Mikszáth Kálmán – A két koldusdiák – Olvasónapló

Mikszáth Kálmán A két koldusdiák című kisregényének részletes olvasónaplója fejezetenként

Első fejezet: Dobos néni és diákjai

Főbb szereplők Időpont Helyszín
Dobos néni
Dobos bácsi
1885-höz képest „valami kétszáz
vagy háromszáz esztendővel”
korábban
Debrecen
Csapó utca
Dobos ház

Az olvasónaplóhoz kapcsolódó, ajánlott bejegyzések:

A történet Debrecenben kezdődik, de a pontos időpontot eleinte nem tudjuk meg, csak következtetni lehet rá. A kisregény 1885-ben jelent meg, és az első fejezet ehhez képest „valami kétszáz vagy háromszáz esztendővel” korábban játszódik.

Rögtön megismerkedünk az egyik főszereplővel, Dobosné asszonyommal, aki a debreceni kollégiumtól nem messze, „egy alacsony földszintes házban” lakik a Csapó utcában.

Dobosné asszonyomnak két fő pénzkereseti forrása van: malacokat hizlal és diákoknak ad szállást.

Dobosnénak egyébként van férje is, de az ő keresztnevét nem tudjuk meg (egyelőre), mindenki csak úgy emlegeti, hogy „ a Dobos néni férje”. Ez nem véletlen, Dobosné asszonyom ugyanis igen határozott személyiség, nagy hangú, testes asszonyság, aki mindig a saját feje után megy, és ebben a férje sem tudja megakadályozni.

Dobos néni férje hentes, de csak azért végzi ezt a munkát, mert az apjától rámaradt a műhely, egyébként nem csak, hogy nem szereti a hentes munkát, de nem is igazán ért hozzá.

Dobos néniék háza tehát úgy néz ki, hogy az utca részre néz a hentes üzlet, bent az udvaron pedig a néniék lakása és a kosztos diákok szállása van.

Dobos néni egyszerre általában negyven-ötven malacot tart, és tíz olyan diákot, aki fizet a szállásért és a kosztért. Illetve ezeken felül van még két olyan diák is, akiket ingyen szállásol el és etet. Róluk a későbbiekben még lesz szó.

A diákok nyolc pengőt fizetnek havonta az ellátásért. Az ellátást pedig Dobos néni széleskörűen értelmezi: nem csak szállást és ételt jelent, hanem a néni ennél jóval többet foglalkozik a diákokkal. Leszidja őket, ha kell, tanácsot ad nekik, ha arra van szükségük, a gyengébbektől még a leckét is kikérdezi.

Dobos néni tehát alapvetően egy áldott jó természet, bár ezt gyakran sikerül neki eltitkolnia. A napok a Dobos házban meghatározott rendben zajlanak: a délelőtt azzal telik, hogy Dobos néni mindenkivel kiabál, beleköt a cselédek munkájába, mindenkit megsért, összeveszik a férjével. A délután pedig azzal, hogy a néni megpróbál mindenkit kiengesztelni.

Ettől függetlenül, vagy éppen ezért Dobos néni háza híres a debreceni diákok között, mindig telt ház van nála, bejutni hozzá szinte lehetetlen.

Ennek mondjuk az is lehet az oka, hogy Dobos néni a korabeli szokásnál jobban tartja a kosztos diákjait. Erre jegyzi meg Perecz István, Dobos néni rosszindulatú szomszédja, hogy:

„- Ej, ej, komámasszony, nem jó rendszer ez, nem jó! Adjon a diákoknak kevesebb húst és több hátba ütést! Majd meglássa, hogy jobban kijön velök!”

A fejezetben előforduló régi, régies és idegen szavak: koszt, nebuló, kolláció, patália

Jelentésüket itt találod.

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Jókai Mór – Sárga rózsa – Olvasónapló

Jókai Mór Sárga rózsa című kisregényének részletes olvasónaplója fejezetenként

1. fejezet

A kisregény cselekménye a Hortobágyon játszódik. A pontos időpont nem derül ki, de azért következtetni lehet rá: több évtizeddel a szabadságharc után, de még a 1900 előtt.

