Zsiráf

Zrínyi Miklós – Szigeti veszedelem – Olvasónapló

Szerző:

Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című művének részletes olvasónaplója énekenként

Első ének

Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című művének műfaja eposz. Ennek megfelelően Zrínyi alkalmazza a klasszikus eposzi kellékeket.

Maga a mű is egy ilyennel indul, a propozícióval, azaz a témamegjelöléssel: Zrínyi megadja a mű témáját, azt, hogy miről fog szólni az eposz:

„2. Fegyvert, s vitézt éneklek, török hatalmát,
Ki meg merte várni, Szulimán haragját,
Ama nagy Szulimánnak hatalmas karját,
Az kinek Európa rettegte szablyáját.”

Ezután következik az invokáció, azaz a segítségkérés: Zrínyi Szűz Máriához könyörög, az ő segítségét kéri, hogy legyen elég ereje a történet elmeséléséhez.

A prepozíció és az invokáció után kezdődik maga a cselekmény, szintén egy eposzi kellékkel, a deus ex machinával, vagyis az isteni beavatkozással.

Isten végigtekint a földön és megakad a szeme a magyarokon, akik elfordultak a keresztény vallás parancsaitól, számos bűnben vétkesek:

  • álhatatlanok
  • bálványt imádnak, nem tisztelik az Istent
  • nem jótékonykodnak, nem tisztelik az öregeket
  • erkölcstelenek, káromkodnak, irigyek, gyűlölködők
  • lopnak, embert ölnek, rágalmaznak stb.

Érthető módon ez nem tetszik Istennek, aki haragra gerjed és hívatja Mihály arkangyalt. Isten az angyalnak háborog, amiért a magyarok nem mutatnak hálát iránta.

Pedig Isten sok jót tett a magyarokkal: letelepítette őket a szép Magyarországon, bátor szívet és szent királyokat adott nekik, vagyis Isten szerint a magyarok minden olyan tulajdonságot és lehetőséget megkaptak, ami ahhoz kell, hogy tisztességes, jó emberekké, néppé váljanak.

A magyarok azonban nem hogy nem becsülik azt a sok jót, amit Istentől kaptak, hanem még hajlamosak elfordulni Istentől és a keresztény vallástól.

Isten ezért úgy dönt, hogy megleckézteti a magyarokat: Mihály arkangyalt leküldi a pokolba, hogy keressen egy fúriát és azt küldje el Szulejmán szultánhoz. A fúria feladata, hogy Szulejmánt a magyarok ellen hangolja és rávegye, hogy támadja meg Magyarországot.

Isten pedig erőt ad a törököknek, hogy vereségeket mérjenek a magyarokra, és ez mindaddig így lesz, amíg a magyarok el nem ismerik, hogy elfordultak istenüktől és annak bocsánatáért nem könyörögnek.

Mihály arkangyal megpróbálja csitítani Istent, rámutat, hogy a magyarok közül nem mindenki bűnös, nem célszerű tehát, ha az egész magyarságot büntetni. Isten azonban hajthatatlan, a magyaroknak bűnhődniük kell.

Mihály arkangyal tehát leszáll a pokolba és megkeresi a fúriákat. A három fúria közül Alektót választja ki, aki „Száz lánczczal van kötve, száz bilincs a kezén, Kigyókbul áll a haja.” Mihály kiszabadítja Alektót és átadja neki az Isten üzenetét: szállja meg Szulejmán szultánt és hangolja a magyarok ellen.

Alektó persze örömmel tesz eleget a feladatnak, azonnal indul Szulejmánhoz. Éjfélkor érkezik Konstantinápolyba, Szulejmán ágyához. Alektó ekkor felveszi Szulejmán apjának, Szelimnek az alakját és úgy szólítja meg álmában Szulejmánt.

Alektó – Szelim képében – korholni kezdi Szulejmánt, amiért az tétlenül heverészik a szultáni palotában, ahelyett, hogy rátámadna a magyarokra, akik a széthúzás miatt most gyengék. Ezt kell kihasználnia Szulejmánnak, és Szelim segíteni fogja őt a harcban.

Szulejmán pedig hallgat apjára, vagyis Alektóra, azonnal felpattan az ágyáról és megparancsolja, hogy kezdjen el összegyűlni a hadsereg, mert háborúba mennek Magyarország ellen.

