Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg – olvasónapló
Ne ijedjetek meg a 27 fejezettől, a kisregény – és ezért az olvasónapló – egyáltalán nem hosszú. A fejezetek többsége rövid, van amelyik csak néhány sor!
A kisregény egy néhány soros ajánlással kezdődik:
„Léon Werth-nek
Kérem a gyerekeket, ne haragudjanak, amiért ezt a könyvet egy fölnőttnek ajánlom. Komoly mentségem van rá: ez a fölnőtt széles e világon a legjobb barátom. De van egy másik mentségem is: ez a fölnőtt mindent meg tud érteni, még a gyerekeknek szóló könyveket is. Harmadik mentségem pedig a következő: ez a fölnőtt Franciaországban él, s ott éhezik és fázik. Nagy szüksége van vigasztalásra. Ha pedig ez a sok mentség nem elegendő, akkor annak a gyereknek ajánlom könyvemet, aki valaha ez a fölnőtt volt. Mert előbb minden fölnőtt gyerek volt. (De csak kevesen emlékeznek rá.) Ajánlásomat tehát kijavítom, ilyesformán:
Léon Werth-nek, amikor még kisfiú volt.”
Léon Werth
Léon Werthről annyit érdemes tudni, hogy mély barátság fűzte Saint-Exupéry-hoz, és hozzá hasonlóan szintén író (is) volt, közel 30 könyve jelent meg.
A szoros barátság ellenére azt azért nem lehet mondani, hogy ugyanolyan politikai nézeteik lettek volna, mert Saint Exupéry nemesi család sarjaként hagyományos katolikus nevelést kapott és követett, míg Werth egész fura nézeteket vallott: zsidó anarchista bolsevik volt. (Nem baj, ha ez így hirtelen nem mond Neked semmit, ezt a felnőtt olvasók többsége sem tudja )
Ami viszont közös volt kettejükben: mindketten elítélték a sztálinizmust és a nácizmust, utóbbi ellen mindketten aktívan harcoltak is.
Werth feleségével együtt részt vett a francia ellenállási mozgalomban, lakásukon francia zsidókat és angol pilótákat bújtatva.
Saint-Exupéra pedig pilótaként szolgált a francia felderítőknél, akkor is, amikor 1944-ben, utolsónak tervezett bevetésén eltűnt.
Első fejezet:
A regényt a szerző egyes szám első személyben kezdi, és elmeséli, hogy hat éves volt, amikor egy őserdőről szóló könyvben látott egy képet, amin egy óriáskígyó éppen egy vadállatot nyel le. Megkapjuk a képet is:
A kép felkelti az akkor kisfiú szerző képzeletét és ennek hatására ő is elkészíti első rajzát:
A rajzot megmutatja a felnőtteknek is, és megkérdezi tőlük, hogy nem félnek-e tőle. A felnőttek természetesen értetlenkednek, hiszen miért kéne félni egy kalaptól?
A kép azonban valójában nem egy kalapot ábrázolt, hanem egy óriáskígyót – kívülről –, ami lenyelt egy elefántot.
A hat éves kisfiú szerint ez egyértelmű, de hogy a felnőttek is megértsék, lerajzolja a helyzet belülről is:
A felnőtteknek ez persze már sok volt, és inkább azt ajánlották a hat éves Saint-Exupéry-nak, hogy ne óriáskígyókkal, meg elefántokkal foglalkozzon, hanem inkább földrajzzal, történelemmel, meg nyelvtannal.
Ez tulajdonképpen egy példázat, ami azt mutatja meg, hogy mennyire más a felnőttek gondolkodása, mint a gyerekeké, a gyerekeknek mennyivel több fantáziájuk van, mennyivel kreatívabbak.
„A nagyok semmit sem értenek meg maguktól, a gyerekek pedig belefáradnak, hogy örökös-örökké magyarázgassanak nekik.”
Kérdés, hogy hová tűnik a fantáziánk és a kreativitásunk, ami gyerekként meg megvolt, mire felnövünk?
A hat éves Saint-Exupéry-nek el is megy a kedve a rajzolástól, és úgy tesz, ahogy a felnőttek mondják: „komoly” dolgokkal foglalkozik, már persze, ami a felnőttek szerint komoly, és felnőttként pilóta lesz belőle.
Azt a szerző is elismeri, hogy pilótaként valóban nagy hasznát vette a földrajznak, meg a matematikának, de ettől még nem változott meg a véleménye a felnőttekről. Akkor sem, amikor már ő maga is felnőtt lett.