Abban az időszakban, amikor az Alföldön még nem járt vasút, és a Hortobágyon szinte érintetlen volt a természet. A mocsarak nem voltak lecsapolva, a Hortobágy folyó még nem volt szabályozva, a környéken a természet vad törvényei uralkodtak.

A rövid első fejezetben rögtön megismerkedünk a két főszereplővel, bár a nevüket még nem tudjuk meg.

Kora hajnal van, és a zámi pusztán egy fiatal gulyásbojtár poroszkál lovával. Nem siet, és látszik rajta, hogy nagyon fáradt, gyakran elbóbiskol a nyeregben. Pedig sietnie kéne, mert a hajnali itatáskor már „munkahelyén”, a zámi puszta karámjánál kell lennie.

A haladását az is akadályozza, hogy minden alkalommal, amikor elszundít a nyeregben, elhagyja a kalapja mellé tűzött sárga rózsát. Ilyenkor megáll, visszamegy, megkeresi a rózsát, majd újra a kalapja mellé tűzi.

Látszik, hogy nagyon fontos neki az a sárga rózsa, oka van annak, hogy mindig visszamegy érte, egy számára kedves embertől, valószínűleg egy lánytól kapta.

Hamarosan látja, hogy vele szemben egy másik lovas, egy csikósbojtár közeledik. A két fiatalember ismeri, és ennek megfelelően köszönti is egymást. Megkapjuk a két bojtár leírását is:

„A gulyásbojtár széles vállú, csontos termet, vastag nyakkal, köpcös derékkal: arcvonásai duzzadók, két orcája pirospozsgás, álla, szája, szemöldöke csupa hetykeség, kis bajusza hegyesre kipödörve; gesztenyeszín haja kerekre levágva; a szemei dióbarnák, de első látásra azt hinni, hogy zöldek.

A csikósbojtár alakja pedig karcsú derékban, de vállban és csípőben kifejlett, hatalmas domború mellkassal; arcszíne olyan, mint az aranyozott bronzé, monyorú metszéssel; tökéletes szépségű száj, orr és szemöldök, ragyogó kis fekete szem; fekete bajusza magától kunkorodik fölfelé; szénfekete haja is természetes langos csigákban borul a két vállára.”

A csikósbojtár azonnal kiszúrja a sárga rózsát a gulyásbojtár kalapja mellett:

„– Ejha! De szép sárga rózsa van a süveged mellett, cimbora!

– Hát van annak, aki megszolgálja.

– No csak aztán meg ne bánja, aki megszolgálta.”

Ez tulajdonképpen egy burkolt fenyegetés a csikósbojtár részéről, úgy tűnik, hogy a csikósbojtár pontosan tudja, hogy kitől, honnan lehet olyan sárga rózsát szerezni. És nagyon nem tetszik neki, hogy azt a virágot a gulyásbojtár süvege mellett látja.

A szóbeli összezörrenésnek egyelőre nincs folytatása, a két legény megsarkantyúzza a lovát, és ellenkező irányba elvágtatnak.

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Erich Kästner – A két lotti – Olvasónapló

Erich Kästner: A két lotti című regényének részletes olvasónaplója

Első fejezet

A két lotti olvasónaplójához kapcsolódó, ajánlott bejegyzés:

A történet egy képzeletbeli hegyi falucska, a Bühl-tavi Tó-Bühl gyermeküdülőjében kezdődik, valamikor a nyári hónapokban. Az időpontot nem tudjuk meg, de regény 1949-ben jelent meg, valószínűleg a cselekmény is ekkoriban játszódik.

A gyereküdülőben 9-14 év közötti lányok töltik a nyaralásukat néhány gondozónő felügyelete alatt, vidám, gyerekzsivajtól hangos hely, ahol mindig történik valami.