Amíg a hírnökök elindulnak, hogy a birodalom minden részéből összegyűjtsék a hadinépet, Szulejmán tanácsba (déván) hívja legfőbb embereit.

A tanácsban elmondja, hogy álmot látott az éjjel, amiből azt vonta le, hogy meg kell támadniuk Magyarországot. Normális körülmények között, ha a magyarok egységesek lennének és összefognának, akkor a töröknek semmi esélye sem lenne ellenük, ezt Szulejmán is elismeri.

Most viszont a magyarság megosztott, egymás ellen harcolnak, marakodnak, elaprózzák az erejüket, tehát most kell megtámadni őket.

Szulejmán ráadásként közli, hogy levelet kapott Arszlán bégtől, Buda helytartójától, aki megerősíti ezeket a híreket: a magyarok egymás között marakodnak a hatalomért, nem foglalkoznak az ország védelmével, kiváló alkalom ez a támadáshoz.

A tanácsban ülő török vezérek látják Szulejmánon, hogy nincs értelme vele ellenkezni, a magyarországi hadjárat eldöntött tény.

Az ének további része az invokáció, a seregszemle. Zrínyi felsorolja a különböző népeket, seregeket és vezetőiket, akik a szultán parancsára Magyarország ellen indulnak:

  • 25 ezer tatár, a tatár nagyfejedelem fiának, Delimánnak a vezetésével. Delimán még fontos szerepet fog kapni az eposzban, most csak annyit tudunk meg róla, hogy járt már egyszer Konstantinápolyban, és akkor beleszeretett a szultán lányába, Kumillába. A lányt azonban időközben férjhez adták Rustán béghez.
  • A tatárok után jön a 30 ezres szerecsen sereg, öt, egyenként 6 ezres kisebb seregre bontva. Minden 6 ezres seregnek megvan a maga vezére:
  • Amirassen, a fővezér, Karabul nevű lován.
  • Olindus, a legokosabb főkapitány
  • Hamviván
  • Demirhám, aki kegyetlenségéről és erejéről volt ismert, puszta kézzel kirántotta a tölgyfát és agyonütött egy elefántot.
  • Alderán, Demirhám bátyja, aki arról nevezetes, hogy meg tudja fejteni az álmokat. Ő is fontos szerepet kap még a későbbiekben.
  • Következik Kajer bég vezetésével 20 ezer egyiptomi mameluk.
  • Ajgás pasa vezetésével 52 ezer cirkas harcos.
  • A 80 ezer fős zagatár sereg.
  • Ráadásként olyan királyok – pl az Indus folyón túl uralkodó Atapalik – is csatlakoznak Szulejmán seregéhez, akik nem tartoznak a törökök uralma alá, azaz nem hódították meg őket, de gyűlölik a kereszténységet, ezért segítenek Szulejmánnak.

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16

Csokonai Vitéz Mihály – Dorottya – Olvasónapló

Szerző:

Csokonai Vitéz Mihály Dorottya, vagyis a dámák diadala a fársángon című művének részletes olvasónaplója

Első Könyv – Ebédig

Csokonai Vitéz Mihály Dorottya című művének műfaja vígeposz, vagy komikus eposz, amiből rögtön két dolog következik:

  • Egyrészt egy humoros, vicces, ironikus, szatirikus művel van dolgunk, még ha a mai Olvasónak esetleg nem is tűnik olyan viccesnek, mint Csokonai kortársainak. (Ne feledjük, a vígeposz 1799 telén íródott – valószínűleg –, azóta azért jócskán átalakult az, hogy mit tekintünk humorosnak.)
  • Másrészt, mivel eposzról van szó, ezért Csokonai használja a műfaj jellegzetességeit, az eposzi kellékeket, természetesen a vígeposzhoz illően kifacsart formában.

Ennek megfelelően a mű egy eposzi kellékkel, a témamegjelöléssel (propozíció) indul, vagyis a költő megadja a mű témáját:

„Éneklem a Fársáng napjait s Dorottyát,

Ki látván  dámák bajos állapotját,

Carnevál s az ifjak ellen feltámada,

S diadalmat is nyert pártára únt hada.”

