja, hogy a várost dögvész sújtja, embert, állatot és földet egyaránt mérgezve. A nép már csak uralkodójukban, Oidipuszban bízik, aki már korábban is megmentette egyszer a várost a Szfinxtől.
Most tehát kérik, hogy újra mentse meg őket, tegyen valamit, amitől elmúlik a dögvész.
Oidipusz erre közli, hogy tisztában van a várost sújtó dögvésszel, ami legalább annyira bántja őt, mint az embereket, hiszen egy király számára nincs fájdalmasabb annál, mintha a népe pusztul.
Oidipusz meg is tette már a megfelelő lépéseket, elküldte a sógorát, Kreónt, a delphoi jósdába, hogy kérjen jóslatot arra nézve, hogy Théba lakóinak mit kell tenniük, hogy elmúljon a dögvész.
Végszóra éppen megérkezik Kreón, aki remélhetőleg jó hírt hozott, mert nagyon csillog a szeme.
Oidipusz fennhangon kérdezi tőle, hogy milyen jóslatot kapott Delphoiban, mire Kreón óvatosan visszakérdez, hogy a király az egész nép előtt akarja-e hallani a jóslatot, hogy vonuljanak-e inkább be a palotába.
Oidipusz szerint Kreón nyugodtan mondhatja mindenki előtt a hírt, a királynak nincs takargatni valója a népe előtt.
Kreón ekkor közli a jóslatot: a dögvész azért sújtja Thébát, mert megölték az előző királyát, Laioszt. A gyilkos most is a városban él, és a jóslat szerint a dögvész addig nem múlik el, amíg meg nem találják és száműzik, vagy megölik.
Oidipusz már azután lett Théba királya, hogy Laiosz meghalt, nem ismerte személyesen Laioszt, haláláról is csak pletykákat halott, ezért most a részletekről érdeklődik Kreóntól.
Kreón pedig elmondja, amit az előző király haláláról tud: Laiosz király egy jóslatért indult el többedmagával, de út közben lemészárolták őket. A támadás csak egy ember élte túl, aki később azt mondta, hogy útonállók támadtak rájuk.
Oidipusz ezután arra kíváncsi, hogy miért nem bosszulták meg a thébaiak királyuk halálát, miért nem nyomoztak az elkövetők után.
Kreón szerint ezt akarták, de ekkor érkezett a Szfinx és a városnak hirtelen sokkal komolyabb problémája támadt, mint halott királyának gyilkosa után kutatni.
Oidipusz azonban ünnepélyesen kijelenti, hogy ő bizony kideríti, hogy ki(k) volt(ak) az elkövető(k).Több okból is meg akarja találni a gyilkosokat, egyrészt, mert ezt kívánja Théba népe, másrészt, mert könnyen előfordulhat, hogy az, aki Laiosz életére tört, hamarosan akár Oidipusz ellen is fordulhat, harmadrészt pedig azért, mert ezt kívánja a jóslat.
Oidipusz felszólítja a papot, hogy hívja össze Théba egész népét, mert ő, a király, szólni kíván hozzájuk.
Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
| Szereplők | Helyszín |
| Bernardo, katonatiszt Francisco, katona Horatio, Hamlet barátja Marcellus, katonatiszt Hamlet apjának szelleme |
Helsingőr A királyi kastély előtti tér |
A Hamlet olvasónaplójához kapcsolódó, ajánlott bejegyzések:
A Hamlet szereplői betűrendben
A Hamlet szerelőinek viszonyrendszere – infógrafika, gondolattérkép
A történet a dániai Helsingőr városában, a királyi kastély előtti téren kezdődik. Éjszaka van és hideg.
A kastély előtt Bernardo, a katonatiszt őrködik. Az ő felváltására érkezik Francisco, a katona. Nem sokkal később érkezik a váltás többi része is, Marcellus, a katonatiszt és Horatio, Hamlet dán királyfi jó barátja.
Bernardo elköszön társaitól és pihenni megy, a három másik férfi, Marcellus, Francisco és Horatio pedig megkezdik az őrködést.
A három férfi beszélgetéséből hamar kiderül, hogy Horatio nem véletlenül csatlakozott az őrt álló katonákhoz. Az elmúlt két éjszakán ugyanis Dánia nemrég elhunyt korábbi királyának szelleme jelent meg az őrök előtt.
Ezt elmondták Horationak is, aki persze nem hitte el a dolgot, ezért csatlakozott most az őrséghez, hátha ezen az éjszakán is eljön a szellem.
És így is történik, hamarosan megjelenik a király szelleme. Az őrök megijednek, majd egymást biztatják, hogy valamelyikük szólítsa meg a szellemet.
Végül Horatio próbál beszélni vele, de a szellem nem válaszol, hanem eltűnik.
Horatiot komolyan elgondolkoztatja a dolog, eddig inkább mesének tartotta a szellemet. Most azonban saját szemével látta, hogy a meghalt király szelleme teljes harci páncélzatban kóborol a palota körül.