A történet kezdetén a lányok éppen a tóban fürdenek, amikor gongütés jelzi, hogy ideje ebédelni. A lányok kitódulnak a vízből, különösen egyikükre kell figyelni, a 9 éves Luise Palffy-ra.

Luise Palffy Bécsből érkezett, és láthatóan ő a lánytársaság egyik hangadója, szeleburdi, cserfes kislány, akinek mindig, mindenre megvan a válasza.

A lányokat a nevelőnő, Ulrike kisasszony tereli be az üdülő épületébe, hogy megebédeljenek.

Ezen a napon egyébként a szokásosnál is nagyobb a ricsaj és az izgalom a lányok között, ugyanis ebéd utánra új csoportot várnak az üdülőbe: 20 új lány érkezik Dél-Németországból.

Ebéd közben Luise és két barátnője – Trude és Brigitte – azt találgatják, hogy vajon milyenek lesznek az új jövevények, hány évesek, milyen játékokat hoznak, stb., stb.

Kora délután valóban megérkezik a busz a közeli vasútállomásról, az új lányok a sofőr segítségével szállnak le, és szedik le a csomagokat a járműről.

Minden rendben halad, egészen az utolsó kislány kiszállásáig. Amikor leszáll a buszról, akkor mindenki elnémul, mert az új lány a megszólalásig hasonlít Luise-ra.

Egyetlen különbség van csak közöttük: az új lány két copfban hordja a haját, míg Luise haja ki van engedve.

A hasonlóság döbbenetes, mindenki meglepődik, még Ulrike kisasszony sem nagyon tud mit kezdeni a helyzettel, ezért úgy dönt, hogy beviszi a lányokat a gyermeküdülő igazgatónőjéhez.

Muthesiusné, az igazgatónő, is meglepődik a két lány elképesztő hasonlóságán, az ő kérdéseire adott válaszokból derül ki, hogy a lányok soha nem találkoztak korábban, nem ismerik egymást.

Ekkor tudjuk meg az új lány nevét is: Lotte Körner Münchenből.

A hasonlóság tehát csak a véletlen művének tűnik, bár az is igaz, hogy ezt Luise viseli rosszabbul, láthatóan nem akar barátkozni Lotte-val, ki is szalad az igazgatónő irodájából.

Muthesiusné gyorsan napirendre tér a két egyforma kislány esetén, és ha már Lotte ott van, akkor gyorsan beírja az ilyenkor szokásos adatokat a tábor könyvébe. Kezdve Lotte születési idejével. (Figyelem! Ennek a későbbiekben még jelentősége lesz!)

Az egyforma lányok esete természetesen izgalomba hozza az egész üdülőt. Luise az udvaron duzzog barátnői társaságában, nagyon rossz néven veszi, hogy idejön egy új lány, aki a megszólalásig hasonlít rá.

Lotte eközben a holmiját pakolja ki a szobájában, a többi között egy képet az édesanyjáról.

Ebédnél az igazgatónő döntése szerint Luise-nek és Lotténak egymás mellé kell ülnie. A feszültség tapintható a teremben, mindenki az egyforma lányokat bámulja.

Luise rögtön ki is használja a lehetőséget a bosszúra, és asztal alatt bokán rúgja Lottét, aki viszont úgy tesz, mintha meg sem érezte volna a rúgást.

A két lány hasonlósága ebéd közben a felnőttek asztalánál is téma: Ulrike kisasszony és Gerda kisasszony arról csevegnek, hogy a két lány talán asztrológiai iker, azaz hiába nem ismerik egymást, azért hasonlítanak annyira, mert ugyanabban a másodpercben születtek.

Muthesiusné végül úgy dönt, hogy a két lánynak egymás melletti ágyban kell aludnia, hátha akkor megbékélnek egymással.

A feszültség azonban este sem oldódik a két lány között, éberen fekszenek az ágyban: Luise dühös a hasonlóság miatt, Lotte pedig inkább szomorú és az édesanyja után vágyakozik, végül el is sírja magát, de ezt próbálja minél kisebb zajjal tenni, hogy Luise ne hallja meg.