Ezután egy újabb eposzi kellék következik, a segítségkérés, vagy invokáció. Csokonai ugyanis a borhoz fohászkodik, „Melytől a múzsákban gyúl a fantázia”, hogy a bor és annak múzsája adjon neki elég erőt és ihletet, hogy el tudja mesélni Dorottya történetét.

Ezután kezdődik maga a történet, aminek érdekessége, hogy megszemélyesíti a Farsangot. Farsang tehát egy fiatalember képében jelenik meg, hol Fársángnak, hol Carneválnak nevezve, aki elindul Budáról, hogy végigjárja az országot és a farsang alkalmából összeírja az országban azokat a fiatal lányokat, akiket eljegyeztek, férjhez mentek, vagy eladó sorba kerültek.

Carnevál tehát elindul Budáról és végigjárja a korabeli Magyarország vármegyéit, városait. Székesfehérvár és Veszprém után Tihanynál átkel a befagyott Balatonon és Szántódnál érkezik Somogy vármegyébe. Ezután következik Lölle, Tóti, majd Nagybajomon keresztül érkezik Kaposvárra, ahol az Eszterházy kastélyban száll meg.

Itt Csokonai észbe kap, hogy túlságosan előre szaladt a történetben, egy kicsit visszább kell lépni. Ugyanis maga a költő is csatlakozott Carnevál farsangi menetéhez Kaposmérőnél, tehát még azelőtt, hogy Kaposvárra értek volna.

Vagyis Csokonai személyesen is megjelenik az eposzban, az egy másik kérdés, hogy a népes társasággal, szánokon és lovakon utazó Carnevál emberei közül senki sem hajlandó felvenni a szánjára a költőt.

Ezért Csokonai kénytelen gyalog a szánok után ballagni, egészen addig, amíg Pegazus, a szárnyas ló meg nem könyörül rajta és felveszi a hátára. Így már felülről tudja szemlélni a menetet. (Újabb eposzi kellék: csodás történés)

Csokonai a mitológiai csodaló, Pegazus hátán lovagolva a levegőből szemléli a farsangi mentet, ahogy közeledik Kaposvár felé. Ez jó alkalom neki arra, hogy újabb eposzi kelléket alkalmazzon: következik a seregszemle (enumeráció)

A Somogy vármegyeiek ugyanis a megye öt járásának megfelelően öt csoportra (osztályra) tagolódva követik Carnevált:

  • Kaposvár „osztálya” – Vezetőjük Bongorfi, „Közép idejű ő, de a virgonc termet És friss elme benne vigasságra termett.”
  • Marcali „osztálya” – Vezetőjük Cserházy, „Vidám a nézése, módos a ruhája, Cifra s cifrán lépked büszke paripája.”
  • Igal „osztálya” – Vezérük Ecse, a tanult és világlátott fiatalember.
  • Sziget „osztálya” – Vezetőjük Bordács, „Torzonborz bajusza eléggé mutatja, Hogy Bordács inkább Márs, mint Vénus magzatja.”
  • Babócsa „osztálya” – Vezérük Szemő, aki „Csak most adott kezet egy szép kisasszonnak. Mátkája portréját a mellyén viseli, Szája mosolygással, szeme tűzzel teli.”

 

Az öt csapat után következnek „Somogynak mosolygó szépei”, azaz a hölgyek:

  • Laura – Szemő felesége, akinek „Képén olvashatni azt a boldogságot, Amellyért kedvelli Szemő a világot”
  • madám Cserházyné, Cserházy felesége, „Szép kis ifjasszonyság, még fiatal nagyon.”
  • Amália, akinek „Mosolygó ajaki fejlő rózsabimbók, Mellyeken cúkorrá változik minden csók.”

 

A három fiatal dáma felsorolása természetesen csak példálózó jellegű, a menetben sokkal több gyönyörű lány és asszony van, Csokonai csak kiemelte a három legszebbet.

Ezután még szembetűnőbb a kontraszt a most következő vénasszonyokhoz képest. Csokonai ugyanis elborzadva nézi a következő szánban érkező két vénasszonyt:

  • Dorottya (a főszereplőnk) az egyik, „Ki méltó, hogy reá örök párta asszon.” 65 éves rút, ráncos öregasszony, akinek már csak két foga van és „A hamut mamu-nak, a szöszt pösz-nek ejti.” Csokonai nem kíméli a vénasszonyt: „Lohadt mellyén csomó ruhák tekeregnek, Mellyek közt elhervadt csecsei fityegnek.” „Egy szóval nincsen már benne semmi épség, Már elfelejtette nevét is a szépség”.
  • Orsolya a másik, aki hasonlóan vén és rút.