Ha esetleg mégis találkozott egy olyan felnőttel, aki „értelmesebbnek” tűnt, akkor megmutatta neki az első rajzát. A válasz azonban általában kiábrándítóan ugyanaz volt: „Ez egy kalap”.
Tamási Áron Ábel a rengetegben című regényének részletes olvasónaplója fejezetenként
A regény mindössze négy fejezetből (egyes kiadásokban részből…) áll, de az egyes fejezetek elég hosszúak, ezért négy külön bejegyzésbe tettem őket a könnyebb kezelhetőség érdekében! 🙂
A Faust három „előzék-szöveggel” kezdődik: Ajánlás, Előjáték a színpadon, Égi prológus. Ezeket összefoglalóan szokás nyitánynak is nevezni.
A mű színpadra állításánál ebből általában kettőt el szoktak hagyni: az Ajánlást és az Előjáték a színpadont.
Ajánlás:
A három versszakos ajánlásban Goethe visszatekint életére, annak szereplőire. Megállapítja, hogy olyan régóta foglalkozik már a Fausttal, hogy sok barátja, akik még éltek, amikor nekikezdett a műnek, mára már meghaltak, vagy szétszéledtek a nagyvilágban.
Előjáték a színpadon:
Az Előjáték a színpadon című jelenetben egy színházi darab színpadra állításának három fontos szereplője vitatkozik: az Igazgató, a Költő és a Komédiás (egyes fordításokban Bohóc).
A vita tárgya, hogy hogyan, milyen módon kell, érdemes egy művet színpadra állítani. A három vitatkozó három eltérő álláspontot képvisel:
Az Igazgató:
Pénzügyi szempontból közelíti meg a kérdést. Neki a bevétel, a siker a fontos, mindegy, hogy milyen eszközökkel éri el. A tömeget akarja szórakoztatni, mert a tömeg hozza a pénzt.
Pontosan tisztában van vele, hogy milyen emberek és miért látogatják a színházát: többségük könnyed szórakozásra vágyik, a mélyebb, elvont gondolatokat megfogalmazó darabokat vagy nem értik, vagy nem akarják érteni.
A színházi előadás számukra kikapcsolódás, a nőknek ürügy arra, hogy legszebb ruhájukat vegyék fel, a férfiak pedig utána kocsmázni, kártyázni mennek.
A Költő:
Az igazgatóval szemben viszolyog a tudatlan tömegtől, neki a művészi elmélyülés, önkifejezés, az alkotás, a teremtés számít. A Költőt jobban érdekli az, hogy mit fog szólni az Utókor a munkásságához, mint hogy zajos sikert arasson a jelenben.
A Komédiás:
Alapvetően az Igazgató nézeteit osztja, de amíg az Igazgató pontosan tisztában van egy-egy darab értékével és minőségével, és a pénzügyi siker érdekében akar könnyedebb műveket játszani, addig a Komédiás nem foglalkozik ilyen megkülönböztetéssel.
Neki a percnyi siker a fontos, a színpadon kapott elismerés, amit sokkal könnyebb elérni egy olyan darab szereplőjeként, ami érdekli az embereket. Márpedig a tömegnek – minden tömegnek – egyszerűen az igényei: legyen benne szerelem, hősiesség, hazugság, cselszövés, halál.
Vagyis míg a Költőt az Utókor foglalkoztatja, a Komédiást a Jelen.
A vita során összecsapnak az érvek, a Költő elutasítja az Igazgató és a Komédiás álláspontját, mire az Igazgató cinikusan rámutat, hogy a Költő vágyhat ugyan az Utókor elismerésére és foglalkozhat a művészi elmélyüléssel amennyit csak akar, de ha végignéz a közönségen, akkor rá kell jönnie, hogy az embereket ez a legkevésbé sem érdekli.
A jelenet mondanivalóját többféleképpen lehet értelmezni:
Az Igazgató, a Komédiás és a Költő álláspontja azt mutatja be, hogy ugyanazt az irodalmi művet többféle megközelítésben, többféle céllal lehet színpadra állítani, a másik oldalról pedig attól függően, hogy kik a befogadók (a nézők) eltérő lehet ugyanannak a darabnak a mondanivalója.
Egy másik értelmezés szerint a három figura vitája a művészet céljáról és értelméről szól: Mi a helyes? Kielégíteni a tömegigényt, vagy ellenkezőleg, nem törődni vele.