Luise persze észreveszi, hogy a másik lány sír, és hirtelen már nem is érzi olyan felháborítónak a hasonlóságot, átnyúl a másik ágyra és tétován megsimogatja Lotte haját.

A néma fegyverszünet tehát megköttetett a két lány között.

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Petőfi Sándor – Az apostol – Olvasónapló

Petőfi Sándor Az apostol című művének részletes olvasónaplója

1. fejezet:

A történet egy szomorú leírással kezdődik:

Sötét, őszi éjszaka van, valahol egy városban vagyunk, azt nem tudjuk meg, hogy pontosan hol. Azt sem, hogy pontosan mikor, de kikövetkeztethető, hogy Petőfi saját korában járunk, tehát a XIX. század elején, közepén.

Az utcák és a házak sötétek, csak egyetlen padlásszobában világít egy halvány gyertyaláng.

A pici padlásszoba és berendezése nagyon nyomorúságos:

  • Penészesek a falak, beázik a tető
  • Rozoga fenyőfa ágy és asztal, amiket mások már rég kidobtak volna
  • Az ágy fejénél egy szúette faláda, a végénél egy szalmazsák
  • Két szalmaszék

A kis lakásban négyen laknak, a legnagyobb nyomorúságban: az anya a ládán ül és a kisebbik gyerekét próbálja szoptatni, de olyan régen éhezik, hogy nincs teje. Az anya tehetetlenül, némán sír.

Az ágyban a nagyobbik gyerek próbál aludni, és milyen jól teszi, mert amíg alszik, addig sem érzi, hogy milyen éhes.

Az asztalnál a fiatal apa/férj ül gondterhelten, látszik, hogy családja nehéz sorsán, és a megoldási lehetőségeken töpreng.

Egyelőre semmi többet nem tudunk meg a családról: kik ők, mi a nevük, miért élnek ilyen nyomorúságban?

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Puskin-Anyegin-Olvasónapló

Puskin Anyegin című verses regényének részletes olvasónaplója fejezetenként

Első fejezet

Rögtön az olvasónapló elején érdemes tisztázni a történet egyik furcsaságát: A történet főszereplője Anyegin, az orosz nemes ifjú, de magát a történetet nem ő és nem is Puskin meséli el, hanem van egy elbeszélő, egy narrátor, aki mesél.

Ebből ered az Anyegin olvasásának egyik nehézsége, mert az elbeszélő (narrátor) gyakran elkalandozik, a saját emlékeit idézi fel, és amikor „észbe kap”, akkor folytatja Anyegin történetét.

Nem tudjuk, hogy pontosan ki ez a narrátor, de szerepeltetésével Puskin egy plusz réteget ad a történethez. (És jócskán megnehezíti a középiskolások dolgát…)

A műből nem derül ki pontosan, hogy mikor játszódik, de a részletekből, utalásokból ki lehet találni, hogy Puskin saját koráról, a 19. század első feléről van szó.

A főszereplő tehát Jevgenyij Anyegin, az orosz nemes ifjú, aki korának tipikus arisztokrata alakja:

A „Néva partján született”, azaz Szentpéterváron, gazdag családból származik, de apja bőkezűen szórja a vagyont, minden évben három bált ad, és szép lassan tönkre is megy ebbe.

Anyegin viszonylag korrekt, a kornak megfelelő nevelést kap, de azért nem erőlteti meg magát. Nevelője nem bánik vele szigorúan, így aztán Anyegin nem is jeleskedik különösebben a tanulásban.

Hamarosan azonban nevelőjét elcsapják a háztól, bár azt nem tudjuk meg, hogy miért. Anyegin ezzel „szabaddá vált”, azt csinál, amit akar.

És mit csinál egy fiatal, szinte még gyerek orosz nemes, ha bármit megtehet? Társaságba, bálokba jár és a legutóbbi divat szerint öltözik.

