Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg – olvasónapló
Ne ijedjetek meg a 27 fejezettől, a kisregény – és ezért az olvasónapló – egyáltalán nem hosszú. A fejezetek többsége rövid, van amelyik csak néhány sor!
A kisregény egy néhány soros ajánlással kezdődik:
„Léon Werth-nek
Kérem a gyerekeket, ne haragudjanak, amiért ezt a könyvet egy fölnőttnek ajánlom. Komoly mentségem van rá: ez a fölnőtt széles e világon a legjobb barátom. De van egy másik mentségem is: ez a fölnőtt mindent meg tud érteni, még a gyerekeknek szóló könyveket is. Harmadik mentségem pedig a következő: ez a fölnőtt Franciaországban él, s ott éhezik és fázik. Nagy szüksége van vigasztalásra. Ha pedig ez a sok mentség nem elegendő, akkor annak a gyereknek ajánlom könyvemet, aki valaha ez a fölnőtt volt. Mert előbb minden fölnőtt gyerek volt. (De csak kevesen emlékeznek rá.) Ajánlásomat tehát kijavítom, ilyesformán:
Léon Werth-nek, amikor még kisfiú volt.”
Léon Werth
Léon Werthről annyit érdemes tudni, hogy mély barátság fűzte Saint-Exupéry-hoz, és hozzá hasonlóan szintén író (is) volt, közel 30 könyve jelent meg.
A szoros barátság ellenére azt azért nem lehet mondani, hogy ugyanolyan politikai nézeteik lettek volna, mert Saint Exupéry nemesi család sarjaként hagyományos katolikus nevelést kapott és követett, míg Werth egész fura nézeteket vallott: zsidó anarchista bolsevik volt. (Nem baj, ha ez így hirtelen nem mond Neked semmit, ezt a felnőtt olvasók többsége sem tudja )
Ami viszont közös volt kettejükben: mindketten elítélték a sztálinizmust és a nácizmust, utóbbi ellen mindketten aktívan harcoltak is.
Werth feleségével együtt részt vett a francia ellenállási mozgalomban, lakásukon francia zsidókat és angol pilótákat bújtatva.
Saint-Exupéra pedig pilótaként szolgált a francia felderítőknél, akkor is, amikor 1944-ben, utolsónak tervezett bevetésén eltűnt.
Első fejezet:
A regényt a szerző egyes szám első személyben kezdi, és elmeséli, hogy hat éves volt, amikor egy őserdőről szóló könyvben látott egy képet, amin egy óriáskígyó éppen egy vadállatot nyel le. Megkapjuk a képet is:
A kép felkelti az akkor kisfiú szerző képzeletét és ennek hatására ő is elkészíti első rajzát:
A rajzot megmutatja a felnőtteknek is, és megkérdezi tőlük, hogy nem félnek-e tőle. A felnőttek természetesen értetlenkednek, hiszen miért kéne félni egy kalaptól?
A kép azonban valójában nem egy kalapot ábrázolt, hanem egy óriáskígyót – kívülről –, ami lenyelt egy elefántot.
A hat éves kisfiú szerint ez egyértelmű, de hogy a felnőttek is megértsék, lerajzolja a helyzet belülről is:
A felnőtteknek ez persze már sok volt, és inkább azt ajánlották a hat éves Saint-Exupéry-nak, hogy ne óriáskígyókkal, meg elefántokkal foglalkozzon, hanem inkább földrajzzal, történelemmel, meg nyelvtannal.
Ez tulajdonképpen egy példázat, ami azt mutatja meg, hogy mennyire más a felnőttek gondolkodása, mint a gyerekeké, a gyerekeknek mennyivel több fantáziájuk van, mennyivel kreatívabbak.
„A nagyok semmit sem értenek meg maguktól, a gyerekek pedig belefáradnak, hogy örökös-örökké magyarázgassanak nekik.”
Kérdés, hogy hová tűnik a fantáziánk és a kreativitásunk, ami gyerekként meg megvolt, mire felnövünk?
A hat éves Saint-Exupéry-nek el is megy a kedve a rajzolástól, és úgy tesz, ahogy a felnőttek mondják: „komoly” dolgokkal foglalkozik, már persze, ami a felnőttek szerint komoly, és felnőttként pilóta lesz belőle.
Azt a szerző is elismeri, hogy pilótaként valóban nagy hasznát vette a földrajznak, meg a matematikának, de ettől még nem változott meg a véleménye a felnőttekről. Akkor sem, amikor már ő maga is felnőtt lett.
Ha esetleg mégis találkozott egy olyan felnőttel, aki „értelmesebbnek” tűnt, akkor megmutatta neki az első rajzát. A válasz azonban általában kiábrándítóan ugyanaz volt: „Ez egy kalap”.
Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger – olvasónapló
A kisregény rövid bevezetésében rögtön megismerkedünk a mű főszereplőjével, Santiagóval, az öreg halásszal, és tanítványával, Manolinnal.
A történet egy kis halászfaluban kezdődik, de a pontos helyszín és idő nem derül ki, a szerző csak a Golf-áramlatot nevezi meg, de kikövetkeztethető, hogy Kubában járunk, valamikor a 20. század első felében.
A szereplők életkorát sem tudjuk meg, csak annyi derül ki, hogy Manolin egy fiatal fiú, akit Santiago tanított meg halászni, és Manolin 5 éves volt, amikor először ment ki az öreggel a tengerre.
Santiago életkorát sem tudjuk meg, csak annyit, hogy öreg.
A bevezetőből kiderül továbbá, hogy Santiagónak immár 84 napja nincs szerencséje, ennyi ideje nem fogott semmi. Az első 40 napban még Manolin is vele tartott halászni, de mivel nem fogtak semmit, ezért a fiú szülei egy másik hajóra küldték Manolint.
Santiago és Manolin között különleges kapcsolat van, bár nem rokonok, de tulajdonképpen apa-fiú, mester-tanítvány viszony van közöttük. Manolin nagyon szereti, felnéz Santiagóra, hiszen az öreg tanította a halászatra és a tenger szeretetére, kedvesen, és észrevétlenül próbál meg gondoskodni Santiagóról, akinek komoly anyagi problémái is vannak az elmaradt fogás miatt.
Manolinról nem tudunk meg túl sokat, de megkapjuk Santiago külső leírását:
„Sovány, ösztövér ember volt az öreg halász, mély ráncok barázdálták a tarkóját. Ábrázata tele volt a jóindulatú bőrbetegség barna májfoltjaival, mit a forróövi tenger vizéről visszaverődő napsugaraktól lehet kapni. Ezek a májfoltok végigfutottak arcának mind a két oldalán, a két kezén pedig mélyen bevágott sebhelyek, hegek látszottak, amiket a nagy, nehéz halaknak és a kötelekkel való bajlódásnak köszönhetett. […] Minden öreg volt rajta, csak a szeme nem, mert a szemepárja vidám volt és törhetetlen, s olyan kék, akár a tenger.”
Santiago éppen kiköt a parton kis csónakjával, miután immár a 84. napon sem fogott semmit. A parton Manolin várja, beszélgetésükből kiderül, hogy Santiagónak volt már ilyen szerencsétlen, fogásmentes időszaka. Egyszer 87 napig nem fogott semmit, utána viszont három hétig minden nap gazdag zsákmánnyal tért haza.
Manolin segít az öregnek leszerelni a csónak vitorláját, majd betérnek a kertvendéglőbe, ahol a fiú meghívja Santiagót egy pohár sörre. Fontos megjegyezni, hogy Manolin hívja meg az öreget, akinek a majd’ három hónapos sikertelenség miatt semmilyen anyagi tartaléka nem maradt.
Kettejük beszélgetéséből azonban kiderül, hogy Santiagót egyáltalán nem viseli meg a sikertelenség, eszébe sem jut, hogy feladja, rendületlenül bízik a jövőben.
„Soha nem adta fel a reményt, soha nem csüggedt el azelőtt sem. De most olyan erővel támadt fel benne a bizakodás, mint ahogyan a könnyű parti szél szokott fölkerekedni.”
Annál is inkább, mert a következő nap lesz a 85., és Santiagó valamiért biztos benne, hogy ez egy szerencsés szám, tehát szerencsés nap is lesz. Bízik a másnapban.
„-Kimegyek messzire, ahonnét már vissza sem tudok jönni a szél fordulásakor. Kint szeretnék lenni még pirkadat előtt.”
Manolin segít Santiagónak hazacipelni az öreg szegényes halászfelszerelését. Leírást kapunk Santiago kunyhójáról is:
„A viskó a guanó-nak nevezett óriáspálma erős, szívós pikkelypáncéljából épült, s volt benne egy ágy, egy asztal, egy szék, és a földes padlón egy kis, faszénnel fűthető katlan, amin főzni lehetett. A kunyhó barna falán, az egymásra lapított erős, sűrű rostú guano leveleken két színes kép lógott, az egyik Jézus Szent Szívét ábrázolta, a másik pedig az eobrei Madonnát. A feleségéről maradtak ezek a képek az öregre.”
Santiagonak az alig berendezett kunyhón, a csónakján és ócska halászfelszerelésén kívül semmije sincs, még étele sem.
Manolin felajánlja Santiagonak, hogy elmegy neki csalit fogni másnapra. Az öreg addig csak üljön ki a kunyhó elé és pihenjen.
Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Tamási Áron Ábel a rengetegben című regényének részletes olvasónaplója fejezetenként
A regény mindössze négy fejezetből (egyes kiadásokban részből…) áll, de az egyes fejezetek elég hosszúak, ezért négy külön bejegyzésbe tettem őket a könnyebb kezelhetőség érdekében! 🙂
Tamási Áron Ábel a rengetegben című regénye negyedik fejezetének részletes olvasónaplója
4. fejezet
Ábel tehát felrakja egy magas fa tetejére az „amerikás” úrtól kapott zászlót. A nagy munkában azonban egészen elgémberednek a tagjai, szerencsére eszébe jut a népi mondás:
„Ha fagy bántja kezed, lábad,
Hóval mossad, mert feltámad.”
Ábel így is tesz, és a hó tényleg segít.
Ezután Ábel visszamegy a házba, ahol ismét boldogan veszi tudomásul, hogy egyedül van. Sőt, most már akár a tábori ágyába is befekhet, nem kell Surgyelántól tartania.
Így is tesz, és az ágyban fekve még egyszer számba veszi, hogy milyen károkat okozott neki a román csendőr: az által ejtett sas megölte a macskáját és félig megvakította a kutyáját, aztán meg a húsa ágynak megbetegítette őt. Később megette a kecskéjét, elüldözte valamerre a kutyáját, ellopta a puskáját és benne az ezer lejt…
Ábel próbál mentséget, vagy legalább valami jó tulajdonságot is keres Surgyelánnak: az igaz, hogy ahogy megígérte, nem is lett bántódása, és így, hogy a csendőr mindenétől megfosztotta, legalább már semmire sincs gondja.
Illetve egy valamit mégiscsak kapott a román csendőrtől: az ágy és ágynemű tele van bolhával…
Éjszaka még csak elvan velük valahogy Ábel, de másnap elhatározza, hogy kitakarítja a házat, példás rendet csinál és a bolháktól is megszabadul valahogy. Más dolga úgy sincs, fáért nem jön senki, állatai pedig már nincsenek, akiket el kéne látni.
Neki is lát a pakolásnak, takarításnak. A bolhás ágyneműt kiteríti a hóra, had menjenek a bolhák, amerre látnak.
A takarítás és a rendrakás szépen megy is, de Surgyelán ágyneműjében annyi bolha van, hogy még négy nap múlva is a havon hevernek, de még mindig nem mászott ki belőle az összes.
Ezen a napon megérkezik Ábel apja is, akit a fiú nagy örömmel fogad. Elszomorodik, amikor látja, hogy az apja mennyit öregedett és milyen sovány lett, mióta utoljára látta.
Ábel sejti, hogy az anyjával történhetett valami, ami így megöregítette az apját, de nem mer rákérdezni nyíltan. Inkább elmeséli, hogy eddig egész télen egy Surgyelán nevű román csendőr ült a nyakán, aki egy Fuszulán nevű, szintén román csalót akart elfogni.
Ábel azonban a nagy veszteségeket még nem meséli el az apjának, aki egy nagy tarisznyát is hozott, amivel végre bemennek a házba.
Ahogy leülnek a tűz mellé, Gergely a kutyát kezdi el keresni, mire Ábel elmeséli, hogy vadította el a háztól a jószágot Surgyelán, bár azt egyelőre nem említi, hogy a kutya fél szeme is oda van.
Apja ezután a macska után kérdez, erre Ábel kénytelen elmesélni a sassal történt kalandjukat és hogy a madár megölte a macskát.
Mesélés közben Ábel és Gergely esznek a tarisznyában hozott ételből, majd Gergely kiönt két nagy pohár bort és szomorúan elmondja Ábelnek, hogy meghalt az anyja.
„Abban a pillanatban elsötétedett előttem minden; s a bal kezemmel megragadtam az asztal karimáját, mert úgy éreztem, hogy most bukom el, vagy soha. Megfeszítettem térdben a két lábamat is, nemkülönben a nyakamat s az arcomban a csontokat.”
Apa és fia sokáig hallgatnak, majd az ezután nehezen beinduló beszélgetésből az ugyan nem derül ki, hogy miben halt meg Ábel anyja, de az igen, hogy már el is temették tisztességgel.
A székelyeknél nem szokás sokáig beszélni a bánatos dolgokról, mindenki saját maga gyászol. Így Ábelék sem folytatják ezt a témát, hanem vacsora után elpakolnak, behordják Surgyelán immár bolhátlan ágyneműjét és egy kis tűzifát is. Ezzel el is megy a délután nagy része, már sötétedik.