 

Kiderül az is, hogy az egész Somogy megyei tábornak Opor a fővezére, aki „Mind az öt osztálynak vólt teljes díszére.” „Fekete bajusza fedi vídám száját, Árnyékozza barnán pirosló orcáját.”

Így ér a díszes menet Kaposvárra, az Eszterházy kastélyba, ahol már elő van készítve a bálterem. A társaság letelepszik az asztalokhoz és várnak az ebédre, közben beszélgetnek.

A férfiak a szokásos témákat veszik elő: politika, lovak, agarak, pipák, fegyverek, hetvenkedés. A hölgyek pedig a nőies témákkal foglalkoznak: kibeszélik a férfiakat, ékszereket, háztartási pletykákat, az élelmiszerek drágaságát.

Megérkeznek a muzsikusok is, a toponári zsidók, majd felszolgálják az ebédet. A leves alatt csönd van, majd a főételnél megindul a beszélgetés, a desszertnél előkerülnek a borok, a hangulat emelkedni kezd, a zenészek is rákezdenek: „Víg öröm és tréfa űlt minden homlokon”.

Ebéd után Carnevál mond pohárköszöntőt:

„Adjon Isten sok pénzt, bort, búzát, pecsenyét,

Éltesse vármegyénk újj vejét és menyét;

Éljen a barátság közttün és a szerelem;

Aki engem szeret, igyék egyet velem!”

Carnevál azután elkéri Hímentől, „egy kellemes termetű fiatal”-tól a matrikulát, vagyis az anyakönyvet.

Ebbe a könyvbe bele van írva az ország összes megyéjének – köztük Somogy megyének – minden hölgye 12 és 64 év között.

Csokonai is belenéz a könyve, kiderül, hogy akik férjnél vannak, vagy el vannak jegyezve, azok neve mellett vörös kereszt van. Akik pedig pártában maradtak, azaz nem mentek férjhez, azok neve mellett aszott füge van. Csokonai megjegyzi, hogy igen kevés vörös keresztet lát.

Carnevál pedig nagy hangon szónokolni kezd:

„Urak! asszonyságok! tudjátok tisztemet,
Amelly most közzétek vezérlett engemet.
Ím én azért jöttem ide mostanában,
Hogy tudjam, ki van még, s ki nincs már pártában.
Hogy megköszönthessem az újj asszonyokat,
S más fársánggal férjhez adhassak másokat.”

A társaság pedig hangosan diktálja azok neveit, akik az elmúlt évben férjhez mentek, vagy eljegyezték őket. Carnevál pedig bejegyzi a vörös kereszteket a nevek mellé.

Mindenki remekül mulat, kivéve Dorottyát, Orsolyát és a többi vénasszonyt, akiket soha senki sem akart feleségül venni, azaz pártában maradtak.

Carnevál is észleli a vénasszonyok morcosságát: „látta, hogy Dorottya, s akik már vénecskék, Dohognak magokban, hogy ők nem menyecskék.”

Carnevál végez a bejegyzésekkel, majd elrendeli, hogy hozzanak még bort és mulassanak.

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Oldalak: 1 2 3 4

Moliere – A fösvény – Olvasónapló

Szerző:

Moliere A fösvény című művének részletes olvasónaplója jelenetekként

Első felvonás, első jelenet

Szereplők
Valér – Harpagon titkára, Eliz szerelme
Eliz – Harpagon lánya, Valér szerelme

A darab helyszíne végig Harpagon párizsi háza, az időpont pedig nem derül ki pontosan.