A szentpétervári felső körökben hamar megkedvelik Anyegint, műveltnek, okosnak tartják, akivel bármiről el lehet beszélgetni.

Fontos megjegyezni, hogy Anyegin egyáltalán nem kiemelkedően művelt. Mindenhez éppen csak annyira ért, mindenből éppen csak annyit tud, hogy hozzá tudjon szólni bármilyen témához, és a szintén hasonlóan félművelt orosz arisztokráciának ez éppen elég ahhoz, hogy Anyegint okosnak (és jó partinak) tartsák:

  • Jól beszél franciául, ami mondjuk nem csoda, hiszen a korszakban Oroszországban az arisztokraták nyelve a francia volt. Oroszul valamire való nemes ember nem hogy nem beszélt, de nem is tudott! Az orosz a nép nyelve, a parasztok nyelve volt.
  • Valamennyire tud latinul is, idézget Homérosztól és Vergiliustól, de azért hibázik is benne.
  • Ismeri a történelmet annyira, hogy meg tudjon szólalni a témában, ha kell.
  • Érdekesség, hogy egyáltalán nem ért a versekhez és a zenéhez, botfüle van.
  • Érdekli a közgazdaságtan, de ez is csak felületesen, gyakran ő sem tudja, hogy mit beszél, amikor a korszak neves közgazdászait idézgeti.

Összességében tehát Anyegin egy tipikus 19. századi orosz nemes: vagyonos, de vagyonával nem tud mit kezdeni, pontosabban semmi értelmeset nem tud vele kezdeni. Ideje nagy részét öltözködéssel és átöltözködéssel, társasági élettel, pletykálkodással, teljesen felületes és felesleges elfoglaltságokkal tölti. Nincs életcélja, honnan is lenne, hiszen nem lát jó példát, családja generációkra visszamenően azt csinálta, amit most ő: semmit.

Se neki, se úgy általában az orosz arisztokráciának nem jut eszébe, hogy valami értelmeset is tehetnének, mindenki csak úgy él bele a világba, bálokba jár, eltölti az idejét és az életét.

Ez természetesen csak az orosz nemesekre vonatkozik, hiszen ahhoz, hogy az arisztokraták megtehessék azt, hogy semmit sem tesznek, ahhoz az egyszerű orosz kisember, a parasztok és jobbágyok – mai szemmel nézve – elképesztő kizsákmányolása kellett. Ezek az emberek nagyrészt olyan nyomorban éltek, amit ma már el se nagyon tudunk képzelni.

Anyegin pedig hamarosan rátalál az orosz nemes férfi legfőbb életcéljára: a nőre! Nemcsak rátalál, de arra is rájön, hogy elképesztően sikeres a nők körében: hamar kiismeri őket, „Tudománya a szenvedély lett”.

Bárkit megszédít, elcsábít, bárkit megkaphat, a fiatal fruskától a férjezett, érett nőkig. Anyegin pedig ezt természetesen élvezi, habár az is kiderül, hogy nem maga a szerelem érzése érdekli, hanem a hódítás. Vagyis nem az érzelmek vezérlik, nem az igazit keresi.

Leírást kapunk az alig 18 éves Anyegin egy napjáról is: későn kel, és amikor megtudja, hogy három meghívást is kapott aznap estére (bálokra és névnapra), akkor úgy dönt, hogy mindhárom eseményre be fog nézni.

Előtte azonban még díszesen kiöltözik, és korzózik egyet, hogy mutogassa magát az utcán, utána bőséges ebéd, majd pihenés, este pedig eleget tesz a meghívásoknak.

Először vacsorázni megy egy barátjával, az étteremben minden földi jót felszolgálnak, amit csak el lehet képzelni. Természetesen minden külföldi, leginkább francia. Egy orosz nemes nem is ehet mást, legyen az bármilyen drága is.

Majd színházba megy, ahol balettot néz, de persze nem maga a darab érdekli, hanem a nézőtéren ülő hölgyeket vizsgálgatja.