A negyedik fejezet olvasónaplójának még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Tamási Áron Ábel a rengetegben című regénye harmadik fejezetének részletes olvasónaplója
3. fejezet
Ábel tehát mintegy 20 lépésről azt látja, hogy a bezárt házikója előtt a bank pénztárosa (nem az az igazgató, aki az összekötözött kezű Fuszulánt korábban elvitte!) ácsorog egy román csendőrrel.
Bár még nem egy szót sem beszélt velük, Ábel mégis érzi, hogy életének egy új – nem biztos, hogy jó – szakasza kezdődik.
A pénztáros rögtön nem kedvelteti meg magát Ábellel, mert úgy szólítja meg, hogy „Kölyök!”. Ez persze az öntudatos székely legénynek nem tetszik, el is határozza magában, hogy alkalmas pillanatban még megfizet ezért a pénztárosnak.
Kiderül, hogy a pénztáros azért jött, hogy a felgyűlt pénzt magával vigye. Ábel először azt gondolja, hogy a csendőr is azért kell, hogy biztosítsa a pénzt. Ez azonban nem derül ki, mert a csendőr elunja a bezárt ajtó előtti ácsorgást, és puskatussal akkorát húz az ajtóra, hogy annak rögtön kitörik az egyik deszkája.
Ábel, a csendőr és a pénztáros bemennek a házba. A csendőr körbevizsgálja a kis helységet, majd nagy nyögéssel elterül Ábel ágyán. A pénztáros pedig nekifog, hogy ellenőrizze Ábel számadását.
Ábelnek addig nincs dolga, ezért a csendőrt és a pénztárost figyeli. Hamar észreveszi, hogy a pénztáros nagyon fiatal és rettentően szeplős. Ekkor remek gondolata támad: a szeplőkön keresztül fog megfizetni a pénztárosnak, amiért az letegezte őt.
Fog egy üres gyufásdobozt, kimegy az ólba és gyűjt bele egy kis kecskeszart. Apróra összetöri, majd önt rá egy kis tejet és jól elkeveri az egészet, amíg ragadós massza nem lesz belőle.
Mire visszamegy a házba, a pénztáros éppen végez az elszámolás ellenőrzésével és mindent rendben talál. Egy száz lejest nyújt át Ábelnek, amit a fiú nem is ért, hiszen nem járna most neki pénz.
A pénztáros azonban közli vele, hogy ezt a bank igazgatója küldi neki. Ha már szóba került, akkor Ábel rákérdez, hogy hogy van az igazgató.
Kiderül, hogy rosszul. Ugyanis előz nap, amikor az összekötözött kezű Fuszulánt vitte a kocsijával, a csaló egy alkalmas helyen elkezdte rugdalni a kocsi motorját, mire az felmondta a szolgálatot, irányíthatatlanná vált és két utasával együtt egy nem túl mély szakadékba zuhant.
Az igazgatónak két helyen betört a feje, eltört az egyik karja és elvesztette az eszméletét, Fuszulán pedig megszökött. Az igazgatót később arra járó autósok találták meg és vitték be a kórházba, ahol megoperálták.
Amikor magához tért, akkor ő mesélte el az egész történetet, és ő mondta, hogy Ábel kapjon 100 lejt, mert az ő ötlete volt, hogy az igazgató Fuszulánnal együtt ne vigye el a pénzt is. Ha megával viszi, akkor Fuszulán nem csak megszökik, hanem a bank pénzét is magával vitte volna.
Ábel és a pénztáros ezután kimennek a ház előtt, a pénztáros induláshoz készülődik. Ábel pedig elérkezettnek látja az időt, hogy a korábban előkészített csodaszert valahogy rásózza a pénztárosra.
Körbehízelgi a fiatalembert:
„‑ Hiszen nem olyan legény a fiatalúr, hogy ne kapjon rajta a szem. A termete daliás, a természete kellemes, a szeme szép, a szava okos; s egyáltalában mentes minden lelki és testi hibától.”
A pénztárosnak persze jól esik ez a szöveg, de azért megjegyzi, hogy lenne mit javítani rajta, és elmondja, hogy mennyire zavarja a rengeteg szeplő az arcán.
Csak ez kellett Ábelnek, hiszen ide akart kilyukadni. Kijelenti, hogy a pénztárosnak alig van szeplő az arcán! Látta volna csak Ábelt, amikor kijött ide a Hargitára: olyan szeplős volt az arca, hogy mindenki ezzel csúfolta.
Tennie kellett valamit, de szerencsére van neki egy csodabalzsama, amivel el tudta tüntetni a szeplőket.
A harmadik fejezet olvasónaplójának még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
A kisregény rövid bevezetésében rögtön megismerkedünk a mű főszereplőjével, Santiagóval, az öreg halásszal, és tanítványával, Manolinnal.