Az első jelenet Eliz és Valér párbeszédével indul, amiből több fontos dolgot megtudunk:

  • Eliz és Valér szerelmesek egymásba. Úgy ismerkedtek meg, hogy Valér kimentette Elizt a tengerből.
  • A szerelem kölcsönös, de Eliz aggódik, hogy Valér érzelemi nem biztosak, a fiatalember esetleg hűtlen lesz hozzá. Valérnak sikerül megnyugtatnia, hogy ez nem fordulhat elő, odaadóan és örökké szeretni fogja a lányt.
  • Elizt ezután az aggasztja, hogy mit fognak szólni az emberek, elsősorban az apja, a Valérhoz fűződő kapcsolatához.
  • Valér ugyanis rangrejtve él Párizsban és a szüleit keresi, de erről egyenlőre nem tudunk meg többet.
  • Valér annak érdekében, hogy minél közelebb lehessen Elizhez, még azt is bevállalta, hogy elszegődött titkárnak Eliz apjához, Harpagonhoz.
  • És bár Valérnak megvan a véleménye Harpagon fösvénységéről, mégis úgy viselkedik az öreggel, ahogyan az szerinte egy jó titkártól elvárja: mindenben egyetért Harpagonnal, hízeleg neki.
  • Eliz rákérdez, hogy miért nem avatják be szerelmükbe Cléante-t, Eliz bátyját, hátha ő segíthetne nekik a zsarnok Harpagonnal elfogadtatni eddig titkolt kapcsolatukat.
  • Valér azonban rámutat, hogy egyszerre mindkettővel – azaz Harpagonnal és a fiával Cléante-val nem tud jóban lenni, mert apa és fia annyira különböző természet. „Vagy ezt indítom bizalomra, vagy azt” mondja Valér, de arra megkéri Elizt, hogy próbálja meg ő megnyerni a testvére támogatását.

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32

Shakespeare – Rómeó és Júlia – Olvasónapló

Szerző:

Shakespeare Rómeó és Júlia című tragédiájának részletes olvasónaplója

Előhang

A Rómeó és Júlia egy rövid, 16 soros előhanggal kezdődik, amit a kar ad elő, és ami összefoglalja a mű tartalmát.

Lényege: a történet Veronában játszódik, ahol két, régóta ellenségeskedő család gyermekei – Rómeó és Júlia – egymásba szeretnek. A szülők természetesen nem tűrik ezt a szerelmet, ami a fiatalok halálához vezet.

A két család csak a tragikus halálesetek után eszmél rá a viszály és a harag tarthatatlanságára és végre kibékülnek.

Fontos megjegyezni, hogy a történetből nem derül ki az időpont, azaz nem tudjuk meg, hogy mikor játszódik a történet. A veronai hagyomány azonban úgy tartja, hogy a tragédia 1303-ban zajlott le, de még egyszer, ez nm derül ki a műből!

Első felvonás 1. szín

Szereplők Helyszín
Sámson – Capuleték szolgája
Gegely – Capuleték szolgája
Ábrahám – Montague-ék szolgája
Benvolio – Escalus herceg rokona, Rómeó barátja
Tybalt – Capuletné unokaöccse
Capulet
Capuletné
Montague
Montague-né
Escalus herceg – Verona hercege
Rómeó		 Verona, egy köztér

Az olvasónaplóhoz kapcsolódó ajánlott bejegyzése:

A történet – mint ahogy az az előhangból kiderült – Veronában kezdődik, ahol éppen a Capulet ház két szolgája, Sámson és Gergely sétálnak egy köztéren.

A két szolga élcelődik, viccelődik egymással, majd hamarosan látják, hogy a Montague család két szolgája – Ábrahám és Boldizsár – közeledik.

A Capulet és a Montague család ellenségeskedése olyan régi és olyan mély, hogy még a szolgák sem tudják kivonni magukat alóla.

Sámson és Gergely eldöntik, hogy belekötnek a két Montague cselédbe, azaz valahogy kikényszerítik a párbajt a közeledőkkel.

Mivel azonban Verona hercege, Escalus, rendelete bünteti azt, aki a párbajt kezdi, ezért Gergelynek és Sámsonnak ki kell provokálnia, hogy a Montague-ház emberei sértsék meg őket.

Sámson ezért fügét mutat Ábrahámnak.

A füge a korabeli középső új felmutatásának, azaz sértésnek tekinthető.

A sértés pedig célba talál, rövid szópárbaj után tényleg a kardoké lesz a szerep, a négy szolga vívni kezd egymással.

Ekkor érkezik Benvolio, aki Escalus herceg rokona és Rómeó barátja. Azonnal átlátja a helyzetet, és azt is tudja, hogy a hercegi parancs szerint tilos Verona utcáin a párbaj. Gyorsan előrántja a kardját és leüti vele a küzdők fegyvereit.