És itt szembesülünk először Anyegin fő problémájával: végtelenül unja már ezt a világot, unja a balettot, unja a nőket, un mindent…

Hamar ott is hagyja a balettot és hazamegy, hogy átöltözzön, ezt napjában többször is megteszi, a narrátor epésen jegyzi meg, hogy akár 3 óra is elmegy a napjából öltözködéssel.

Megismerjük „a nagymagányú kis szobát” is, ahol él, és ami minden létező luxussal be van rendezve, amit csak el lehet képzelni.

És elindul végre a bálba, az orosz arisztokrácia szinte naponta megtartott fő eseményére. Leírást kapunk a bálról is: tömeg, szép ruhák, szép hölgyek, deli férfiak, tánc, flört, titkos kapcsolatok születnek, férjek csalják feleségüket és fordítva.

Anyegin hajnalig marad, de nem élvezi igazán a bált, ezt is unja már. A város már ébredezik, a munkások dolgozni indulnak, amikor végre hazamegy.

És Anyeginnek kb. minden napja ugyanígy néz ki: későn kelés, többszöri öltözködés, majd mulatás hajnalig.

Főhősünk pedig egyszercsak azt veszi észre magán, hogy kiégett… Unja a futó kalandokat, unja a nőket, unja a barátait, a bőséges vacsorákat, a mértéktelen ivást, a rendszeres másnaposságot, mindent és mindenkit, semmiben nem leli örömét, semmi sem szórakoztatja. (Nem kis teljesítmény ez 18 évesen…)

Tökéletes érdektelenség lesz úrrá rajta, angolul spleen, oroszul handra.

Anyegin változtatni próbál: bezárkózik szobájába, egyedüllétre vágyik, de a lelkében érzet ürességet semmivel sem tudja kitölteni.

Először írni akar, de nem megy neki, aztán olvasni kezd, de a könyveket is érdektelennek találja.

Itt egy kis kitérő következik a történetben, a narrátor ugyanis elmeséli, hogy személyesen is találkozott Anyeginnel, éppen ebben a depressziós, melankolikus korszakában ismerkedtek összes és lettek jó barátok, mert a narrátornak is hasonló volt a hangulata.

Sok időt töltöttek együtt, sőt már arra készültek, hogy külföldre utaznak, amikor egy váratlan esemény hosszú évekre elsodorta őket egy mástól.

Váratlanul ugyanis meghalt Anyegin apja. Ez még olyan nagyon nagy probléma nem lett volna Anyegin számára, de kiderült, hogy az apja gyakorlatilag minden vagyonát felélte vagy elzálogosította.

Megjelentek a hitelezők, akik Anyegin teljesen örökségét követelték. Hősünk pedig úgy ítélte meg, hogy több gonddal járna, ha nekiállna pereskedni, meg egyébként sem érdekelte őt ez az egész, a teljes örökségét átengedi a hitelezőknek.

Bárki más ezután kétségbe esett volna, de Anyegin egy orosz nemes nemtörődömségével vette tudomásul azt, hogy teljesen elszegényedett.

Az életnek pedig van humorérzéke, mert hamarosan kapja a hírt, hogy nagybátyja, akinek szintén ő az örököse, haldoklik, és magához kéreti.

Anyegin elindul a nagybácsihoz, bár előre unja, hogy ott majd szeretetet, meg sajnálatot kell színlelni az örökségért.

És megint „szerencséje” van, mire a többnapi lovaglásra lévő birtokra ér, nagybátyja már meghalt.

Anyegin elképesztő vagyont örököl: falvak, erdők, patakok, gyárak, szeszfőzde, jobbágyok, szolgák hada.

És az ifjú orosz nemes egy pillanatra kibillen mélabújából: elhatározza, hogy helyt fog állni vidéki földesúrként, felnő a feladathoz és példásan fogja igazgatni uradalmát.

Ez a lelkesedés pont két napig tart. A harmadik napon már nem érdekli a vidéki élet, a negyediken pedig már unja ezt is, mint minden mást.

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!