A vitának végül az Igazgató vet véget, az ő szava érvényesül, hiszen nála van a bevétel, a pénz.
Égi prológus:
A mennyországban vagyunk, ahol éppen a három arkangyal, Gábriel, Mihály és Rafael dicsőíti az Urat és nagy művét, a teremtést.
Jelen van Mefisztó is, vagyis az ördög. Ő természetesen nincs annyira elragadtatva a teremtéstől, mint az angyalok. Szerinte lehet, hogy jó dolog a mennyországban lenni, a földön azonban elég nyomorúságos az élet.
A földi világ „kisistene”, az ember élete nem áll másból, csak szenvedésből, ami nagyrészt annak köszönhető, hogy az Úr észt adott az embernek.
Érdekes módon az Úr nem nagyon tud ellent mondani Mefisztónak, egyetlen olyan embert tud csak felhozni, akire igazán büszke: Faust doktort, kedvenc „teremtményét”.
Mefisztó kijelenti, hogy ismeri Faust doktort, bár nincs nagy véleménye róla. Egész életében csak tanult, kutatott, kereste az igazságot, mégse jutott vele semmire, örök nyughatatlan, aki soha nem talál békére.
Az Úr szerint azonban bár igaz, hogy Faust sokat tévelyeg, de az igaz útról soha nem térne le.
Mefisztó rögtön lecsap erre a kijelentésre és fogadást ajánl az Úrnak: az ördög képes arra, hogy bárkit (Faustot is) megkísértsen, senki sem tud ellenállni neki.
Az Úr elfogadja a kihívást: a megállapodás (fogadás) szerint, amíg Faust a földön van, vagyis él, addig az ördög szabadon kísértheti, azaz megpróbálhatja letéríteni az igaz útról.
Mefisztó és az Úr is biztos a győzelmében:
Az Úr szerint: „az igaz ember bárhogy is hibázik, nagyon jól tudja, mely az igaz út.”
Mefisztó szerint: „S meglásd nem tart sokáig. Nyerésemben nem kétkedem parányit.”
Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Shakespeare Rómeó és Júlia című tragédiájának részletes olvasónaplója
Előhang
A Rómeó és Júlia egy rövid, 16 soros előhanggal kezdődik, amit a kar ad elő, és ami összefoglalja a mű tartalmát.
Lényege: a történet Veronában játszódik, ahol két, régóta ellenségeskedő család gyermekei – Rómeó és Júlia – egymásba szeretnek. A szülők természetesen nem tűrik ezt a szerelmet, ami a fiatalok halálához vezet.
A két család csak a tragikus halálesetek után eszmél rá a viszály és a harag tarthatatlanságára és végre kibékülnek.
Fontos megjegyezni, hogy a történetből nem derül ki az időpont, azaz nem tudjuk meg, hogy mikor játszódik a történet. A veronai hagyomány azonban úgy tartja, hogy a tragédia 1303-ban zajlott le, de még egyszer, ez nm derül ki a műből!
A történet – mint ahogy az az előhangból kiderült – Veronában kezdődik, ahol éppen a Capulet ház két szolgája, Sámson és Gergely sétálnak egy köztéren.
A két szolga élcelődik, viccelődik egymással, majd hamarosan látják, hogy a Montague család két szolgája – Ábrahám és Boldizsár – közeledik.
A Capulet és a Montague család ellenségeskedése olyan régi és olyan mély, hogy még a szolgák sem tudják kivonni magukat alóla.
Sámson és Gergely eldöntik, hogy belekötnek a két Montague cselédbe, azaz valahogy kikényszerítik a párbajt a közeledőkkel.
Mivel azonban Verona hercege, Escalus, rendelete bünteti azt, aki a párbajt kezdi, ezért Gergelynek és Sámsonnak ki kell provokálnia, hogy a Montague-ház emberei sértsék meg őket.
Sámson ezért fügét mutat Ábrahámnak.
A füge a korabeli középső új felmutatásának, azaz sértésnek tekinthető.
A sértés pedig célba talál, rövid szópárbaj után tényleg a kardoké lesz a szerep, a négy szolga vívni kezd egymással.
Ekkor érkezik Benvolio, aki Escalus herceg rokona és Rómeó barátja. Azonnal átlátja a helyzetet, és azt is tudja, hogy a hercegi parancs szerint tilos Verona utcáin a párbaj. Gyorsan előrántja a kardját és leüti vele a küzdők fegyvereit.