Ekkor azonban Tybalt érkezik, aki Capuletné unokaöccse és ő már csak annyit lát, hogy az ősi ellenség Montague család egy barátja karddal hadonászik az ő családjának szolgái fele, az előzményeket nem ismeri.

Tybalt rögtön felelősségre vonja Benvoliót, amiért az – szerinte – a szolgákra támadt. És innen már nincs megállás, Tybalt kardot ránt és Benvoliónak esik.

A viszonylag ártatlan sértésből tömegverekedés lesz, polgárok özönlenek az utcára, mindenki verekszik és vív mindenkivel, teljes a felfordulás.

Érkezik Montague és a felesége, valamint a másik irányból Capulet és Capuletné. A két ősi ellenség csak annyit lát, hogy az embereik egymással vívnak, természetesen mindketten be akarnak szállni, feleségeik alig tudják visszatartani őket.

A helyzetet Verona hercegének, Escalusnak az érkezése menti meg, aki dühösen véget vet a hisztériának. Escalus tombol, monológjából kiderül, hogy a két család gyűlölete lassan tarthatatlan méreteket ölti, hiszen csak az elmúlt rövid idő alatt már ez volt a harmadik ilyen tömegverekedés.

Escalus pedig – mint a város feje – nem hajlandó tűrni, hogy Verona utcáin mindennaposak legyenek az utcai harcok. Capuletet azonnal magával viszi, Montague-nak pedig megparancsolja, hogy aznap délután keresse fel őt a városházán, ahol majd megtudja, hogy milyen büntetést kap, amiért a szolgái részt vettek a párbajban.

Ez a konfliktus tehát megoldódott, a herceg és Capulet távozása után Montague kérdezi Benvoliótól, hogy mi is történet valójában.

Benvolio pedig elmeséli, hogy a két család szolgái egymásnak estek, ő megpróbálta szétválasztani őket, ezt értette félre Tybalt, és ebből kerekedett végül balhé, aminek csak a herceg érkezése vetett véget.

Ekkor Montague-né próbálja meg elterelni a férfiak figyelmét azzal, hogy fiáról, Rómeóról érdeklődik Benvoliótól.

Benvolio válaszából kiderül, hogy aznap – napkelte előtt egy órával – sétára indult, akkor látta messziről Rómeót, oda is akart menni hozzá, de amikor Rómeó észrevette, akkor behúzódott a fák közé. Benvolio pedig ezután nem erőltette a találkozást, hiszen Rómeó nyilvánvalóan nem akart vele beszélni.

Ekkor Montague, Rómeó apja jegyzi meg, hogy fia már napok óta ezt csinálja, éjszaka nem alszik, nappal meg bezárkózik a szobájába és senkinek nem hajlandó elmondani, hogy mi a baja.

Benvolio pedig megígéri, hogy kivallatja Rómeót és megtudja, hogy mi bántja a barátját.

Erre éppen kínálkozik is a lehetőség, mert Rómeó közeledik, miközben Montague és Montegue-né elhagyják a teret.

Benvolio és Rómeó párbeszédéből az derül ki, hogy Rómeónak szerelmi bánata van, mégpedig azért, mert a lány, akibe halálosan szerelmes nem foglakozik vele, nem akarja viszontszeretni, sőt szüzességet fogadott és kolostorba akar vonulni.

Rómeó tehát ezért olyan mélabús, ezért nem akar senkivel beszélni, a viszonzatlan szerelmet hatalmas tragédiaként éli meg.

Benvolio pedig – miután nagy nehezen kiszedi Rómeóból, hogy egyáltalán mi a baja – próbálja vigasztalni barátját. Azt a tanácsot adja, amit általában ilyenkor szoktak adni: ha Rómeóval nem foglalkozik a lány, akkor Rómeó próbálja meg elfelejteni és keressen magának másik lányt,  hiszen Veronában még rengeteg a szép hölgy.

Rómeó pedig úgy reagál, ahogy a szerelmes ifjak szoktak: ő nem tudja elfelejteni a lányt, és úgysem találna senkit, aki akár csak a nyomába érne.