Horatio szerint ez túl sok jó nem jelenthet Dánia számára.
A beszélgetés innen hamar a politika felé kanyarodik. Marcellus kérdezi meg Horatiot, hogy az tud-e valamit arról a nagy készülődésről, ami az országban folyik.
Mindenhol ágyukat öntenek, fegyvereket, utánpótlást, élelmet halmoznak fel, hadihajókat építenek.
Horatio pedig elmondja a katonáknak – a nem is olyan egyszerű – okokat.
A Dániával szomszédos Norvégia egyik nagyhatalmú nemes ura, Fortinbas, párbajra hívta Dánia királyát. Azt a dán királyt, akinek szellemét az előbb Horatioék látták.
A dán király helyett azonban a fia, Hamlet állt ki Fortinbas ellen. Az életre-halálra menő párbaj tétje mindkét oldalon egy-egy birtok volt. Tehát ha Fortinbas győz, akkor kap bizonyos területeket Dániában, ha pedig a dán király diadalmaskodik, akkor ugyanekkora norvég területet kap.
A küzdelmet végül Hamlet, azaz a dánok nyerték, megölve Fortinbast.
A mostani nagy hadi készülődésnek pedig az az oka, hogy a megölt Fortinbas fia, akit szintén Fortinbasnak hívnak, nem tud belenyugodni apja vereségébe és halálába. Ezért sereget gyűjtött, amivel vissza akarja szerezni az apja által elveszített területeket.
Horatio, Marcellus és Francisco egyetértenek abban, hogy valószínűleg a közelgő háború az oka, hogy a király szelleme a palota körül kísért.
Ekkor jelenik meg újra a szellem, akit Horatio ismét megpróbál szóra bírni. Az őröknek úgy tűnik, hogy a királyi szellem már éppen válaszolna, amikor azonban felhangzik a hajnali kakasszó és a szellem eltűnik.
Hajnalodik tehát, az őrség véget ért, Horatio pedig elhatározza, hogy az éjszakai kísértetjárásról értesíti barátját, Hamletet. Horatio ugyanis elképzelhetőnek tartja, hogy, bár a királyi szellem velük nem állt szóba, de fiával, Hamlettel hajlandó lenne beszélni.
Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Elöljáróban jegyezzük meg, hogy A helység kalapácsának műfaja komikus (vagy víg) eposz. Petőfi ennek megfelelően alkalmazza az eposzi kellékeket, természetesen torzított, komikus formában.
A művet szokás még elbeszélő költeménynek, eposzparódiának, stílus- és szerkezetparódiának is nevezni.
A helység kalapácsa a műfajának megfelelően egy eposzi kellékkel indul, a segélykéréssel (invokáció).
A „rendes” eposzok invokációjában a szerzők általában a múzsától, vagy valamelyik mitológia istenétől kérnek segítséget művök megírásához. Mivel azonban itt egy vígeposzról van szó, a segélykérés is komikus formában történik.
Petőfi ugyanis nem műve megírásához kér segítséget, hiszen ahhoz már megvan a tehetsége, az nem jelent neki problémát. Inkább egy hőst kér – ez lesz majd Fejenagy, a kovács – akinek a történetén keresztül ki tudja bontakoztatni tehetségét.
A költő megjegyzi továbbá, hogy csak az igazán bátraknak szól a műve, a gyávák bele se kezdjenek az olvasásba.
Ezután kezdődik maga a történet, ami újabb eposzi kellékkel nyit. A cselekmény ugyanis in medias res, azaz a dolgok közepébe vágva, egy falusi templomban indul.
A hívek vasárnap esti misére gyűltek össze, annak is a végén járunk.
A pap éppen végez a szertartással, elhangzik az utolsó „ámen”, amit a falusi gyülekezet szorgalmasan megismétel, majd pillanatok alatt kiürül a templom, az ajtókat bezárják.
A nép szokásához híven átvonul a helyi kocsmába.
A templomnak tehát elméletben kihaltnak kéne lennie, azonban ez nem így van. Az egyik sarokban valaki alszik.
Ez a valaki a saját horkolására ébred fel és döbbenten veszi észre, hogy rajta kívül már senki sincs a templomban. Sőt, hamarosan azt is észreveszi, hogy az ajtót is bezárták, tehát kimenni sem tud.
Az Olvasó számára hamar kiderül, hogy emberünk nem egy bonyolult lélek. Keresi a kijutási lehetőséget, de elsőre nem találja, bár néhány lehetőséget azért számba vesz:
Hősünk azonban végül csak megtalálja a menekülés lehetőségét. Elhatározza, hogy felmegy a harangtoronyba és a harang kötelén fog leereszkedni, ami a templom oldala mellett lóg. Kockázatos vállalkozás, de van esély a sikerre, csak arra kell vigyázni, hogy közben a harang meg ne konduljon.
A bejegyzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!