Ekkor azonban Tybalt érkezik, aki Capuletné unokaöccse és ő már csak annyit lát, hogy az ősi ellenség Montague család egy barátja karddal hadonászik az ő családjának szolgái fele, az előzményeket nem ismeri.
Tybalt rögtön felelősségre vonja Benvoliót, amiért az – szerinte – a szolgákra támadt. És innen már nincs megállás, Tybalt kardot ránt és Benvoliónak esik.
A viszonylag ártatlan sértésből tömegverekedés lesz, polgárok özönlenek az utcára, mindenki verekszik és vív mindenkivel, teljes a felfordulás.
Érkezik Montague és a felesége, valamint a másik irányból Capulet és Capuletné. A két ősi ellenség csak annyit lát, hogy az embereik egymással vívnak, természetesen mindketten be akarnak szállni, feleségeik alig tudják visszatartani őket.
A helyzetet Verona hercegének, Escalusnak az érkezése menti meg, aki dühösen véget vet a hisztériának. Escalus tombol, monológjából kiderül, hogy a két család gyűlölete lassan tarthatatlan méreteket ölti, hiszen csak az elmúlt rövid idő alatt már ez volt a harmadik ilyen tömegverekedés.
Escalus pedig – mint a város feje – nem hajlandó tűrni, hogy Verona utcáin mindennaposak legyenek az utcai harcok. Capuletet azonnal magával viszi, Montague-nak pedig megparancsolja, hogy aznap délután keresse fel őt a városházán, ahol majd megtudja, hogy milyen büntetést kap, amiért a szolgái részt vettek a párbajban.
Ez a konfliktus tehát megoldódott, a herceg és Capulet távozása után Montague kérdezi Benvoliótól, hogy mi is történet valójában.
Benvolio pedig elmeséli, hogy a két család szolgái egymásnak estek, ő megpróbálta szétválasztani őket, ezt értette félre Tybalt, és ebből kerekedett végül balhé, aminek csak a herceg érkezése vetett véget.
Ekkor Montague-né próbálja meg elterelni a férfiak figyelmét azzal, hogy fiáról, Rómeóról érdeklődik Benvoliótól.
Benvolio válaszából kiderül, hogy aznap – napkelte előtt egy órával – sétára indult, akkor látta messziről Rómeót, oda is akart menni hozzá, de amikor Rómeó észrevette, akkor behúzódott a fák közé. Benvolio pedig ezután nem erőltette a találkozást, hiszen Rómeó nyilvánvalóan nem akart vele beszélni.
Ekkor Montague, Rómeó apja jegyzi meg, hogy fia már napok óta ezt csinálja, éjszaka nem alszik, nappal meg bezárkózik a szobájába és senkinek nem hajlandó elmondani, hogy mi a baja.
Benvolio pedig megígéri, hogy kivallatja Rómeót és megtudja, hogy mi bántja a barátját.
Erre éppen kínálkozik is a lehetőség, mert Rómeó közeledik, miközben Montague és Montegue-né elhagyják a teret.
Benvolio és Rómeó párbeszédéből az derül ki, hogy Rómeónak szerelmi bánata van, mégpedig azért, mert a lány, akibe halálosan szerelmes nem foglakozik vele, nem akarja viszontszeretni, sőt szüzességet fogadott és kolostorba akar vonulni.
Rómeó tehát ezért olyan mélabús, ezért nem akar senkivel beszélni, a viszonzatlan szerelmet hatalmas tragédiaként éli meg.
Benvolio pedig – miután nagy nehezen kiszedi Rómeóból, hogy egyáltalán mi a baja – próbálja vigasztalni barátját. Azt a tanácsot adja, amit általában ilyenkor szoktak adni: ha Rómeóval nem foglalkozik a lány, akkor Rómeó próbálja meg elfelejteni és keressen magának másik lányt, hiszen Veronában még rengeteg a szép hölgy.
Rómeó pedig úgy reagál, ahogy a szerelmes ifjak szoktak: ő nem tudja elfelejteni a lányt, és úgysem találna senkit, aki akár csak a nyomába érne.
A tragédia alapkonfliktusa tehát a két család, a Capuletek és Montague-k ősi viszálya. Nagyon fontos, hogy a történet során egyáltalán nem derül ki, hogy miért is ellenségeskedik a két család. Valószínűleg ezt már ők maguk sem tudják, olyan régre nyúlik vissza a konfliktus.
Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