A tragédia alapkonfliktusa tehát a két család, a Capuletek és Montague-k ősi viszálya. Nagyon fontos, hogy a történet során egyáltalán nem derül ki, hogy miért is ellenségeskedik a két család. Valószínűleg ezt már ők maguk sem tudják, olyan régre nyúlik vissza a konfliktus.

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24

Szophoklész – Antigoné – Olvasónapló

Szerző:

Szophoklész Antigoné című tragédiájának részletes olvasónaplója

Figyelem! Szophoklész nem tagolta az Antigonét, azaz nincsenek felvonások, jelenetek, vagy színek. Az, hogy én 12 oldalra szedtem szét teljesen önkényes, azért csináltam, mert talán így könnyebb emészteni és nem kell annyit görgetni. Tehát még egyszer: a tragédia egy szuszra megy, csak itt van oldalakra bontva!

Az Antigoné olvasónaplójához kapcsolódó ajánlott bejegyzés:

A tragédia Thébában, a királyi palota előtt kezdődik nem sokkal a Thébát sikertelenül ostromló argoszi hadak elvonulása után. Itt találkozik a két testvér Antigoné és Iszméné.

Antigoné szomorúan kérdezi testvérét, hogy hallotta-e, milyen parancsot hirdetett ki a király, Kreón. Iszméné nem tud semmiről, mire Antigoné elmondja neki, hogy Kreón megtiltotta, hogy eltemessék az ostrom során meghalt testvérüket, Polüneikészt.

A királyi parancs oka és indoka, hogy Polüneikész az argoszi hadak vezetője volt, míg testvére, Eteoklész a thébai védelmet irányította. Vagyis két testvér állt szemben egymással, ráadásul egymás kezétől is haltak meg a csata során.

Kreón szerint Eteoklész megérdemli a temetést, hiszen a hazáját védte, míg Polüneikészt azzal bünteti halálában, hogy nem engedi eltemettetni, hiszen a hazájára támadt.

Az érthetőség és a biztonság kedvéért, hogy képben legyetek: Antigoné, Iszméné, Polüneikész és Eteoklész testvérek voltak, Oidipusz thébai király gyermekei. Oidipusz halála után a két fiú, Polüneikész és Eteoklész megegyezett abban, hogy évente felváltva fognak uralkodni Thébában. Polüneikész kezdett, majd egy év után átadta a hatalmat Eteoklésznak.

Eteoklész azonban az újabb egy év leteltével nem adta vissza Polüneikésznek a trónt, aki emiatt Argoszba ment, sereget toborzott és megostromolta Thébát. Az ostrom során a két fivér szembe került egymással és egymás kezétől haltak meg. Ez a tragédia indító konfliktusa.

Antigoné és Iszméné között vita alakul ki. Antigoné a királyi tiltás ellenére el akarja temetni Polüneikészt, ehhez kéri Iszméné segítségét.

Iszméné először szelíden próbálja lebeszélni erről nővérét, rámutat, hogy a király szava törvény, aki megszegi azt, annak büntetése a nyilvános megkövezés.

Antigoné szerint viszont nem lehet tilos az, hogy valaki eltemesse a saját testvérét. Iszméné egyre kétségbeesetten és erőszakosabban próbálja lebeszélni Antigonét a szerinte őrült tervről. Szerinte többszörösen is lehetetlen a temetés, egyrészt mert a király, Kreón azt parancsolta, másrészt pedig, mert ők ketten Antigonéval csak nők:

„A férfiakkal nem tudunk megküzdeni,
Erősebbek s ha már felettünk ők az urak,
Szót kell fogadni, bármiként is fáj e szó.”

Iszménének tulajdonképpen igaza van, csakhogy ő az emberi – királyi – törvényeknek engedelmeskedik, míg Antigoné a saját szíve után megy.

Antigoné végül belátja, hogy nem tudja rávenni Iszménét arra, hogy segítsen neki, sőt Antigoné meg is sértődik a testvérére:

„Hát nem hívlak többé magammal, sőt ha még
Jössz is magad, segítsége nem kell nekem.
Te légy okos, ha tetszik; én őt el fogom
Temetni ha ezt teszem meghalni szép.

Vagyis Antigoné annak ellenére dönt Polüneikész eltemetése mellett, hogy pontosan tisztában van a lehetséges következménnyel.

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12